Az eszmétlenség találkozója

Pillantásunkat vessük a balatonőszödi üdülő hermetikusan elzárt bejáratára. Tucatnyi elhaladó autóban tucatnyi baloldali haladó. Gondolkodni jöttek, a fejüket törni erősen, hogy mely feszítő kérdésekre lehet haladó baloldali válaszokat adni. Kövessük hát mi is, kíváncsi halandók e fekete sereg útját, s hallgassunk bele a beszédbe, hogy mit is jelent haladó módon kormányozni. A világ első számú haladóan kormányzó baloldalija Tony Blair. A brit miniszterelnök volt az öt évvel ezelőtti haladó találkozó megálmodója, s Bill Clinton akkori amerikai elnök mellett a kongresszus fő sztárja. Amolyan harmadik utas, szociáldemokrata light internacionálé megalakítása volt akkoriban a cél, azoknak a magukat baloldaliként meghatározó pártoknak és politikusoknak az összetrombitálása, akik a nemzeti társadalmak átalakulása következtében megfogyatkozott alsó- és munkásosztályokból már nem számíthattak a kormánytöbbség megszerzéséhez szükséges szavazatszámra. A haladó kormányzás címkéje ezeknek a sem nem szociáldemokrata, sem nem konzervatív pártoknak és politikai irányzatoknak a megjelölésére lett kitalálva. Az az igazság, hogy nemhogy egységes politikai filozófiát, de még többé-kevésbé azonos ideológiát sem tudtak a magukat haladó erőknek tartó politikusok megteremteni (ennyit a haladó szellemi holdudvar intellektuális potenciájáról), s két nem jelentéktelen momentumon kívül semmi közös mondandójuk nem volt, s ma sincs. E két momentum a következő: Tony Blair és részben Bill Clinton sikeres, karizmatikusra fazonírozott médiapolitizálása mindannyiuk számára követendőnek tartott példa. Továbbá a haladó politikusok mind komoly szociáldemokrata hagyományú, alapvetően osztálypárti vonásokkal rendelkező szervezetek irányítását hódították el.
Az őszödi haladók mindegyike „kis tonibler” a saját hazájában, Giddens kolléga újbalos művei pedig kötelező olvasmányaik. A nyugati világ szocdem pártjai a kilencvenes években mentek keresztül azon a változáson, ami mindenhol egy-egy helyi „kis toniblert” röpített a pártelnöki, kormányfői tisztségbe, nem kevés konfliktust előidézve e pártok régi és szervezett tagsága és az új médiapolitikusok, valamint háttérembereik között. Példaként hadd hozzuk az Őszödöt kihagyó Schröder kancellárt, akinek széke úgy recseg-ropog, hogy a zörejek ideáig hallatszanak. Pártját kétszer is választási győzelemre vezette, ügyesen kihasználva a német jobboldal ügyetlenkedését meg a keletnémet polgárok csodavárását, de hat év alatt drasztikusan megapadt az SPD tagsága, hagyományos szocdem tartományok és városok sorát hódították el a kereszténydemokraták. Mára odáig fajult a helyzet, hogy a schröderi felemás piacosító és a szociális ellátást leépítő intézkedések pártbéli ellenzői önálló, valódi baloldali pártot akarnak létrehozni a szakszervezetek támogatásával. De Blair sem áll jobban hazájában.
Noha nagy dérrel-dúrral harangozta be odahaza is meg most Budapesten is, hogy „nekünk a nemzetek Európájára van szükségünk, és nem az Európai Egyesült Államokra. … És mert a hónap során Rómában aláírandó alkotmányos szerződés éppen ezt a gondolatot erősíti meg, meggyőződésünk, hogy annak ratifikálása üdvös a mi országaink és Európa számára egyaránt”. Nos, az európai alkotmány sok mindent erősíteni fog, ám a nemzetek Európáját, a nemzetállami szuverenitást éppenséggel nem. Nagy-Britannia népe, legalábbis annak többsége épp emiatt fogja elutasítani az alkotmány bevezetését a jövőre tartandó népszavazáson. Tony Blair ebbe bele fog bukni, mert a brit közvélemény – szemben a magyarral – sokkal kritikusabban szemléli a brüsszeli bővítési, terjeszkedési, politikaterület-szerző és a nemzetállamok hatáskörét csökkentő törekvéseket. S mert Nagy-Britanniában a konzervatívok mindent elkövetnek azért, hogy tájékoztassák polgártársaikat az alkotmánytervezetben rejlő veszélyekről és Blair ezzel kapcsolatos ködösítéséről. De mégis, miben hisznek (nem, elnézést, ez rossz kifejezés), mit terjesztenek magukról a haladó kormányzás hívei? Tájékozódásként forduljunk az MSZP honlapjához, ahol a konferenciáról a következők jelentek meg: „Tony Blair záróbeszédében kiemelte: A haladó értékek csak akkor működőképesek, ha a modern világban alkalmazzák őket: gazdaságpolitika és szociálpolitika ma sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint valaha.” Nocsak! Ámulunk, bámulunk, s erősen törjük fejünket, hogy ez a mondat mit is jelent. Mert van alany, állítmány, jelző meg kötőszó, de hol van benne az értelem? Hermeneutikai köröket járunk, lassan már beleszédülünk a körözésbe, de akkor sem értjük. Nem baj, ugorjunk, hátha alább kitisztul a kép: „T. B. szerint a folyamatosan változó világban a bizonytalanság vagy nagyobb szolidaritáshoz vezet, vagy éppen ellenkezőleg: megosztottságot, pesszimizmust okoz.” Tertium non datur. De tolul agyunkba a kérdés: lehet-e optimista megosztottság, s pesszimista szolidaritás? T. B. szerint nem. Önök szerint? S ha nem, miért nem, s ha igen, miért igen, s főleg mit jelent mindez? Valószínű valami olyasmit, hogy a haladó kormányzás hívei szeretik a szolidaritást, az optimizmust, az egységet, s valahogy ezt akarnák közvetíteni, hogy ők ezt szeretik, csak nem tudják kerek és értelmes mondatokban leírni e nagy szeretetet. De szeretik ők a globális szerepvállalást is, főleg a cukrosbácsiként tüsténkedő globális szerepvállalókat, s kicsit kevésbé a Bruce Willis típusú harcias amerikaiakat, bár néha azokat is szeretik, ha éppen Afganisztánban és Irakban demokratizálnak.
Szóval globális szerepvállalás. A magyar politika új csillaga nem állhatta meg, hogy ez ügyben ne tegye hozzá saját fabrikálású gondolatait a vitához: „Gyurcsány – T. B.-hez hasonlóan – globálisabb felelősségvállalást sürgetett a jobban és szerencsésebben élő emberektől a világ legszegényebb régiói és népei iránt. Ugyanakkor megjegyezte: nem látja, hogy Magyarországon ilyen áldozatokat vállalni tudnának az emberek, és akár a GDP egy ezrelékét is ilyen célokra lehetne fordítani.” Fityiszt mutatott tehát Gyurcsány az etióp haladó miniszterelnöknek, jó lenne, kedves Zenawi úr, jó lenne, ha adni tudnánk, de a nép, a nép esztet nem akarja. Most akkor nagy a jólét, vagy mégsem olyan nagy, miniszterelnök úr? Attól függ, mikor és ki előtt beszélünk; ha a népnek beszélünk, s épp saját működésünket fényesítjük, akkor nagy, ha meg adni kéne ebből a nagyból, akkor kicsi. Na, ennyit a globális felelősségvállalásról. Illetve annyit még, hogy Gyurcsány tárgyalt a dél-afrikai elnökkel is, akivel megegyeztek, hogy a politikusoknak közelebb kell férkőzniük az emberekhez (miért, teheti föl a kérdést a laikus, a politikus nem ember?), s akinek elmagyarázta, hogy mi EU vagyunk, s erősíteni kell az EU dél-afrikai jelenlétét, s majd mi magyarok leszünk ebben a hídfő. Hát persze. Csak azt tudnám egyszer fölfogni, hogy a magyar politikusok miért éppen oly távoli országokban szeretnek hídfőt verni, mint Torgyán mester idejében Chile és Thaiföld, vagy most Dél-Afrika. Persze, jobb a klíma, főleg ilyenkor, de vajon miért nem röhögik el magukat akkor, amikor a hídfőverésről beszélnek nyilvánosan, kamerák előtt? No, mondjuk, egy kellemes decemberi szafari érdekében sok mindent elkövet az ember, de hogy ezt is?
De végül is mindegy. Őszöd egy napra fölkerült a világ nagy lapjainak címoldalára. Nem más volt ez, mint a nagy eszmétlenség találkozója. A világ haladói összejöttek, jól érezték magukat, kicsit összevesztek azon, ami igazán lényeges, s aztán hazamentek. Tony Blair kicsit előbb, mert megsértődött a lassabban haladó spanyol Zapateróra. Világ proletárjai, ti meg egyesüljetek! Már ha tudtok.