„MI A MAGYAR?”

A járható utak messze elkerülték a Sárrétet. Csupán a pest–debreceni országút érintette Karcagon, Nádudvar alatt és Szoboszlón haladva át. Az idegen, aki egyszer rajta járt (különösen ősszel), az megemlegette egész életében. Márton József Magyar Átlás című munkája, melyet 1811-ben adott ki, tsinálatlan posta út-nak tünteti fel. Valóban az volt; az utasok vágták, csinálni pedig nem csinálta senki. Némely helyen egyik falutól a másikig készítettek ugyan utakat jobbágyi robottal, de ezek zsombékból, kutuból (mocsári növények elkorhadt részeivel vegyített laza feltalajból) voltak hányva, nem pedig eleven földből. Kövezésről ne is beszéljünk, hiszen a sárrétiek talán hírét se hallották ennek. Ezeken az utakon esők évadján istenkísértés volt járni. Hasig járt benne a ló. Megfeneklett benne a szekér. A tél pedig olyan rögökbe fagyasztotta a felvágott hitvány utat, hogy széjjelhullott rajta a vasalatlan fakószekér. Nyáron meg az volt a baj, hogy nagyon kiszáradt, s ha tüzet raktak mellette, kigyulladt a kotu, és az áttüzesedett, feketén füstölgő utat meg sem lehetett közelíteni.
B.-nagybajomban még ma élő öregek is emlékeznek rá, hogy azelőtt, ha Váradra igyekeztek, a sáros úton 6–8 lóval vontatták a szekeret a bakonszegi Vaskapuig; ha Debrecenbe mentek, akkor pedig Földesig. (…) Mikor az őszi esők jártak, a karajánosi csárdában (röviden szólva: a Karajancsiban) verődtek össze az utasok, és összefogott lovaikkal húzatták át a szekereket, egyiket a másik után.
Télen már inkább boldogult az utasember, mert a szán könnyen csúszott a havon. Régi feljegyzések szerint havas, dermesztően hideg telek jártak azelőtt. Hóviharok, csontkaparó szelek uralkodtak. A sárrétiek ma is emlegetik Sisvai hidegét. Az 1816. esztendő telén volt ez. Báránd alatt megölte a hideg a nádudvari postamester Sisvait. A derecskei határban két juhász és 2700 darab juh, a pércsi határban három ember fagyott meg. Debreceni cívis Király Mihálynak 700 darab marhájából huszonhatot hagyott az idő. A ladányi határban esett károkról egész listát állított össze az elöljáróság. (…) Elszánt emberek indultak ilyenkor útnak. Szalmával rakták meg a szán farát, még nagy ponyvával is lekötötték, mert bizony sokszor előfordult, hogy az útfélen tüzet kellett gyújtani, és annak melegében enyhőzött a meggémberedett ember és jószág. Fokost és nagy mordályt szorongattak a bundák alatt, mert a nádi farkasokat a rétből kihozta az éhség, és az utak mentén ólálkodtak. Volt rá eset, hogy holmi gyalogszeres szegény vándornak csak a csizmáját hagyták meg.
Mondhatjuk, hogy szekér helyett inkább a hajó (csolnak) volt a sárrétiek laghasználhatóbb közlekedési eszköze. A rét beláthatatlan nádasaiban hajócsapások (hajóutak) kanyarogtak falutól faluig. Jól ismerték ezeket a rétjárók, mint a mai ember a dűlőutakat. (…)
De nemcsak a határ volt vizes és sáros, hanem a belsőség is. Egyes térségeken olyan víz volt, hogy fürödtek benne a gyerekek. Bajomban a Túri-Berettyó és a Katona-Berettyó utcanevek voltak. Némelyik utcára őszi sarak idején be se lehetett menni. Falábon jártak az emberek, vagy bekötötték a csizmaszárat, nehogy megmerüljön a híg sárban. Szekér helyett lapos fenekű sárhajóba vagy másként csúszóba fogták a lovat, ami aztán a sáron csúszott utána. A faluban ezen hordták-vitték, amire sor került. Ilyenen jártak a túlsó végesi ismerősökhöz, tanyára, ilyenen vitték a búzát a szárazmalomba. A gyerekeket is ilyenen hordták az iskolába, felrakva rá a szomszédbelieket. Ha beteg volt a háznál, ilyenen hozták az orvost. (…) Sokan haltak el úgy, hogy sosem voltak túl a szomszédos falu határán.
(Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása. Szerkesztette Dankó Imre. Megjelent Túrkevén 2003-ban)