Hogy mi is a neokonzervativizmus, annak meghatározásán sokat vitatkoznak a politológusok. Az utóbbi években, hogy a neokonok nagy befolyásra tettek szert az amerikai államapparátusban, legfőképpen a Pentagonban, könyvtárnyi irodalma támadt a témának. Annyi bizonyos, hogy a kifejezésnek ma már pejoratív felhangjai is vannak, olyannyira, hogy épp azok, akiket neokonzervatívnak (neokonnak) neveznek, gyakran visszautasítják e besorolást, még problémásabbá téve a kifejezés használatát.
Mindazonáltal azokat a politikusokat, újságírókat és véleményformáló értelmiségieket szokás ezzel a névvel illetni, akik valamiképpen kötődnek e politikai irányzat szellemi bástyáihoz, az American Enterprise Institute-hoz, újabban az Heritage Foundation-höz, valamint az olyan lapokhoz, mint például a Commentary, a Policy Review vagy a Weekly Standard.
A neokonok a Reagan-adminisztráció éveiben váltak először befolyásos politikai csoportosulássá az amerikai konzervatívok köreiben, és már a kezdetektől főként a külpolitikai kérdések kezelésében különböztették meg magukat társaiktól.
Hogy miért nevezték el őket „új” konzervatívoknak? Újdonságot jelentettek annyiban mindenképpen, hogy sokan közülük az „új baloldal” irányzatairól nyergeltek át a jobboldalra (ez a baloldaliság Amerikában legfőképpen a nagy gazdasági válságra adott kormányzati válaszban, az erőteljesebb állami szerepvállaláson nyugvó, New Deal néven ismertté vált gazdaságpolitikai irányzatban kristályosodott ki).
Közkeletű vád a neokonok ellen, hogy korábban többen is Trockij, illetve az amerikai trockista Max Shachtman tanain nevelkedtek. Noha ebben van némi igazság, trockista gyökerekről beszélni általánosságban a neokonzervatívok esetében mindenképpen csúsztatás, hiszen sokféle utat jártak be azok, akiket most e csoporthoz sorolnak.
A hidegháború alatt ez a csoport militáns antikommunizmust képviselt, és a külpolitikában a hagyományos konzervatív tartózkodással, az izolacionazmussal és protekcionizmussal szemben beavatkozáspárti álláspontot foglalt el.
Érdekes kettősség most gondolkozásukban, hogy miközben agresszív külpolitikájuk kivitelezésekor rég nem látott módon támaszkodnak az államra, hovatovább birodalmi politikát képviselnek, az az ideológia, amelyet akár erőszakos úton is terjeszteni kívánnak, épp az állam szerepének csökkentését írja elő: szinte misztifikálja a korlátlan szabad kereskedelem előnyeit, az állam gazdaságban betöltött szerepének minimalizálását, és ennek okán az állami cégek, az állami vagyon privatizációját sürgeti.
Ezért is lehetséges, hogy gazdaságpolitikai credójuk éppúgy neoliberális, mint ahogy Ronald Reagan és még inkább Bill Clinton elnök adminisztrációjáé volt.
A neoliberalizmus – amely elsősorban gazdaságpolitikai megközelítést, nem pedig politikai mozgalmat takar – ugyancsak az elmúlt húsz esztendőben vált olyan divatos kifejezéssé, amelynek definíciója szintén homályos. Mindenesetre a politikai diskurzusban a Reagan és Thatcher alatti évek állami szerepvállalását csökkentő irányzatához kötődik a szó. Eszerint a neoliberális közgazdászok elutasítják, hogy az állam beavatkozzon a gazdaság folyamataiba, és túlnyomórészt a szabadpiac eszközeivel vélik megoldani a szociális problémákat is. Legfontosabb célkitűzésük a gazdasági növekedés biztosítása, amely aztán – a vélekedés szerint – magától orvosolja majd a lemaradó rétegek gondjait is. Ez a gondolat egyébként a Reagan elnök által elkezdett, és most, George W. Bush idején extrém mértékben megvalósított republikánus adócsökkentések alapja is: az elmélet szerint a tehetősebb rétegeknél maradó pénz előbb-utóbb – a befektetések és a fogyasztás növekedése révén – „leszivárog” majd a gazdaságon keresztül, és ez végül a szegényebbek problémáin is segít.
A neokonok úgy látják: a szabad versenyt és a neoliberális tételek megvalósításához szükséges gazdasági-politikai környezetet csak az amerikai típusú demokráciákban lehet maradéktalanul megvalósítani.
Jegyezzük meg, hogy az Egyesült Államokban is létezik a neokonzervativizmusnak konzervatív kritikája. A „hagyományos” értelemben véve konzervatív Claes Ryn például egyenesen új jakobinusoknak nevezi a neokonzervatívokat, mondván, hogy az igazi konzervatívok nem gondolják, hogy létezik olyan társadalmi-politikai berendezkedés, amely minden ország számára egyaránt megfelel, hiszen a konzervatívok szerint a társadalmi rendet hozzá kell igazítani egy-egy nép sajátos kultúrájához is. Ryn szerint a neokonzervatívok éppen ezért hasonlók a bolsevikokhoz: ahogy ők a kommunizmussal igyekeztek felcserélni az általuk lerombolt rendszereket a világon mindenütt, úgy a neokonok a szabad versenyes kapitalizmust és az amerikai típusú demokráciát igyekeznek meghonosítani mindenhol, akár háborúk árán is.
Hogy mit és hogyan érdemes privatizálni az állami vagyonból, arról tehát nem csak Magyarországon folytatnak élénk vitát a közgazdászok, politikusok.
Mivel Magyarországon szokás maradinak és kommunistának bélyegezni azokat, akik a túlzott privatizáció ellen emelik fel hangjukat, érdemes talán néhány gondolatot idézni egy ilyen nemzetközileg ismert maradi új könyvéből.
Joseph Stiglitz A dübörgő kilencvenes évek című munkájáról van szó, amely tavaly év végén került a könyvesboltokba Amerikában. A 2001-ben közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazott Joseph Stiglitz 1993– 2000 között a Világbank alelnökeként tevékenykedett, ebbéli tapasztalatait összegzi a magyarra is lefordított és nálunk is nagy sikert aratott Globalizáció és visszásságai című könyve. A szerző legújabb írásában kissé más perspektívából tárja elénk az elmúlt 15 év gazdaságpolitikai tanulságait. Stiglitz 1993-tól 1997-ig ugyanis nemcsak a Világbankban dolgozott, hanem Clinton elnök gazdasági tanácsadó testületében is, és ez a kettős szerep a kilencvenes évek gazdasági fellendülésének és a gazdasági döntések mögött húzódó politikai küzdelmek hiteles kommentátorává emeli. (Mindezen a hitelességen még az sem ront sokat, hogy ez az új könyve távolról sem olyan jól megírt, mint előző bestsellere, hiszen a Bush elnököt erőteljesen kritizáló íráson már érződik a most folyó, még amerikai viszonylatban is szokatlanul heves választási küzdelem, valamint az a szándék, hogy Stiglitz a nyilvánosság győzködésével hozzájárulhasson a jelenlegi elnök választási vereségéhez.)
A szerző szerint a kilencvenes évek az Egyesült Államokban a prosperitás és a gazdasági fellendülés olyan korszakát jelentette, amely a XX. századi Amerika legdinamikusabb időszakait is felülmúlta. (A könyv borítóján szerepelő alcím a kilencvenes évekre utalva egész egyszerűen így szól: „A világ legbőségesebb évtizedének története”.) Tény, hogy – ahogyan ez lenni szokott – ezt a fellendülést a gazdasági lufi kidurranása követte, de amint Stiglitz írja, a konjunktúrát követő recesszió mértéke már nem volt szükségszerű. A közgazdász könyvében újra és újra felbukkan az érvelés: az állam nagyon is hathatós eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy ezeket a folyamatokat befolyásolja. A piac ugyanis – az Adam Smith-i „láthatatlan kéz” – önmagában nem képes a tökéletes szabályozásra.
Idézzük a könyv első fejezetben kifejtett alaptézisét: „A legfőbb tanulságot – azaz, hogy az állam és a piac szerepei között egyensúlynak kell lennie –, ami a fellendülésnek és a válságnak ebből a történetéből következik, a világnak, úgy tűnik, újra és újra meg kell tanulnia. Ha az országok eltalálják a helyes egyensúlyt, akkor erőteljes növekedést produkálnak – ahogy Amerika történelme során sokszor és ahogy Kelet-Ázsia a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években. Amikor az országok ezt az egyensúlyt elhibázzák, ha a túl nagy vagy a túl kicsi állam felé mozdulnak el, akkor ez katasztrófával fenyeget. Habár a túlságosan nagy állam kudarca jár a legdrámaibb következményekkel – mint ahogy ezt a kommunista rendszer összeomlásából is láthattuk –, a másik véglet is bőséggel szolgál erre példával.”
Stiglitz egyszersmind figyelmeztet arra is, hogy a neoliberális dogmákhoz való ragaszkodás éppen azokat az eszközöket veszi ki a gazdaságirányítás kezéből, amelyekkel hatékonyan stimulálhatnák a növekedést. (Megemlíti például, hogy a költségvetési hiány nem minden esetben tarthatatlan rossz: kedvezőtlen gazdasági helyzetben éppen hogy a legolcsóbb módja lehet bizonyos állami ösztönzők, befektetések finanszírozásának. Hozzáteszi: a deficit megszüntetése önmagában nem indít be gazdasági fellendülést.)
Hogy melyek azok a dogmák, amelyeknek a betartását a fejlődő országokon Amerika és a Nemzetközi Valutaalap folyamatosan számon kéri?
„Csökkentsd a költségvetést! Bontsd le a kereskedelmi korlátokat! Privatizáld a közműveket!”
Stiglitz szerint nyilvánvaló, hogy az utóbbi 15 évben gazdasági válságok tucatját idézte elő az, hogy néhány esetben egyes kormányok gyengének bizonyultak ahhoz, hogy ezeket a kéréseket elutasítsák, ha gazdaságuk a nyitásra még nem érett meg. Igaz, az elsőként lábukat megvető amerikai cégek jól jártak a kereskedelmi liberalizációval. „Miért kellene Koreát arra ösztökélni, hogy gyorsabban liberalizáljon? – teszi fel a kérdést a szerző. – Mit nyerhet Amerika azon, hogy Korea egy pár évvel korábban liberalizál, mint ahogy azt egyébként tette volna? Az amerikai dolgozók semmit sem nyernének, ám a Wall Street cégei aggódtak: a fokozatos liberalizáció más piaci szereplők belépését is lehetővé teszi, sőt a koreai cégeket is képessé teheti arra, hogy azonos esélyekkel induljanak versenybe.”
Mindeközben az Egyesült Államok otthon nem mindig alkalmazta azokat a dogmákat, amelyeket más országokon számon kért. Ha kellett, például erőteljes védőintézkedéseket léptetett életbe, hogy saját iparát megóvja, a kormányzat pedig síkraszállt a társadalombiztosítás privatizációja ellen.
Stiglitz nem kevesebbet állít, mint hogy ez a politika lejáratta külföldön Amerika tekintélyét, és globális instabilitást idéz elő. Emiatt keményen bírálja az egyébként könyvében többször megdicsért Clinton elnököt is, és úgy fogalmaz: „A kilencvenes évek gazdaságpolitikájában Amerika előrevetítette a következő kormányzat ideológiai buzgalmát és unilateralizmusát” – írja, ekképp ecsetelve azt a kapcsolatot, amely az agresszív amerikai (kül-) gazdaságpolitika és az azt később ideológiával megtámogató neokonok között kitapintható.
Amit azonban Stiglitz nem kevés szarkazmussal a kilencvenes évek „deregulációs mantrájának” nevez, az az Egyesült Államokat sem kímélte.
„»Mindannyian berliniek vagyunk« – szólt Kennedy elnök érzelmekkel teli kinyilatkoztatása. Harminc évvel később mindannyian deregulátorok voltunk” – írja Stiglitz. Holott, ahogy azt a könyvben számos példával illusztrálja, nem a kormányzati szabályozás leépítése lett volna a cél, hanem a szabályozás mikéntjének újragondolása.
A piacok elsietett és dogmatikus liberalizálása, különösen a telekommunikáció és a közművek terén, óriási károkat okozott Amerikában is: a legtöbb esetben ugyanis nem eredményezett a fogyasztók érdekeit szolgáló nagyobb versenyt a piacon, csupán a piacokért folyó küzdelem intenzitását növelte. A legtöbb vállalat úgy gondolta, hogy a későbbi nagy üzlet hozamát az arathatja majd le, akinek először sikerül stabil pozíciókat kiépítenie az új területeken. Ezért – főként a távközlési cégek – a valós igényektől messze elrugaszkodva óriási fölös infrastruktúrát hoztak létre, mondván, a későbbiekben majd az biztosítja az előnyt, kinek menynyi üvegszálas telefonvezetéke, megteremtett infrastruktúrája van már az adott területen. Tehát ezek a cégek óriási mennyiségben építettek ki fölös kapacitást, az értelmetlen beruházásokat pedig az általános boom-hangulatban az optimista részvényesek finanszírozták, akiket magával ragadott az „új gazdaság” mítosza, hogy aztán később nagyot bukjanak az üzleten. Mindeközben a cégeknél egyre inkább elterjedt a valós eredményeket meghamisító „kreatív” könyvelési gyakorlat, a részvényopciós menedzserszerződéseknél pedig olyan juttatási formák jöttek divatba, amelyek a vállalatok vezetését a részvényesek becsapására, sőt ahogy Stiglitz nagyon határozottan fogalmaz, meglopására ösztönözte.
Stiglitz becslése szerint nyolc év alatt több mint kétbillió dollár (nem elírás!) folyt el így a semmibe az Egyesült Államokban. Ezt a csillagászati összeget a szerző azok figyelmébe ajánlja, akik szerint az állam a legroszszabb tulajdonos, és csak elpocsékolná a rábízott pénzt: erősebb állami szabályozással ugyanis ennek a pénznek legalább egy részét a köz javát inkább szolgáló, hosszú távú befektetések felé lehetett volna irányítani.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
