„Hamis joszag”

L a p s z é l j e g y z e t e k

A magyar jezsuiták a győri Landovics családnak több kiváló szerzetesüket is köszönhették a XVII. században. Áldozatos életüket mi sem jellemzi jobban, mint hogy lelkipásztori munkájuk során többször is halálos veszedelembe kerültek. Landovics Györgyöt kis híján karóba húzták a törökök, amikor ellenségei kémkedéssel vádolták meg. A szörnyű kivégzéstől ugyan megmenekedett, de hamarosan mégis börtönbe került, mert Thököly hívei Sárospatakon elfogták. Nem kevésbé volt kalandos Landovics István élete sem. Neki is a törökökkel gyűlt meg a baja, amikor Erdélyben és Moldvában működött hittérítőként. Elfogták, és az élete is veszélyben forgott. Mindkét szerzetes rendkívül jól képzett tudós pap és népszerű hitszónok volt. Landovics István (1635–1690) magyar nyelvű homíliáit nyomtatásban is megjelentette; először néhány temetési beszédét adta ki, majd kétkötetes fő művét, a Novus succursus, az az uj segétség címűt.
Az 1689-ben Nagyszombatban megjelent vaskos, negyedrét prédikációskönyv a magyar nemzetet bűneiért a török megszállással büntető Isten metaforája helyett már a gondviselés irgalmának hasonlatára épít. Az aktuálpolitika, a sikeres felszabadító háborúk így váltak a beszédek részévé, sőt a kötet alcíme – az új segítség – is ezt sugallja, amelyet a szerző a Teremtő jóvoltából ad „a magyar nemzeten könyörülő Istennek szemlátomást segítő keze által kijjebb terjesztett országunknak határiba a lélek ellenségei ellen”.
Bármilyen kacifántos is a barokk cím, a kötet valóban nagy segítség lehetett a hódoltság utáni nehéz időkben paphiánnyal küzdő egyházmegyék számára, és ennek köszönhetően, ha nem is ismételték meg a kiadást, a meglévőnek példányai sok régi könyvet őrző plébániai könyvtárban megtalálhatók ma is. A jezsuita szerző hasonlatrendszere még a háborús idők hangulatát idézi. Az első, húsvét utáni vasárnapra írt szentbeszédben Landovics István a kereszténység harcos voltát ecseteli a föltámadt Krisztus „békesség nektek!” köszöntését elemezve. Bármilyen furcsa, az ellentét nem feszíti szét a homília kereteit, mert a szerző szerint e harcnak csupán a saját magunkban megbúvó rossz ellen kell irányulnia: „Nem kell tudni illik se másban, se magában megengedni az ellenségnek, hanem mindenütt vagdalni kell, és megölni. S micsoda a mi ellenségünk? Vagy kicsoda háborgatja igaz békességünket? […] A mi gonosz indulatink, kívánságink és bűneink: ezek ellen kell a fegyver. […]”
Persze nem is lenne a rekatolizáció jelentős személyisége a szerző, ha ez a gonosz elleni indulata nem fordulna időről időre a protestantizmus ellen. Talán nem olyan gyakran és nem is annyira indulatosan, mint egy nemzedékkel korábban Pázmány Péter vagy Káldi György szentbeszédeiben, de nem kevésbé határozott elszántsággal. Érthető, hogy nem lelkesedtek érte a protestánsok, és bár Landovics maga nem olyan erőteljes kifejezésrendszert használt, mint elődei, a művei nyomában felcsapó indulatok éppoly elevenek lehettek, mint nagy elődei korában.
Legalábbis helyenként. A Novus succursus második kötetének egy példányán meglehetősen indulatos véleménycserét találtam Landovics személyéről. A feljegyzés kevert nyelven, magyarul és latinul készült, ráadásul a könyvhasználók sokszorosan átírták, és kihuzigálták a megjegyzéseket. Úgy tűnik, az Új segétség nem jelentett valódi segítséget a kötet egyik használója számára, aki tömören így fogalmazta meg véleményét: „Hamis joszag.” Talán felekezeti különbség miatt nem tetszettek neki a jezsuita szerzetes prédikációi, talán más oka volt ellenvéleménye hangoztatására, nem tudjuk. Mindenesetre Landovics beszédeinek egy későbbi olvasója nemcsak másként vélekedett, hanem fel is bőszítette a prédikációs kötetnek s vele együtt szerzőjének becsmérlése. Eltérő meglátását igen indulatosan így jegyezte föl: „Ez vén szarbakter, aki megátalkodottan írta: hamis jószág. Hamis volt bizony az ö feje.”
A részben latin szövegben nehezen kivehetően, de ott virít a nem különösebben szép magyar összetett szó: „szarbakter”. Az íráskép és a helyesírás alapján valamikor a XVIII. század első felében kerülhetett a bejegyzés a könyv lapjaira. Elgondolkodtató, hiszen a „bakter” szó mai jelentésében egyértelműen a vonatközlekedéssel áll kapcsolatban. Eredetileg azonban nem a fontos vasutasszakma megjelölését szolgálta, amit többek között Petőfi 1844-ben írt, meglehetősen szabad szájú verséből, az Ambrus gazdából is tudhatunk: „Ambrus gazda hősleg iddogála / Míg a bakter tizet nem kiálta.” A bajor–osztrák eredetű jövevényszó eredetileg ugyanis mindenféle őrt, éjjeliőrt, csőszt is jelentett. Ebben az értelemben születhetett a talán csak alkalmi szóösszetétel, amellyel Landovics haragos támogatója sietett a szerző védelmére.