Nagy Imre utolsó mondata

Ezerkilencszáznyolcvankilenc október huszonkettedikén meghalt idősebb Bayer Ottmár. Hetvenhét esztendőt élt meg – és micsoda hetvenhét esztendőt! Két világháborút, egy Károlyit és egy Kun Bélát, Trianont, kitelepítést, kuláklistát, Rákosi-rendszert, Kádárt – és közötte egy ’56-ot. – Akkor lesz itt jó világ, ha Kanizsától Budapestig minden fán lóg egy kommunista… – mondogatta idősebb Bayer Ottmár, ennyi volt az ő elégtétele egy tönkretett életért. Amúgy egy legyet sem tudott agyonütni, nemhogy akasztott vagy akasztatott volna. Akasztatni mások tudtak…

Ha minden fán lóg egy kommunista – mondogatta idősebb Bayer Ottmár, viszont Népszavát olvasott. –Szaladj, fiam, az újságért – mondta idősebb Bayer Ottmár, s egy kétforintost nyomott az unoka markába. A kétforintos megmaradt részéből aztán zizi lett. Kádár János zizije. Idősebb Bayer Ottmár azért olvasott Népszavát, mert már az apja is Népszavát olvasott. Lógjon minden fán egy kommunista és a Népszava mint öröklődő családi hagyomány. Idősebb Bayer Ottmár életében ott reszketett a huszadik század.

1956. október 27-e környékén idősebb Bayer Ottmár tettlegességig fajuló konfliktusba keveredett a pékkel az első emeletről, aki nyilas volt, aztán ávós lett. A pék húzta a rövidebbet. A sokkal rövidebbet… Azután idősebb Bayer Ottmár a pincébe zárta fiát, ifjabb Bayer Ottmárt, hogy ne tudjon elmenni a közeli Móricz Zsigmond körtérre, meghalni tizenhat évesen, orosz tankok elé vetett testtel. És 1956. november 10-e éjjelén idősebb Bayer Ottmár kivitte a határsávba ifjabb Bayer Ottmárt, és azt mondta neki: Eredj, fiam… Vége mindennek. Az oroszok itt fognak megrohadni. Eredj, fiam, legalább te élj normális életet… Ifjabb Bayer Ottmár ment. És öt perc múlva visszaszaladt, hogy nem tud a mamája nélkül élni. Ez a mai senkiháziak szerencsétlensége. Ennyin múlott, hogy én most nem vagyok legifjabb Bayer Ottmár valahol Münchenben vagy Tübingenben…

1989. október 22-én meghalt idősebb Bayer Ottmár. Nem élhette meg, hogy kikiáltsák a köztársaságot. Igazságtalanság a sorstól. De nem élte meg azt sem, hogy a mai senkiháziak ellopják tőle a forradalmát. Ez a sors kegye. Idősebb Bayer Ottmár azt élte meg, egyszer életében, hogy a nemzet, amelyhez tartozik, nemzetként viselkedik. Ez volt a legszebb 1956 forradalmában. A világtörténelem legtisztább forradalmában. Két hét, még annyi se: mégis elég egy életre… Idősebb Bayer Ottmár tönkretett életére s utódai életére.

A senkiháziak most úgy tesznek éppen, mintha 1956. november 4-e és 1989. október 23-a között nem történt volna semmi sem. Úgy tesznek, mintha nem lett volna az a november 4-e sem. Sőt mintha nem lett volna az a 23-a sem, sortűzzel a rádió előtt; mintha nem lett volna Gerő Ernő, Rákosi Mátyás, Farkas Mihály; mintha nem lett volna Kádár János. Hazaárulás és megtorlás és akasztófa. Mosonmagyaróvár és Mansfeld Péter legutolsó útja azon a folyosón. Százak legutolsó útja azon a folyosón. És megfeszül a kötél… Bevégeztetett…

Apám „szélsőjobboldali” volt, „dzsentri” volt, „aki forradalomként emlegette 1956-ot” – nyilatkozta nem is olyan régen a senkiházi, és most cikket ír az ünnepre arról, hogy a „progresszió”, a „haladó magyar baloldal” végre büszkén vállalhatja 1956 örökségét. Ők vállalhatják, büszkén, hiszen az övék. S azért vállalhatják, mert ők 1956 után születtek. Ami annyit tesz a senkiházi-mitológiában, hogy nincsen közük az eredendő bűnhöz, a megbocsáthatatlanhoz. Moziba mennek az ünnep előestéjén a senkiháziak, megnézni a Nagy Imréről szóló filmet. És azt nyilatkozza a másik senkiházi, hogy a „nemzetnek meg kell tanulnia vezekelni”. Ha van valami ebben a keserves ezer esztendőnkben, amiért NEM a nemzetnek kell vezekelnie, hát akkor az 1956. Emiatt azoknak kell vezekelniük, akik akkor kiiratkoztak a nemzetből. Tudatosan vállalták, hogy „úgy döntöttem, gazember leszek”. Ehhez a vállaláshoz nem kellett megélni a forradalmat. Ez a vállalás is öröklődött, független attól, ki mikor született.

Aki nem csak megélte, kibekkelte, megszenvedte Kádár rendszerét, aki nem Forradalomként emlegette 1956. november 4-e és 1989. október 23-a között 1956-ot, az vállalta. Ezt vállalta. Aki lapogatta Kádár János vállát, aki „szochazás” volt, vagy munkásőr, vagy titkosügynök, vagy KISZ-führer, vagy KB-tag, aki büntette, tiltotta, üldözte azokat, akiknek 1956 Forradalom volt AKKOR is – az ne írjon cikkeket most. Ne sározza be a nemzet legszentebb napját önmagával. Ne keressen felmentést abban, hogy később született. Mert nincsen október 23-a november 4-e nélkül, nincsen október 23-a MSZMP és Munkásőrség és KISZ nélkül, nincsen október 23-a Kádár János nélkül, nincsen október 23-a Horn Gyula nélkül – hát Uramisten, tényleg nem ugyanabban az országban éltük le azt a negyven esztendőt?!

1956 a nemzet ünnepe. 1956 a baloldal, a ma cikkeket író „progresszív” és „haladó” baloldal legocsmányabb bűne.

S ha már moziba mentek, hallották-e a filmben Nagy Imre utolsó mondatát: „Csak attól félek, hogy azok fognak majd rehabilitálni, akik most meggyilkolnak…” Hallották? Megértik végre, miért nem lehet közük ehhez az ünnephez? Menjenek csak Károlyi Mihály szobrához, s jövő tavasszal ki ne felejtsék Kun Bélát. Legyen az a maguk hagyománya, a maguk vállalt múltja. És vegyék tudomásul, hogy a nemzet nagy részének a baloldaliság ugyanezt jelenti, csak ellenkező előjellel. Trianont, proletárdiktatúrát, Tisza-gyilkosságot, Rákosit, ’56 vérbe fojtását, Kádár rothadt rendszerét.

Albert Camus-nek örök hálával tartozik ez a nemzet; örök hálával azért az írásáért, amelyben 1956. november 4-e után odaállt a magyarság mellé. Odaállt, és azt mondta saját kommunistáinak: 1956. november 4-e után tisztességes ember nem lehet kommunista. Enynyi az igazság. 1956. november 4-e után tisztességes ember nem volt kommunista, és nem vállalt semmilyen közösséget Kádár Jánossal és rendszerével. Még akkor sem, ha Népszavát olvasott. Ha egyáltalán fel tudják fogni ezt… Fel tudják fogni ezt?