Egérutak

Adj rá egy kis kakaót – mondta barátom, miközben a Hungária körúton araszoltunk Csepel felé egy örökkévalóság óta legjobb barátunk temetésére. Nem tudom, a síráshoz közeli állapot, Bonnie Tyler üvöltése a hangszóróból vagy a szörnyűséges hőség tette, de először nem értettem. Hangosítsd fel, nyomatékosította a kérést. Nem volt akadálya.
Ahányszor aztán én a kakaóbiztos kifejezést hallottam vagy láttam valahol, halott barátom jutott eszembe, és róla gondolkodtam, nem próbáltam megfejteni a kakaóbiztos számítógépek rejtélyét. Persze fogalmam sem volt, micsoda, viszont megkérdezni sem mertem, ugyanis addigra már annyian és olyan magabiztosságal használták a szókapcsolatot, hogy azt hittem, ostobaságomat árulnám el a kérdéssel. Hiába, rajtam nem lehet segíteni. Magam vagyok az evolúció zsákutcája.
Később ez a rejtély is megoldódott, nem mintha érdekelt volna. Az autópályaügyek is csak akkor kezdtek foglalkoztatni, amikor már közvetlenül is érintve voltam. Tavaly ugyanis kétszer kellett Nyíregyházára mennem körülnézni egy kicsit és persze barackot szedni. Nincs olyan finom barack sehol a világon. Szokásomtól eltérően mindkét utat autóval tettem meg. Elég nagy merészség kellett hozzá, de addigra már annyit olvastam az M3-as autópálya Nyíregyházáig történő meghosszabbításáról, hogy már a gondolatba is beleborzongtam. Vége a cammogásnak, kamionok és szuperszonikus őrültek gyötrésének, az életveszélynek. Nyíregyházára menni maga lesz a gyönyörteli, nekem megfelelő, szélső sávos, lassúdad száguldás.
Honnan tudhattam volna, hogy az autópálya Polgárnál véget ér? Hogy az M3-asnak a kormányváltással vége szakadt? S mivel épp Polgárnál tartott, amikor jöttek Medgyessyék, legkevesebb négy évet kell várni, hogy tovább egy métert is építsenek hozzá – nyugodtunk bele egy éve a szomorú következtetésbe. Ne legyél ilyen kishitű, mondtam a mellettem ülőnek, amikor az idén augusztus végén nagy merészen ismét Nyíregyháza felé vettük az irányt. Figyeld meg, most már tovább fog tartani. Mondjam-e, hogy nem tartott? Ott állt a szépséges, kék Polgár tábla piros festékkel áthúzva, pontosan ugyanúgy, mint egy éve, még az időjárás viszontagságai sem igen rontottak rajta. Egy év alatt egy méter autópálya nem épült itt. Ez nem volt elég, még el is tévedtünk. Valószínűleg örömünkben. Nem nagyon, de annyira épp eléggé, hogy nem egy évet, de egy évszázadot menjünk vissza az időben. Csak annyi kellett hozzá, hogy megszokott útvonalunk helyett egy másik település felé kanyarodjunk. Az autóútnak is csak nagy jóindulattal nevezhető, óriási gödrökkel változatossá tett aszfalton alig lehetett menni negyvennel, így betekintést nyerhettünk a magyar vidék csak ritkán, főleg árvizek, különös kegyetlenséggel elkövetett csecsemő- és anyagyilkosságok, Tiszába ömlő cián, özönvizek, más katasztrófák idején mutogatott képeibe. Persze más tévén keresztül nézni, mint így, vigyázva, el ne üssünk egy disznót terelgető csontsovány kisfiút, gurulni lassan, gyönyörködve a tájban, arra várva, hátha előbukkan az egyik fa mögül Móricz Árvácskája. Ha ő nem is, jött velünk szembe egy lovas szekér, de gyerekkorom lovai szebbek voltak. A távolban libák fehérlettek, volt időnk nézegetni, míg az előttünk botorkáló csirkéket kerülgettük.
Elhatároztuk, legközelebb, ha lesz már autópálya, ha nem, erre fogunk jönni, csak azért is, merő honismereti célból, hogy naprakészen tudjuk, merre hány méter az országimázs – ahogy drága szomszédunk szokta mondani nekünk. Igaz, ami igaz, így is eljutottunk Nyíregyházára, a barack is volt olyan finom, mint tavaly.
Egy hét múlva azonban megdöbbentő hírre bukkantam kedvenc újságomban, a Magyar Nemzetben: „Tegnap megnyitották a forgalom előtt az M3-as autópálya Polgár–Görbeháza közötti 13 kilométer hoszszú szakaszát. A sztráda az Egút Rt. – Debmut Rt. alkotta konzorcium kivitelezésében készült el, összesen 21,2 milliárd forintért.” A megbízást 2002 végén kapták, nem kell nagy tudomány kiszámítani, több mint másfél év kellett 13 kilométerhez. És hol van még Görbeházától Nyíregyháza. De ez a kisebbik baj. Mint olvasom: „Említést érdemel ugyanakkor, hogy mind a Betonút Rt., mind a tegnap átadott M3-as útépítő cégei részesei a kartellbotránynak, amelyben a Gazdasági Versenyhivatal öt cégre összességében 7,1 milliárd forint bírságot szabott ki. A hivatal álláspontja szerint a cégek összejátszottak, előre egyeztették áraikat, ezzel megsértették a versenyszabályokat.” Hogy micsoda finomságok együtt, egyetlen röpke cikkben, a Gazdaság rovatban, amit nem is nagyon szoktam olvasni! Kifizetni ekkora bírságokat! Csoda, hogy nem volt pénzük utat építeni? Gondolom, ezután minden autópálya-építő cég mellé kirendelnek egy kakaóbiztost, hogy rend legyen. Vagy egy minisztert. Legalább egy tárca nélkülit. Persze azzal meg mire mennek?
Mindenesetre, hogy a későbbiekben több sikerük legyen, útépítő cégeknek javasolnám az alábbi elnevezéseket: Egérút Bt., Csigatempó Kft., Tolvaj Szarka Konzorcium. Remélem, a mesébe illő nevekkel nem sértem meg túlságosan az említett állattársak méltóságát.
Voltaképp mindegy, én ugyanis közben megszerettem a nemrég megismert, tökéletesen lepusztult vadregényes utat. Valahogy emberibb.