Kopog valaki

Annus néni a férje halála után gyakran járt hozzánk beszélgetni. Nagyon kedveltük, segített is sokat a háztartásban, imádta a főzőcskézést. De minden más házimunkára is rájárt a keze. Segített takarítani nemegyszer.
Amikor egy ilyen alkalommal nálunk járt, az erkélyen beszélgettem vele. Hirtelen beborult, szél támadt, felborzolta a fák koronáját. Annus néni a melléhez kapott, tűnődve nézte a suhanó felhőket, aztán csendesen bólintott maga elé, mint aki megértett valamit.
Csodálkozva ránéztem. Megmagyarázta felindultságát: „A Jóska volt, ő üzen így néha nekem! Szegény férjem. Mindig mondta, hogy halála után visszajár hozzám szellő képében. Most itt suhant el a fák között…”
Nem akartam megingatni hitében, aztán meg lehet is, hogy Jóska, a halott férje valóban így jár vissza hozzá. A szelekkel üzen a túlvilágról. Talán mond is valamit. Erről nem kérdeztem.
Nem Annus néni az egyetlen, aki hisz ilyen túlvilági üzenetekben. Volt egy rokonom, akinek a háborúban halt meg a férje, Máté, de hetenként visszajárt a szelleme. Az özvegye fontosabb esetekben hivatkozott is rá: „Majd megkérdem Mátét, mi erről a véleménye!” Kíváncsi voltam, hogyan jelenik meg neki Máté, aki valamelyik katonatemetőben nyugszik.
„Amikor este lefekszem, és eloltom a lámpát, mélyet sóhajtok, és úgy hívom. Erre ő kis idő múlva megkocogtatja az ablakot, ami azt jelenti, hogy megérkezett. Akkor én elmondom neki a bánatomat, és ő válaszol. Szintén kopogással közli, helyesli-e ezt vagy azt, vagy neki más a véleménye. Ha igen, akkor kettőt koppint. Ha nem, akkor csendben marad a szelleme…”
Máté tanácsára adta el a kis szőlőskertjét, később a házat is áruba bocsátotta, de aztán a megállapodást visszavonta, mert egy éjszaka dühös ablakzörgetés riasztotta fel. Talán haragszik Máté! Nem akarja, hogy eladja a házat.
Hosszasan eltűnődöm az eseteken, és arra gondolok közben, hogy én is kerültem már hasonló helyzetbe. Emlékszem, egyszer a háborúban aknatűzben azt kiáltottam: „Nagyapa, segíts!” Erre engedett bennem a félelem fojtogató szorítása. Hogy miért a nagyapát hívtam? Talán mert akkor őt éreztem legközelebb a szívemhez. Élt bennem az emléke, keze szorítása.
Mert sose vagyunk egyedül, átöröklődik bennünk az elődök hite, akarata, vibrál bennünk a múlt, kapcsolatban vagyunk az örök nagy erőforrással, hiszen az élet elpusztíthatatlan. És kiismerhetetlen. Sose felejtem el egy találkozás emlékét.
Váratlan parancsot kaptam a háború alatt egy éjszaka, hogy mint haditudósító Kárász József bajtársammal együtt jelenjünk meg egy katonai támaszponton. Vonatra szálltunk, de útközben bombázta az ellenség a szolnoki hidat, át kellett szállnunk egy másik szerelvényre, amely csak Hódmezővásárhely érintésével roboghatott a kitűzött cél felé. Ültünk egy ideig szótlanul a sötét fülkében, reggel felé Jóska arról ábrándozott, hogy milyen nagyszerű lenne, ha üzenni tudna haza, Hódmezővásárhelyen él a nagymamája, s kijöhetne a vasútállomásra valami kis hazaival. De most már senkivel sem üzenhet. Pedig szeretné még egyszer látni a nagyit.
Robogott velünk a szerelvény, reggelre értünk Hódmezővásárhelyre. Jóska leeresztette az ablakot, kitekintett, és nagyot kiáltott, elképesztő volt a meglepetése.
Négyen várakoztak a peronon. Köztük Jóska nagymamája is. Egy zacskót szorongatott a kezében, a zacskóban pogácsa volt. Jóska lerohant, átölelte, megcsókolta, átvette a zacskót, és már robogott is tovább velünk a vonat. Ettük a pogácsát, és nyeltük a könnyeinket. Ki értesítette a nagyit? Sose tudtam megfejteni a titkot, mert közben meghalt a nagymama.
Kopog valaki. Lehet, hogy csak egy száraz faág veri az ablakot? Vagy csak a képzelet játszik velünk? Mindig őrzik álmainkat vigyázó szemek, s ha segítség kell, akkor mellénk állnak, erőt adnak.
Tárjuk ki szívünk kapuját! Hogy ne maradjunk egyedül.