Véletlen remekmű

k ö n y v e s h á z

Nyomja meg a gombot, a többi a mi dolgunk! A Kodak cég reklámszövege valamikor a húszas években született meg, akkoriban, amikor az új tükörreflexes, rollfilmes, könnyű, kisméretű fényképezőgépek bevezetése pillanatok alatt forradalmasította a fotográfiát. Ami korábban legfeljebb néhány száz hivatásos fotós és a szó legjobb értelmében vett dilettáns foglalatossága volt egy-egy országban, az hirtelen ezrek szórakozása lett, s maradt is egészen a kilencvenes évekig, amikor a videózás megjelenése új korszakot indított a „privát” képrögzítés történetében.
Ahogyan az elnevezés is jelzi, évtizedeken át valóban magánügyként kezelte a fotótörténet az amatőrök képeit, legfeljebb történelmi dokumentumként, szociográfiai adalékként értékelték az egyébként valóban fölmérhetetlenül nagy képanyag töredékét. A képek többsége egy-két generáció után elveszítette azt az érdekességét, amelyet az ábrázolt személyek ismerete kölcsönzött nekik, így előbb-utóbb a szemétre kerültek, vagy jó esetben a padlásra száműzték őket a hálátlan kései utódok.
A Hórusz Archívum anyaga többnyire ilyen képekből áll. Kardos Sándor operatőr immár több mint negyed százada az akkor még senkinek sem kellő képekben ismerte föl az értéket, azokat a mögöttes tartalmakat, amelyek az amatőrök fotóiban éppen úgy benne lehetnek, mint a nagy fotósok alkotásaiban. „Remekmű születhet anélkül is – véli –, hogy ezt akár a fotós, akár a képen szereplő emberek észrevennék.” A remekművet ebben az esetben magának a gyűjtőnek kell észrevennie. Nem véletlen, hogy a Hórusz Archívum anyagát bemutató kötet egyik tanulmányát Vörösváry Ákos műgyűjtő írta, aki hasonló módon értelmezi a műalkotás-érték-alkotó-gyűjtő viszonyát, mint Kardos Sándor. Igaz, ő úgy fogalmaz, hogy „a gyűjtő olyan ember, akinek nincs saját szókincse, s ezért az idézetekből alkot magának önálló nyelvet”, valójában azonban ugyanolyan a viszonya az Első Magyar Látványtárban összegyűjtött tárgyakhoz, mint Kardosnak a fotókhoz: „Nekem ezek a saját képeim, és az adott helyzetnek megfelelően azt választom kontextusnak, amelyiket akarom.”
Hórusz, az egyiptomi sólyomisten, Ozirisz fia megfelelően jelképezi az értékek eme végtelenségét, hiszen az egyiptomi hieroglifikus írásban a Hórusz-szem képe jelenti az egyes számot, a szem ábrájának részletei pedig a végtelen kicsi felé tartó törtszámokat: a több millió fotót tartalmazó Hórusz Archívum minden egyes darabja tartalmaz valamilyen különleges értéket, a képek együttese pedig az egészet, a képek különös értelmezését jelenti. A helyzet, a kompozíció furcsaságai, a téma különlegessége, a nyersanyag vagy az előhívás hibái, az idő pusztító hatása – a kötetben szereplő mintegy másfél száz fotó csak cseppben a tenger – nemcsak az archívum gazdagságát érzékelteti, hanem azt is, hogy a magánfotók felértékelődésével párhuzamosan lassan helyükre kerülnek azok a hivatásos fotósok készítette képek is, amelyek megszületésük pillanatában etalonnak számítottak.
(Hórusz Archívum. Szerk.: Haris László. Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége, Budapest, 2004. Ára: 2000 forint)