A kifordított zseb perspektívája

Nyolcoldalnyi anyag jutott az új kormányprogramból a gazdaságpolitikai elképzelésekre. Egyébként nem is ezzel van a baj, hiszen a mindössze negyvenoldalas – túl sok szellemi kapacitást látszólag nem igénylő – kiadványba a stratégia alapjait azért bele lehetett volna sűríteni. Még csak nem is azon kesergünk, hogy az új kormányprogram gazdaságpolitikai tézisei csupán általánosságokat – a magyar versenyképesség fokozásáról, a vállalkozásbarát környezet megteremtéséről, a munkahelyek bővítéséről és a költségvetés racionalizásáról szóló kitételeket – tartalmaznak, s nem jelölik meg az ehhez szükséges eszközöket és forrásokat – a problémát számunkra sokkal inkább az okozza, hogy elmaradt a több mint két esztendő örökségével kapcsolatos őszinte szembenézés, helyzetfeltárás. Nincs fehéren-feketén kimondva, hogy mit is örököl a Gyurcsány-kormány a Medgyessy-kormánytól. Olybá tűnik, hogy az új kabinet tiszta lappal vághat neki a ciklus hátralévő részének.
Persze maga a helyzet is paradoxon: egy kormányválság után felálló, azonos politikai színezetű testület, amelynek tagjai között találhatjuk a régi-új döntéshozók egy részét, elődjét, azaz részint saját magát kellene hogy kritizálja. Tegyük hozzá: lenne miért. A Medgyessy-kormány hagyatéka tudniillik a rendszerváltozás óta a legsúlyosabb tehertétel az ország gazdaságának. Odáig jutottunk, hogy jelenleg az állam, illetve a költségvetés a nemzetgazdaság leginkább fájó, neuralgikus pontja. Az oly sokszor emlegetett, egyfolytában romló magyar versenyképességet nem más, mint az állam s maga a büdzsé veszélyezteti. Ha pedig megvizsgáljuk, hogy hazánkban miért magasak az adók, a bérekre rakódó közterhek, akkor újra és újra az egyre tetemesebb államadósságnál lyukadunk ki. Ennek mértéke a szocialista–szabad demokrata kormányzás óta ugyanis folyamatosan nő.
Olyannyira, hogy az államadósság kamatszolgálatára évente átlagosan 800 milliárd forintot fizetünk ki. Ennek az irgalmatlan összegnek a fedezete természetesen állami elvonásokban, többek között az adókban testesül meg. Talán meglepetést sem kelt, hogy immár az elemzők és a kutatók is azonos véleményen vannak: a nemzetgazdaság ma távolabb áll az euróövezeti csatlakozáshoz szükséges maastrichti kritériumoknak való megfeleléstől, mint Medgyessy Péter kormányra kerülésekor. Pedig az exkormányfő nagy csinnadrattával deklarálta tavaly, hogy a magyar gazdaság 2008-ban lecseréli a forintot a közös uniós valutára. Mellesleg az Orbán-kormány idején a céldátum 2006 volt. A jelek szerint Magyarország biztosan nem kerül be az eurózónához elsőként csatlakozó új tagok csoportjába.
Diszkréten hozzáfűzzük: Szlovénia, Észtország, Lettország és Litvánia gyakorlatilag már most teljesíti a maastrichti kritériumokat, így akár 2007-től be is vezetheti az eurót.
De térjünk vissza az államadósságra, amely immár a harmadik éve emelkedik – a bruttó nemzeti össztermék arányában is. Magyarán: az államadósság erőteljesebben gyarapodik, mint a nemzetgazdaság jövedelemtermelése. Illusztrációként álljon itt, hogy hazánk kötelezettsége 2004 szeptemberében meghaladta a 12 billió forintot, míg 2001 végén ez az adat nyolcbillióra rúgott – nem egészen három év alatt 50 százalékkal emelkedett ez a fizetési kényszer. Fura, de igaz: mégis az államadóssággal kapcsolatos, úgynevezett GDP-arányos mutató az egyetlen olyan teljesítménye az országnak, amelynek alapján csatlakozhatnánk az euróövezethez, hiszen a maastrichti konvergenciakritériumok 60 százalékban maximalizálják az államadósság még megengedhető mértékét. A legutóbbi kimutatás szerint 59 százalékos a szóban forgó ráta. Megjegyezzük, hogy az Orbán-kormány 58 százalékról 53-ra csökkentette az államadósság GDP-hez viszonyított arányát. Ha viszont a többi maastrichti feltételt is megvizsgáljuk – az államháztartás hiánya nem haladhatja meg a GDP három százalékát, a drágulás nem lehet magasabb másfél százalékkal a három legalacsonyabb inflációjú tagállam átlagánál (ma ez 2,7 százalék), a hosszú távú kamat két százalékkal lehet magasabb a három legalacsonyabb inflációjú ország kamatánál (6,5 százalék), a nemzeti valuta árfolyamát az ERM–2 árfolyamrendszerhez kell kapcsolni (azaz be kell lépnünk az eurózóna előszobájába) –, a kép még sötétebb.
De miért is aggódunk az államadósság ily mértékű elszállása okán? Nos, Magyarország 2002 óta a lehetőségeit jócskán meghaladó költekezése kapcsán ismét benne rekedt abban az adósságspirálban, amelyben az adósságállomány már csak saját tehetetlensége okán is emelkedik. Ott tartunk, hogy még változatlan kamatok esetén is ez a helyzet. S mint tudjuk, a kamatszint sem éppen a legkedvezőbb: 2002-ben még 8-8,5 százalékos volt a jegybanki alapkamat, jelenleg pedig 11 százalék. Amúgy szorításban van a Magyar Nemzeti Bank is: ha mérsékli az irányadó kamatot, akkor teret adhat a spekulatív tőkének, ami ebben a meggyengült politikai légkörben valutaválsághoz vezethet. Ahhoz persze, hogy az MNB kamatot vágjon, hiteles gazdaságpolitikára lenne szükség, ám a költségvetési deficit rekordjai egyik hónapról a másikra dőlnek meg, elképesztően magas a folyó fizetési mérleg hiánya is, továbbá a pénzromlás mértéke beragadt a hétszázalékos szinten.
Miben bízhat akkor az új kormány? Az újra felgyülemlett adósság visszaszorításában egyedül a világgazdasági konjunktúra segíthetne, a növekedés belső motorjai ugyanis leálltak. A magyarországi kis- és közepes vállalkozásokat a körbetartozások tartják fenn, megtorpant az idegenforgalom, illetve a turisztikai bevételek csak Budapesten gyarapodnak, a belső fogyasztás pedig zsugorodik. Az Orbán-kormány idején dinamikusan bővülő, tízezres nagyságrendben munkahelyeket teremtő nemzetgazdasági ágazatok (építőipar, kiskereskedelem) bővülése ma már ismét egy számjegyű.
A globális gazdaság ugyan élénkülést mutat, ám a legújabb felmérések az év hátralévő részére, illetve a jövő év egészére vonatkozóan lassulást jeleznek. A nagy költségvetési hiány miatt az Egyesült Államok gazdasága az előre jelzettnél kisebb mértékben, mindössze 3,5 százalékkal növekedhet 2005-ben, s a hazánk számára fontos nyugat-európai államok bővülése sem lesz sokkal nagyobb, mint 2-2,5 százalék. S még nem is szóltunk arról, hogy a lendületet tovább fékezhetik a magasra szökő olajárak is.
Nem tudni, hogy az államadósság növekvő terhe mellett a Gyurcsány-kormány képes lesz-e szakítani elődje korrekciós politikájával, a megszorításokkal, a kéthavonta bejelentett csomagokkal. Hiszen a Medgyessy-kormány mennyiségi szemléletű, húzd meg, ereszd meg programja egyáltalán nem a gazdasági stabilizáció feltételeit teremtette meg, hanem az innét-onnét való állandósult lefaragás kényszere határozta meg. Ezek a megszorítások pedig csak átmenetileg változtattak az egyensúlyon, sőt inkább az instabilitást növelték, s félő, hogy hosszabb távon a társadalom nyögi majd hatásaikat.
Hamarosan megkezdődik a költségvetési vita a parlamentben, így a sok ködösítés után végre megtudhatjuk, Medgyessyék milyen állapotban is hagyták ránk az országot. Ha olyan a helyzet, mint azt Gyurcsány Ferenc üres zsebe kifordításával illusztrálta a minap, akkor sok jóra nem számíthatunk. De attól is tarthatunk, hogy az üres zsebes színpadi mutatvány csak előjáték volt. Szóval nagy szükség lenne még egy, ám hiteles képet adó kormányprogramra, amely a hátrahagyott súlyos tehertételként jelentkező örökséggel is számolna. Ám erre kevés lenne még plusz negyven oldal is.