Csaplár Vilmos: Tisztulási folyamat zajlik

– Mi a baja, mi a bajuk a Magyar Írószövetséggel? Hiszen valamikor Csaplár Vilmos is az írószövetség tagja volt.
– Mostanában inkább úgy látszik, hogy az írószövetségnek van baja velünk. Az egyik hetilapban a jelenlegi elnökkel, Kalász Mártonnal készült interjúból az „derül” ki, hogy a Szépírók Társasága semmiben nem akar osztozni az írószövetséggel, el akarjuk venni a székházukat, irigyeljük, hogy mennyi pénzt kapnak rá. Ez butaság, nincs jogunk a székházzal kapcsolatban bármit akarni. Tárgyalni szeretnénk arról, hogyan használhatnánk közösen a házat, az infrastruktúrát, amivel megoldódna az a probléma is, hogy a több tucat pályázó közül az évi összes működési támogatás felét a Magyar Írószövetség viszi el. Miközben mi alig tudjuk biztosítani az alapszintű működést, a határon túli tagjainkkal való élő kapcsolatról nem is beszélve. Az interjúban van egy még különösebb állítás is. Eszerint a Digitális Irodalmi Akadémia elismerése „hasonló” a Szépírók Társasága díjához, ez úgy tűnik, mintha a digitális akadémia üzletileg a Szépírók Társasága rendelkezésére állna. Ezzel szemben az akadémiát a Kossuth-díjasokból alapították, Csoóri Sándortól Jókai Annán át a tavaly fölvett Bella Istvánig sok mindenki tagja. Milyen cél az, amit olyan „közléssel” kíván valaki elérni, amiről az is, aki mondta, az is, aki leírta, tudta, hogy nem igaz?
– Inkább az írótáborok közötti problémáról beszélgessünk. Miért alakult ki az ellentét?
– Talán mert valamit akarunk, és a változtatás szándéka általában ellentéteket hoz a felszínre.
– Miért kellett tömegesen kilépniük az írószövetségből?
– Ezt hosszú lenne részletezni, megvolt az oka.
– Ideológiai ellentétekről van szó? A Döbrentei Kornéltól való elhatárolódás megtagadásáról?
– Írói, erkölcsi, magatartásbeli véleménykülönbségek csaptak össze. A viszonylag új Magyar Köztársaság viselkedésbeli szabályainak tisztulási folyamata zajlik. Erők és ellenerők mérkőztek, hogy milyen legyen a „közfelfogás”. Miként ildomos és miként nem egy írónak bizonyos esetekben véleményt formálnia? De arra is ráirányította sokunk figyelmét, hogy elmúltak azok az idők, amikor kényszerből voltunk valahol tagok. Ne adjam olyan szervezetnek a nevemet, amelyiknek a működésére, döntéseire nem akarok vagy nem tudok hatással lenni! Tehát egy (nálunk) újfajta felelősségről is szó volt.
– A Magyar Írószövetség 1956-ban egyik szellemi motorja volt a forradalomnak. Éppen ezért ’56 adja jogfolytonosságát az írószövetségnek jelenleg nyolcszázötven taggal, s ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A mai írószövetség tehát egy kicsit szimbóluma a függetlenségnek, a szólás szabadságának. Ezt hogyan látja?
– E kérdésnek is sok arca van, mint ahogy mindennek, ami az előző korszakban történt. Voltak olyan írószövetségek, amelyek a szocializmus bukása után teljesen megszűntek, újak alakultak helyettük, például a lengyeleknél, az oroszoknál. A Magyar Írószövetség részben a miatt a múlt miatt, amit ön említett, nem kompromittálódott olyan mértékben, hogy természetes lett volna a megszűnte. Mi magunk is 1997-ig belül próbáltunk elérni bizonyos változásokat. E célból megalakítottuk a Lépcsőházi Társaság nevű csoportot, hogy ténylegesen gyűjtő-, ernyőszervezetté alakuljon a szövetség. Ez lett volna a legegyszerűbb út, de a többség mindent leszavazott. A szövetségben a változás akarása máig is abban a panaszban nyilvánul meg, hogy „kevés a fiatal a vezetésben”. Egy biztos, az írószövetség kényszeregyesülés volt, így jött létre. Időnként megtöltődött tartalommal, ilyennel-olyannal. Volt 1956, de voltak előtte az ötvenes évek, azután pedig jött a hatvanas évekbeli „konszolidáció”. És volt 1986 is, ami hőskorszaknak számít, de hol van az már?
– Nem gondolja, hogy írók kirekesztésével a Szépírók Társasága feszültséget kelt? Hiszen az önök társaságában mégiscsak főként liberális, az SZDSZ-hez közel álló írók gyűlnek össze.
– A liberális kifejezés nem irodalmi kategória. Az elnevezésekkel nagyon óvatosan kell bánni. Olyan írók (közel kétszázan) alkotják a Szépírók Társaságát, akik ismertek, kevésbé ismertek, határon túliak, nyugaton élők; műveik talán valamilyen laza esztétikai rokonságban állnak egymással.
– Egyik tagjuk, Vámos Miklós azt nyilatkozta, hogy nem haragszanak az írószövetségre. Ehhez képest egyik felolvasóestjükön kijelentette: „Mi itt az alkotóerőt mutatjuk be, amelyet a nemzet képvisel.” Ez kirekesztés, nem gondolja?
– Nem tudom, hogy ezt hol nyilatkozta. Csínján kell bánni az idézetekkel. Például van egy olyan idézet is, hogy az „igazi írók” a Szépírók Társaságában vannak. Ezt az állítólagos idézetet egy darabig Kukorelly szájába adták, most újabban az enyémbe. Egyikünk sem mondta, én biztosan nem. Mégis leírják idézőjelben. Honnan idézik? Gyanús.
– Az is gyanús, amit ön mondott a szponzorkérdésről? Mert ezt mondta: „Konrád György, Vámos és én elmentünk Bangkokba. (Azaz: a bankokba). Úgy látszik, nem mindenki bunkó, aki pénzzel foglalkozik.” Erre Kalász Márton azt nyilatkozta, hogy ő személyesen egyetlen egy bankárt sem ismer, és enyhén szólva felháborítónak tartja ezt a megjegyzést, mivel ez nélkülözi az írótársadalom nem túl rózsás körülmények között élő nagy többsége iránti szolidaritást. Ez igaz, amit ön mondott?
– Azonkívül, ami ebben az újságíró szóvicce volt, igen. De mi az, hogy Kalász nem ismer bankárokat? Miért nem ismer? Miért nem nyitja ki a kapukat, miért nem megy ki az irodájából olyan helyre, ahol a magántőke annyira megtisztelné a Magyar Írószövetség tagjait, hogy támogatná valamelyik programjukat? Miért baj az, hogy mi az államtól kapott működési költségen kívül a magántőkét is bevonjuk a programjainkba? Miért becsülném le ezzel a szegény magyar írókat? A Szépírók Őszi Fesztiválján, amelynek megrendezését egy banknak köszönhetjük, a felolvasásokon két nagy bálterem zsúfolásig megtelt.
Lehet úgy sajnálkozni a magyar írókon, hogy több millió állami forintot elköltenek egynapi közgyűlésre? Nem arról van-e szó, hogy egy régi szervezet nem találja az új formáját, új helyét? Mi azzal, hogy a magántőkét bevonjuk az irodalomba, olyan megbecsülést használunk ki, amely létezik.
– El tudja képzelni, hogy egy nemzeti gondolkodású író, még ha oly tehetséges is, vagy a Magyar Írószövetség a mai világban bankoktól kapna támogatást? Ez nem jellemző.
– Szerintem ha az írószövetség ismert, sőt híres tagjai valamilyen jól kommunikálható program tervével fölkeresnék mondjuk egy bank vezetőjét, ugyanolyan komolyan vennék őket, mint bennünket. Csak nem mennek el, mert nem szoktak hozzá.
– Nem véletlenül. Nem arról van szó, hogy az önök kapcsolatrendszere sokkal jobb, sokkal gördülékenyebb?
– Nincs ilyen. Ki kell próbálni!
– Próbálkozni lehet. De a tapasztalat azt mutatja, hogy a baloldali értékrendű írók mintha közelebb állnának a bankokhoz.
– Ha valakinek a neve olyasmihez kapcsolódik, ami egy cég üzletfeleinek nem igazán tetszik, az lehet akadály. De szerintem ha az általa becsült írók jó programokkal fordulnak egy vállalkozóhoz, az anyagilag támogatni fogja őket.
– Elfogadja, hogy önök a nemzet igazi írói?
– Az, hogy a „nemzet írói” meg hogy „igazi”, nem a mi megfogalmazásaink. Vannak írók, és ezeknek a műveit a nemzet tagjai olvassák.
– Miért bomlott fel az Irodalmi Kerekasztal?
– Az én értelmezésem szerint azért, mert azzal, hogy tárgyalni kell, és hogy több pénz kell, mindenki egyetértett, de amikor a SzépíT és a JAK az elosztásban részt vevő szervezetek számát, reprezentativitását, ezzel a szavazati arányokat vitatni kezdte, megmerevedtek az álláspontok. Hiller István miniszter logikusan meghívta az addig részt vevő szervezeteket, de így az addigi állapot lett a kiindulópont. Nem tudtunk továbblépni.
– Hatalmat akarnak?
– Szerintünk legfontosabb az alkotó. Ha viszont bizonyos alkotók több szakmai szervezetben is vezető tisztséget betöltve megtöbbszörözik a szavazatukat, az eleve eldöntött többség kényelme áll elő. Minden kuratóriumban éles esztétikai vitákat akarunk, ettől száll magas szintre a csoportérdek.
– Mit gondol azokról az írókról, akik a nemzeti oldalon állnak? Gondolok például Gyurkovics Tiborra, Lázár Ervinre, Hernádi Gyulára, Szakonyi Károlyra vagy Csoóri Sándorra.
– Mint írókról azt gondolom róluk, mint bármelyik íróról, azaz műveikről, amelyek valamiért tetszenek, valamiért nem. Bizonyos műfajokra, írói megnyilvánulásokra hatással vannak politikai eszmék, ezeket is jó lenne „emelkedettebb” módon ütköztetni. A „táborok” közti harc jelen pillanatban szerény véleményem szerint csak akadályozza a múltból eredő szervezeti állapotaink elkerülhetetlen változását.
– Jónak látná, hogy legyen egy egységes írói közélet?
– Azért nyilatkozom a Magyar Nemzetnek, mert azt gondolom, hogy lehetséges bizonyos dolgokat tisztázni, ésnormális szakmai közéletet alakíthatunk ki. Viszont az egységes szót nem használnám. Miért lenne egységes?