Köznapló

Október 7., csütörtök
Kedves tévémeteorológusom, Vissy Károly bocsánatot kért a nézőktől, mert kolléganője azt merte mondani: tart még a vénasszonyok nyara. Ő máris helyesbít: „indián nyár” a jó kifejezés. Ezt azért nem kéne… Akkor sem, ha a minap okkal hurrogták le a miniszterelnököt, amiért bárdolatlanul „öregecske” nőkről beszélt. Vissy doktor a nyilvánosság előtt mozog, s tudja jól, más a politika és más a népnyelv, összekeverni őket vagy megijedni egy kipécézett szótól nem szabad. Úrfi koromban behívott a rovatvezető, mutatta, hogy közölhetetlen dolgot írtam. Ez állt a riportban: „Otthagyta, mint Szent Pál az oláhokat.” Azt akarod, hogy a román követ idetelefonáljon? De hisz ez egy közmondás, amelyet mindenki ismer… Ki kell húzni, közölte. Lehetetlen, mondtam, s inkább viszszavettem az írást.
A politikában már a kertek alatt jár a tilalmakat táblázó Kádár-korszak. Jó volna, ha az időjárás-jelentés nem félne buta fenyegetéseitől. Már csak azért se, mert az indiánokkal nagyon ronda dolgokat művelt Amerikában a fehér ember. Vérrel van írva ez a ősz eleji kifejezés.

Október 9., szombat
Néhány videokazettára ráírtam: „Soha nem szabad letörölni!” Huszárik Szindbádja, Angelopulosz filmje Szarajevóról, az Odüsszeusz tekintete, Gaál István háromrészes költeménye Bartókról, Gorkij novelláiból készült ballada: A cigánytábor az égbe megy, ilyenek. A legbecsesebb mégis egy dokumentumfilm, Szvjatoszlav Richterről forgatta a francia Monsaingeon. Mikor előveszem, felütöm a művészről szóló könyveket, ahogy ma is, így fedeztem fel, hogy a zongorista ötven éve járt először nálunk. 1954-ben is megrendezték a szovjet–magyar barátság hónapját, ami abból állt, hogy felpakoltak Moszkvában egy vonatra való táncost, költőt, komszomolistát, zenészt, akik Pesten előadták, mit tudnak „az épülő kommunizmus nagy országában”. Ebbe a csapatba került Richter.
Az „örök barátságról” azóta megtudtunk egy s mást, ám arról kevés szó esik, mennyi kulturális hozadéka volt. A barátsághónap fanyalgással kezdődött akkor is. Richter első koncertjére a kutya se volt kíváncsi. Fináncokat, tűzoltókat ültettek a nézőtérre, hogy ne legyen blamázs, ám egy órán belül híre ment, „van itt egy zseni”. Másnap a Zeneakadémia köré rendőrkordont vontak, ostromállapot fenyegetett: a jegy nélkül maradt nép mindenáron be akart jutni, Fischer Annie is állóhelyen szorongott. Ez volt a csoda kezdete. A folytatás meg, hogy a néptáncosok, a költők, a komszomolisták és a zenészek két hét után pakoltak, vitte haza őket a különvonat – Richter maradt, őt nem engedte a közönség.
S hogy vele az első találkozások mindenkiben mély nyomokat hagynak, Neuhaus tanúsítja, a legnagyobb orosz pianisták mestere: „Megkértek, hogy hallgassak meg egy fiatal odesszai muzsikust, aki jelentkezni akar a konzervatóriumba, az én osztályomba. – Elvégezte az előkészítőt? – kérdeztem. – Nem, nem tanultam sehol. – Meg kell mondjam, hogy a válaszon kissé megrökönyödtem. Egy fiú, aki semmilyen zenei tanulmányokat nem végzett, és a konzervatóriumba készül… Kíváncsi lettem rá. Megérkezett egy fiatalember, magas, sovány, szőke, kék szemű. Eleven és hihetetlenül intenzív arca volt. Elhelyezkedett a zongoránál, hosszú, hajlékony, ideges kezét rátette a billentyűkre, és elkezdett játszani. Visszafogottan, egyszerűen, szigorúan játszott. Az első pillanattól kezdve lenyűgözött a bámulatos zenei éleslátás mindabban, amit csinált. »Szerintem ez egy zseniális muzsikus« – súgtam oda egy növendékemnek. A jelenlévők mind azt kívánták, bárcsak sose hagyná abba…”
Nagy bánatom, hogy nem élhettem át hasonlót: sose jutottam be Richter koncertjeire. Főiskolás éveimben sok levelet írtam nagy zenészeknek, küldjék el dedikált fotójukat, s a legtöbbje el is küldte: Yehudi Menuhin, Maria Callas, Reiner Frigyes, Tito Gobbi, Dietrich Fischer-Diskau, Kónya Sándor, Doráti Antal – Richter nem küldött, pedig bekereteztem volna, s utóbb nyilván a hátára írom a Monsaingeon-film bevezető mondatait: „Richter önmagában egy egész világ. Áthatolhatatlanul zárt, de sugárzó, akár egy mélytengeri hal, mely vak, de világít. Azt, hogy minden idők egyik legnagyobb zongoristája, senki nem vonja kétségbe. Imádja a mozit, de a kamerát korántsem. Nem szeret elemezni, fecsegni, és irtózik a magamutogatástól. A napi események, a politika, a dicshimnuszok és a világi javak hidegen hagyják. Sem politikai rezsimek, sem a zenei világ konvenciói nem tudtak ártani elemi tisztaságának. Egyedül a zene tartja hatalmában, melynek egész életét szentelte. Játszik – nem a hatás vagy más szándékolt cél érdekében. Egyszerűen játszik. Szabad ember.”
Hetven elmúlt, mikor úgy döntött, elmegy távoli falvakba, ahol soha nem hallhattak koncertet az emberek. Heteken át utazott, játszott, utazott, és megint játszott, az se szegte kedvét, ha valahol csak egy rossz pianínót talált – mindezt egyetlen rubel honorárium nélkül.
Szabad ember volt: mondhat ennél többet valaki?

Október 10., vasárnap
Az arab kalligráfiának múzeuma van Sardzsában. Az ember felfigyel az ilyesmire. Oda jutottunk, hogy az „aláírást” is számítógépek kanyarítják papírra: az autogramgyűjtésnek végképp befellegzett. Az arab világban a szép írás komoly dolog, sőt művészet.
Az „írásképeket” keretben látni: gyönyörűek, s akik beszélnek róluk, csillogó szemmel, büszkén beszélnek. Az írás művészeit minden évben kitüntetik, s arrafelé díjat érdemel az is, aki a régi betűformákat le tudja másolni. Mindez meghökkentő ellentétben áll azzal az őrülettel, amit „fejlődésnek” mondanak, és igéit úgy hirdetik a közgazdászok, mint az evangéliumból valókat, és mint egyedül üdvözítőt, ami hazugság, hiszen igazán fontos: az állandóság. Hogy, hogy nem, ez mindig kimarad a közbeszédből.
A „fejlődés” jelszavát gyanúm szerint azok ismételgetik, akik iszonyúan utálják az állandó értékeket, mindegy, hogy azok erkölcsiek, szellemiek vagy tárgyiak. Jobbnak látják hát farba billenteni őket, s mára úgy elszemtelenedtek, hogy rugdosódásukért elvárják a nyilvános tapsot. Tudják, mit? Lótúrót… Sőt megmondom kerek perec, én inkább tapsolok az arab kalligráfia tiszta, szép múzeumának, az legalább biztatást ad, hogy ne mondjunk le semmiről, ami állandó, az ugyanis megtart, mikor minden dűl és borul. Figyelmeztetni kéne a gyanútlanokat: vigyázzanak azokkal, akik magas poszton és magas szószékről a töretlen „fejlődést” hirdetik, mert az csak nekik jó, hogy birtokukban maradjon a hatalom, a dicsőség és a pénz – ez utóbbi bármiféle írás nélkül.

Október 11., hétfő
Odaát voltam a szlovák oldalon. Bementem egy boltba, fizettem, s mikor elvettem a visszajárót, kiesett a kezemből egy rézpénz. Fölemelem: egykoronás, rajta Mária a kisded Jézussal. A tízkoronáson népies kereszt a szenvedő Megváltóval, egyik papírpénzen Cirill és Metód arcmása, a hittérítőké, a másikon Pavel mester gótikus Madonnája. Szép, mondom, aztán hazaérek, a rádióból hallom, a felvidéki Somorján szétvertek egy barokk Mária-szobrot. Azt hittem, Szerbiában történt, de nem, a következő híradás megerősíti: Szlovákiában döntötték le, s még össze is törték. Rossz jel, ilyen utoljára a török idejében történt. Eljöhet újra a barbárság kora? Már nem. Már itt van a nyakunkon.
A kezembe került a minap egy bulvár: a Színes Mai Lap, címoldalán kegyetlen arcú nő és párja, alattuk a nagy betűs cím: Melinda pornózott. A szövegből kiderül, a közhajadon az RTL Klub műsorának főszereplője. Hoppá… De hát milyen műsor az, amelyben a műpénisszel hadonászó Melinda főszerepet kaphat? Olyan, amelynek szerkesztői ideákat adnak, mint ez a pornós „művésznő”, aki a műanyag hímtagon kívül száz valódival is megcsalta a párját. Az RTL Klub nevű tévécég nem ismer határokat, s ha kiderülne, hogy az izmos szlovákok egyike odalökött a leborított szobor elé egy rézpénzt is: olyan egykoronást, amelyen Máriát és a kisded Jézust látni, cseppet sem csodálkoznék. Minden megtörténhet, bravó, liberális szerkesztő urak! Csak meg ne bánják! Mert úgy érzem, közel az óra, amikor megetetik velük, amit főztek. Olyanok, akiket ők tettek pornóssá, szobordöntögetővé, olyanok, akikből kicsavartak mindent, majd eldobták őket, mint egy rongyot. Amerikában már lőttek le tanárt, lőttek le elnököt, egy nap a tévészerkesztőkre is sor kerülhet, s nemcsak ott. Globalizálódik a világ…

Október 13., szerda
Ausztria nem örül, hogy első irodalmi Nobel-díjasa Elfriede Jelinek: nála többet csak Thomas Bernhard rángatta sárba Ausztriát, igaz, ő magas színvonalon. Mióta e díj létezik, olyanok írtak osztrák tollal, mint Trakl, Broch, Musil, Rilke, Werfel, van, aki közéjük sorolja a prágai születésű Kafkát, ám ők ugyanúgy nem kerültek szóba a díjosztóknál, mint az orosz Tolsztoj vagy Csehov, a francia Proust vagy Yourcenar, az ír Joyce, az angol Woolf, az amerikai Mark Twain, a dán Blixen, a görög Kazantzakisz vagy a magyar Krúdy, hogy a legnagyobbakat említsem. Kapott viszont tucatnyi skandináv, akiknek a nevére már a következő évben sem emlékeztek, kapott emlékirataiért Churchill, Moszkva kedvét keresve Solohov, és igencsak elgondolkoztatja az embert, hogy Jelinek előtt a lengyeleknek annyi Nobel-díjasuk volt, mint a volt Monarchia irodalmainak együttvéve, ez nem lehet véletlen. Az osztrákok közül még egy írót jelölhettek volna, Peter Handkét, ám ő ellenezte Szerbia bombázását, utálja az uniót, úgy döntöttek, legyen akkor Jelinek. És ő lett. Megkérdezem halkan: ki fogja olvasni nálunk vagy bárhol ezt az utálkozó, zilált lelkű asszonyt?