Köznapló

Szeptember 23., csütörtök
Mielőtt beér az ember Marosra, az országút mellett dróttal elkerített teret lát. Ide érkezik tavasszal a palántaárus, nyáron a dinnyés, ősz elején meg az, aki szabolcsi almát és sarkadi hagymát kínál. Vevője mindig van, s lesz decemberig, mondja, mikor szóba elegyedünk, majd közelebb hajol, elárulja, hogy a karácsonyfa nagyobb üzlet az almánál, a krumplinál, s velünk ellentétben már várja a hideget, az adventet, amely számára nem angyalének, hanem e világi bevétel, amelyből tavasszal kijavíttatja a tetőt. De advent még messze van, csak szeptember végén járunk, veszünk hát a vöröshagymából egy nagyobb zsákkal, a szabolcsi almából egy kisebbel, a fokhagymából elég egy füzér. Otthon rekeszekbe öntjük őket, a polc szélére akasztjuk a füzért, s mikor minden a helyére került, csend lesz. Ilyen elhallgatásra nincs magyarázat, tán a lélek jussa ez: szavak nélkül akar örülni annak, amit a természet adott. Volt minek örülnie. A sok hagymafej: egy csapat kipirult kórista, az alma idézte Évát, a kígyót, a trójai háborút: a sok viszályt; a fokhagymafüzér meg, mint egy finn lány, aki egy ágba fonta a haját. Hang nélkül néztük őket, összetalálkozott a kezünk, s tán mindketten arra gondoltunk: jó, mikor minden ilyen egyszerű. Aztán szólt a feleségem, hogy fázik, én indultam fáért, és először az idén begyújtottam a cserépkályhába.

Szeptember 25., szombat
A képernyőn a reggeli közszereplőt látom, a Verebes nevűt meg azt a másikat, akit Lajcsinak hívnak, és egy ideje pénzek összetrombitálásával foglalkozik. A két köztényező beszélget. Ezúttal a tévéstúdióban, mert máskor a Szuperbuli színpadán szoktak. Imádott témájukról csevegnek: a pénzről, s néha úgy tesznek, mintha komoly interjú készülne. Megkérdezi például a Verebes nevű a Lajcsi nevűt, miért nem fizet a zenészeknek, akiket felléptet. Lajcsi belekezd a válaszba, fejtegeti az okot, mint özvegyasszony egy régi pulóvert, de valójában nem mond semmit, és miért is mondana, mikor zsebében a zsozsó. Méretei, ahogy ül a kanapén, tekintélyt parancsolók, s nyilvánvaló, ekkora embernek a zsebe is hatalmas, a nagy pénz pedig oda megy, ahol nagy zsebet talál. Régi igazság, ám hogy érvényes maradjon, tenni kell érte, s Lajcsi tesz: egyrészt úgy, hogy nem fizet a zenészeknek, másrészt meg jóban van Verebessel. Szinte hallom, ahogy beszélgetésük alatt a háttérben csörög a pénztárgép.
Apropó méretek: a Verebes nevű közszereplő a nagy keblű dizőzzel is beszélt nemrég, szintúgy pénzről. Százmillióról, lehet, hogy többről: ilyen körökben tíz–húsz millió ide vagy oda semmit nem jelent. Az egykorvolt énekesnőt, akit a közszereplő tegez: Cininek szólítja, amiből arra következtetünk, hogy volt és van köztük némi barátság vagy egyéb, nos, a slágerművésznőnek is feltett egy kőkemény kérdést, amely ilyenformán hangzott: ugye te anyagi dolgokban gyanútlan vagy és naiv? Ó, igen, bólogatott a Cini név gazdája, majd pislogni kezdett, és vonásait szentesre igazította, mintha egy oltár elől jött volna be a stúdióba. A népek aligha értették, miért ez a diskurzus a kamerák előtt, de aztán jött a hír, zutty, másodfokon is három évre ítélték a milliókat kicsaló Zalatnayt. Vagyis a Verebes nevű közszereplő arra használta a köztévét, hogy puhítsa a bíróságot. Mikor? A tárgyalás előtt. A latrok mégse kegyelmeztek szegény naivának.
Nem jól csinálja a Verebes nevű. Ráadásul újabban ül rajta valami átok. Akit mikrofonja elé invitál, azt előbb-utóbb baj éri. A dizőzt elítélték, a Boss cég hírére-nevére rossz fény vetült, az írónak veszni látszik a renoméja. Moldováról van szó, akit addig piszkált nemrég a Verebes nevű, míg az író józan eszét vesztve fasisztázni kezdett, azóta nyilván bánja, mert az olvasó az olyan szerzőt kedveli, aki az írás bajnoka, nem a sárdobálásé.
Ha summázni akarnám a Verebes nevű közszereplő újabb produkcióit, azt mondanám: látni rajtuk a pánik jeleit. Érzi tán, hogy szerepléseire szűk esztendők jönnek? S nem hét: legalább nyolc… Egyensúlyérzékét már elveszítette, ám zuhanni csak most kezdett, s aki belekapaszkodik, azt lerántja a mélybe. Zuhanását gyorsítja a gagyi erkölcs, e fogalomnak ő lett a szinonimája, ami azért szomorú, mert korábban volt készsége a művészethez. A színházhoz. Mára ebből szinte semmi nem maradt. Példája a régi viccet juttatja eszembe, amelyben a mozdonyt vodkára cserélik Szibériában. Ilyenformán tett a Verebes nevű is, mikor készségeit iszapos közszereplésekre cserélte, egyik ilyen a Heti hetes volt, amely rátapadt, és már nem tud szabadulni tőle. Ahogy Bárdy sem tudott a Gugyeráktól annak idején. A nézők elhúzták szájukat a háta mögött: nincs ennél rosszabb minősítés a színház világában. Számíthat rá a Verebes nevű közszereplő is.

Szeptember 26., vasárnap
Dávid Ibolya szerint a Magyar Demokrata Fórum nem Lakiteleken és nem 1987-ben alakult, hanem Budapesten 1989-ben. Lám, lám, hányféle történelemkönyv íródik s mondódik manapság… Egyre többen igazítják hozzá a múltat a pártjelvényhez, a kívánatos jövőhöz vagy a jól szabott kosztümhöz. Dávid elnök asszonyon rózsaszínt láttam legutóbb, nagyon elegánsat. Kár, hogy az országos gyűlésen malaclopót hordott. Jó oka volt rá: ez a legcélszerűbb viselet, ha valaki évszámokat, helységneveket és politikustársakat akar ki-be csempészni. „A malaclopó nem áll jól az elnök asszonynak” – mennyibe kerülhet egy távirat ezzel a szöveggel?

Szeptember 27., hétfő
Sokat gondolok újabban a kultúra felvigyázóira. Nyilván azért, mert ritka emberfajta felénk. Előbb persze tisztáznom kéne, mit értek felvigyázáson. Egy német film segített, Novgorodban, az orosz északon forgatták. E nevet viselte a hercegség is, melyet mindenfelől fenyegettek, mégis tartotta magát. Alekszandr Nyevszkij 1242-ben a Csúd-tó jegén legyőzte a Német Lovagrendet is, a csatáról sokan tudnak: Eisenstein készített róla filmet. Sztálin utasította, de a rendező okos volt, kitalálta, mit tegyen, hogy ne szégyenkezzen utóbb. A film képei gyönyörűek, zenét Prokofjev írt hozzá, de maradjunk a kézzelfoghatóbb múltnál.
A dokumentumfilm arról a régészeti munkáról szólt, amely egy ősi kolostor falain belül folyik. Mióta? 1932-től mindmáig. Lehetett Sztálin-terror, háború, Brezsnyev-korszak, peresztrojka, a feltárás nem állt le. Módja szinte hihetetlen. Diákok reggeltől estig egy sámlin ülve minden marok földet a kezükben morzsolnak szét, hátha találnak valamit. Napokig morzsolják hiába, míg végre valaki felkiált: gyertek! Amit találnak: ötszáz év előtti levelek. Nyírfakéregbe karcolták őket, ki a fiának, ki a bojárnak üzent. Hétszáz háncslevelet találtak eddig, lassacskán világosodni kezd Novgorod sötétnek hitt középkora. A munkát Janin, egy moszkvai régészprofesszor vezeti immár harminc éve.
Felzaklatott a film. Gyönyörűnek találtam a föld morzsolását, mintha azzal biztatná az embert, hogy tehet a múltjáért, köze van hozzá, mi több: a kezébe foghatja. De aztán eszembe jutott a Vár nyugati oldala, ahol gyakran jártam egy időben, ám sose láttam, hogy a földet faggatnák, rejt-e valamit. Mint egy régi seb, amely nem tud begyógyulni, s mindez szemben az ország elnökének palotájával. Sokszor találgattam, a magyar régészet miért mindig csak néhány megszállott igyekezetéből jut valamire. Mi hiányzik ahhoz, hogy mi is rendületlenül kutassuk a magunk múltját nemzedékeken át? Jó szervezés? Több fantázia? Vagy pénz, amire hivatkozni lehet, ha nincs? Nem, nem ezen múlik.
Nálunk a kultúra felvigyázóinak legtöbbje puha ülepű, lusta hivatalnok, akik óvják magukat a munka szenvedélyétől, a friss levegőtől: mindentől, ami jelezné, hogy alkalmatlanok. Az orosz diákok és professzoraik tíz körömmel kaparják ki a földből, ami az övék, így adják tudtára országnak-világnak, mennyire fontos számukra Oroszország. Mi nem így csináljuk, mi inkább acélborzalmat emelünk a fehérvári királysírok fölé. Remarque nem túl nagy író, egyik mondatát mégis megjegyeztem: ami csupán pénzbe kerül, potom olcsó.
Ám egy példa nem példa, oroszokkal pedig nem hálás érvelni az elmúlt fél század után. Mondok mást. A japán császári kertet önkéntesek ápolják. Mi a fizetség érte? Az, hogy a császár kertjét ápolhatják. Így hozták rendbe háborús kárait is: önként, ingyen. Ám a java most jön, mert a császár se tétlen. Évente rizst ültet, hogy népének jó termése legyen, s ezt a rítust minden japán fontosnak tartja. Miért? Mert látja, hogy az ország első embere felvigyázója a nemzeti kultúrának. Az orosz diáklány földet morzsol, a japán császár rizst ültet, az indiai kertész pedig naponta letörli a port a Tádzs Mahal kertjének fáiról.
Mi a közös bennük? Ragaszkodásuk a földhöz, meg az önbecsülés, amely belőle fakad. Ez adja a hovatartozást, ez ad egyfajta derűt, s ebből fakad az a tudás, ami nélkül nincs kultúra. Kultúrájuk felvigyázói az említettek, s ha kutatok emlékezetemben, kit állítsak melléjük magunk közül, egy színész apja jut eszembe. Ő mondta a fiának: ha megdobnak kővel, szúrd vissza vasvillával. Csak ilyen lélekkel védhetjük meg, ami a miénk. Mert ha nem, akkor tényleg csak az árvalányhaj marad.

Szeptember 28., kedd
Találomra hoztam el a könyvtárból egy könyvet, Zoltánfy Istvánról írták, szerkesztették és emlékezték a barátai. Zoltánfy festő volt, Szegeden élt, autóbaleset végzett vele negyvennégy évesen. Van a könyvben egy kép: Elment a vonat, s rögtön mellette egy másik: Elhagyott szárnyvonal. Ez a két kép mindent elmond arról, mi történt velünk a huszadik században. Máig érvényes képek, mert az unió még csak mesebeszéd, az elhagyott szárnyvonal viszont valóság. Méltó helyen vannak ezek a képek?