– Ön szerint nagy baj az, ha nem egységes az írótársadalom?
– Az író azért író, hogy különbözzön, akkor eredeti. De van valami fölső rendezői elv, ami nem más, mint a nemzet kultúrája, szelleme. Nem arról van szó, hogy mindenki egyformán gondolkozzék, de abban a kérdésben egyet kell érteni, hogy a magyar nemzetnek kulturálisan, anyagilag, politikailag fenn kell maradni minden áron. Ez a tét.
– Ez a fokú széthúzás, úgy tetszik, már a nagy múltú írószövetség létét is veszélyezteti. Egyesek úgy gondolják, hogy szét kell verni a szervezetet.
– Ez régi gondolat. Amíg megvolt a „kellő elnyomás”, addig összetömörült az írótársadalom. A szabadság ürügyén azonban olyan rendszerváltozás készülődött, ami megosztotta az erőket. Már az 1980-as évek végén összehívott közgyűlés után létrehoztak egy úgynevezett Lépcsőházi Társaságot, amelyet elsősorban liberális szellemű írók mozgattak.
– Mi volt a céljuk?
– Az, hogy a hangsúlyosan nemzeti jellegű írószövetség liberalizálódjék. Gondoljunk bele, a régi írószövetség tagja volt Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Németh László, Tamási Áron, tehát az írótársadalom krémje. De ezeknek mindegyike vallotta, képviselte a nemzeti szellemet.
– A liberálisok miért nem vállalják?
– A liberalizmus más tőről fakad. A lényeg a különállás. Az úgynevezett – idézőjelben mondom – másság, a meghasítás. Ez már akkor működött. „Máma már nem hasad tovább” – jó lenne József Attila szavaival reményleni. Ám vannak, akik hasítanak. Nem bírnak magukkal. Mohók. Hatalom, dicsőség, pénz. Ennyi a háttér. Másképp biztosan össze kellene fogni. Konczek József jó költőnk írja a minap Balassi-strófájában: „Hát nem egymás ellen, / hanem, ha jő ellen, / Bánatára vívódjunk, / Hitünkért vitézül, / Láthatván, mi készül, / Szorítjuk meg két kardunk, / Trombita hol harsog, / Így magyari társot / Egymásban csak találjunk.” Csakhogy manapság „az ellen” nem kívül van, hanem idebent. Olyanok, akik nem vállalják magyar identitásukat. Ennek szerteágazó okairól nincs mit mondani – köztudomású. Én sosem akartam meghasítani a magyar irodalmat.
– Sok író kilépett az írószövetségből. Miről van szó: pénzről, székházról, üzleti kapcsolatokról?
– Ez a folyamat 15 esztendeje tart. Pénzről, kitüntetésekről, sikerről van szó.
– Ehhez miért kell szétverni az írószövetséget?
– Azért, mert az írószövetség nem az ő elképzeléseik szerint szerveződött. Jó részük félig Nyugaton, főként Németországban élő, az Egyesült Államokba ingázó magyar írókból áll. Szervezetük egy kozmopolita szemléletű irodalmi társaság, amelynek tehertétel a nemzetiszín. Képviselőik nagy része ösztöndíjas író. Úgy maradtak fönn, mint lappangó antikommunisták, akik Aczél György titkos vagy nyílt ösztöndíjával próbáltak extra Hungariam módján élni. Ők a magyar irodalom fő csapását, a nemzeti érzületet elavult, múlt századi visszfénynek tartják.
– A Magyar Írószövetséget pedig egy rákosista, kádárista, nehezen megreformálható szervezetnek tekintik.
– Itt jön a csúsztatás. Mert a kádárista előnyöket használták fel arra, hogy a rendszerváltás révén ez a bizonyos szuperliberális irányzat érvényesüljön. A mai politizálás mindenre választ ad. Éppen a Magyar Nemzetben jelent meg nemrégiben professzor Lovas István atomfizikus – nem bölcsészelme – írása. Megírta, hogy hol szakadt ketté az ország. Bebizonyítja, hogy a hasadás az SZDSZ közreműködésével történt. Az első rendszerváltó négy évben csak azt lehetett hallani, hogy Antall József a keresztény kurzus képviselője, a Horthy-rendszer visszaidézője. S ezt nyomták, préselték bele az emberek agyába oly annyira, hogy a parlamentáris demokrácia, amely tiszta lapot nyithatott volna, lejáratódott.
– Miért nem jelennek meg jelentős, a társadalmat érintő, korszakalkotó művek? Hiszen annyi minden történt.
– A jó magyar irodalomban – a legkülönbözőbb stílusban, formában – ma is benne van válságunk kora. Azért látszik szárnyszegettnek a mai híradás, mert az irodalmat nem az eszme, hanem a pénz kommunikálja. Ez az új demokrácia. Neodemokrácia.
– Visszatérve az írószövetségre, azt is mondják, a szervezet gyakorlatilag elviszi az állami támogatásokat, a Szépírók Társaságának pedig vállalkozóktól, bankoktól kell pénzt kérniük a működésükhöz. Miért nem fordulnak önök is vállalkozókhoz, bankokhoz, hogy valamivel jobban éljenek kiskeresetű írótársaik?
– A kunyeráláshoz, a kolduláshoz nem biztos, hogy mindenkinek van gusztusa, ez az egyik ok. A másik, hogy a mai pénzügyi világ sokkal inkább hajlik arra, hogy a kozmopolita kultúrát támogassa, mintsem a nemzetit. Senki sem szereti, ha esetleg viszszautasítják vagy megalázzák.
– Mi a tét A hét végi közgyűlésen?
– Az, hogy az írószövetség képviselje a legmagasabb szinten és a legnagyobb létszámban a magyar írókat, a nemzeti szellemű irodalmat. De hozzátenném, hogy soha nem értettem, ha az egyik író a másikat támadja. Ezt nem tudom elfogadni. Mivel az ország helyzete is válságos, ezért a legfontosabb az, hogy valamiféle szellemi, írói béke legyen. Amikor a Magyar Írók Egyesületét megalakítottam, a jelszavam egy középkori mondás lett: Treuga dei, azaz Isten békéje. Ezt mondom most is. Olyan szellemi élet szükséges, amelyben a tehetség érvényesülhet. Azt el kell ismerni, hogy 1956 óta a döntő időszakokban mindig az írószövetség képviselte azt a nemzeti erőt, amelyik megmutatkozott Kádárékkal, Aczélékkal, a külföldi befolyással szemben. Most is erre van szükség. Ugyanolyan veszélyes a pénz befolyása, mindenhatósága, mint ahogy volt a szovjet és a kommunista ráhatás. Az együttes fellépést csak akkor lehet elérni, ha megbecsüljük egymást. A magyar irodalom, a szellemi élet mindig akkor érkezett el a magas pontjára, amikor a legjobb erők összefogtak, egyesültek. A Nyugat volt az a klasszikusan nagy folyóirat, ami erre jó példa. Mert a magyar szellem, Adyval az élén, Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Tóth Árpáddal és Juhász Gyulával megtalálta a maga egységét a magyar zsidósággal együtt. Ezt perdöntőnek tartom. Mivel ott volt mellettük Karinthy Frigyes, Heltai Jenő, ott volt Szép Ernő, Bródy Sándor és a jobbnál jobb írók. Most, ha ebben a kis országban nem fogunk össze nemzeti érdekből, akkor itt örök acsarkodás, meghasonlás, féltékenység lesz székházvitával, pénzvitával és azzal, hogy ki menynyit érdemel.
– Mit gondol, lesz párbeszéd, folytatódhat az Irodalmi Kerekasztal?
– Egy biztos: dinamizálni kell az írószövetséget, megdermedt struktúráját valódi élettel kell megtölteni, bevonni a munkába a határon kívüli írókat, és nem vasútjegyekkel sértegetni. Ám mindenképpen megadva azt a tisztességet, hogy az írószövetség, amelyben otthonra lel az igazi tehetség – függetlenül az ármánykodóktól, sebesektől és zsebesektől, izgágáktól és pénzügyi robbantóktól – „Így magyari társot / Egymásban csak találjunk.”
Agyő! Ifjúság, jövel!
Egyre nagyobbakat hazudik a Tisza Párt turnézó elnöke
