Nando

Az írók nehéz népség. Mindegyik azt hiszi, hogy a világ, amelybe született, nem más, mint összeesküvés az ő tehetsége ellen. Minden író hiú, önző és lusta. Mégis olyan hoszszú és kimerítő vállalkozásokba fognak, mint a regényírás. Ki érti ezt?
Az ilyen bentlakásos szimpózium, mint az iowai is, a legjobb hely, ha az ember nem akar csinálni semmit. Persze, ha írók laknak együtt, mindegyik színésszé válik. Akaratlanul is, mert mindegyik hangsúlyozni akarja önazonosságát. A résztvevőknek úgy kell az egoizmus és a büszkeség, mint árvíz ellen a homokzsák és a gerenda. Ezért is szeretik jobban a holt írók társaságát: azok legalább nem hízelegnek a szemükbe, és nem ócsárolják őket a hátuk mögött. Nem törnek be az ember magánéletébe: szépen elvannak a polcon. Az írók valójában kicsit a kurvák fölött, picit a bohócok alatt vannak, közvetlenül az idomított fókák előtt.
Mindez Fernandóra, ki csak angolnyelv-tudása révén tartozott az iowai vendégírók elitjéhez, hatványozottan igaz volt. Segédszerkesztő egy Body To Body című riói lapnál, megjelent egy könyve, amely „az elmúlt évek egyik legjobb első regénye” lett Brazíliában, oszt’ annyi.
A nagybátyja világhírű brazil író vala, akit szinte évente terjesztettek fel Nobel-díjra, de sose kapta meg. Huszonöt regényt írt, melyek húszmillió példányban jelentek meg a világ negyvennyolc nyelvén. A felesége is író volt a komcsi veteránnak, talán ezért se méltatta figyelemre az unokaöccsét. Fernando még mulatt se volt, mint az öreg, hanem sápadtarcú, akinek ráadásul a keresztneve se volt igazi brazil, mint például Brandao, Glaucio, Gilson vagy Lucimar. A neve alapján lehetett volna akár spanyol is. Fernandót portugálul Fernaónak írják. Na mindegy.
Éreztem rajta, hogy mély gödörben van íróilag. Aki volt már benne, megérzi a másikról.
How air you?, mondtam chicagói módra játszva a szóval. A Szeles Városhoz illett ez a kérdés meg a kiejtés is.
Épp a bank felé meneteltünk a prérin lapuló Iowa Cityn végigsüvítő, csontvágó északi szélben. Szóval volt levegőnk. A felhőknek még idejük se volt, hogy jól megnézzék magukat az Iowa folyóban.
Not that Gad, mondta Nando. Ha poént mondott, akkor sem mosolygott. Ezt szerettem benne. Az új típus, gondoltam galádul, mert persze egy iciripicirit féltékeny voltam rá. Nagy arckoponya, mérsékelt agykoponya.
Mindketten vastag, rusztikus, kolumbiai pulóvert viseltünk a dzsekink alatt, melyet bagóért árultak az egyetemen szolidaritásból.
Iowa Cityben két nagyobb bank volt, de Paul Angle, a főszervező azt választotta mindannyiunknak, amelyik több pénzt adott a program támogatására. Lövésem sincs, hogy mi volt a két bank neve. Egy író ilyesmit sosem ismer el. Ő egyszerűen mindenre emlékszik. Pedig hány csekket töltöttem ki! Sőt írtam is a csekkfüzetbe, ha nem volt más papírom. Arra vélek, hogy mind a kettő a másik torkában volt az East Washington Streeten. Vagy a South Clinton Streeten. Hát nem mindegy az nektek, ti mindent tudni akarók?
Olcsó pezsgő volt a fogadáson, de jó sör és még jobb whiskey. Szendvicsek. Fred, az egyetem fekete rektora, aki egy kötetnyi, szép, szomorú, szerelmes verset írt Amszterdamról, nyugtalanul figyelt: Nandóval csak úgy öntöttük az arcunkba az ingyenwhiskeyt.
Egyszer odalép hozzánk egy bankár fazon.
Ön szeret itt lenni?, kérdezte tőlem. Nando elfordult.
Én igen, mondtam. Jó nagy ez az Amerika és mindenféle.
És szeretne itt élni?
Én ugyan nem.
És miért nem?
Most mondjam neki, hogy azért, mert ez a kétszáznyolcvanmillió használtautó-kereskedő országa, amely minden aggályoskodás nélkül használni fogja a világ legerősebb fegyvereit bárki ellen, aki megpróbálja a kényelmétől megfosztani? Nem, ezt még ennyi whiskey után se mondhattam neki. Ehelyett azt válaszoltam:
Mert én magyar hazafi vagyok, akinek együtt kell élnie a népével.
Láttam a szeme villanásából, hogy ez volt a nem-tudom-hány-ezer-dolláros válasz.
Hozzákoccintotta az enyémhez a whiskeyjét:
Szólíts ezentúl Glennek, mondta. És ha valami gondod akad a bankban, fordulj egyenest hozzám. Ott van a szobám a ló fara mögött. A hallban álló szoborra mutatott.
Ez volt a bankigazgató, mondta Nando, amikor a krapek elment. Fred megkönnyebbülten koccintott a bankárral.
Hazafelé még benéztünk a kedvenc kocsmánkba, ami a Sports Column (Sportoldal) volt a South Dubuque Srtreet 12. szám alatt. Ezt persze megjegyzi az ember. Egy dollárért kosárra dobáltunk.
Azt mondtam Nandónak, miután kifizettem a vereségért járó sört:
Milyen ország ez, ahol azt hiszik, hogy Isten halott, de Elvis él?…
Nando az orrán vett levegőt, hogy menjen lefelé a sör.
Szarban vagy, mi?, mondtam.
Ugyanolyan magányos vagyok itt, mint te. A hispanó bulikon te beszélhetsz franciául, de tőlem elvárják, hogy spanyolul szólaljak meg.
Elkezdtem föltörni az ingyen fogyasztható amerikai mogyorót. Más helyen a héjától megfosztva tették a pultra jó sósan. Na mindegy.
Egy száznyolcvanmilliós ország íróját… Nem semmi.
Ők kábé egymilliárdnyian vannak, mondta Nando. Legalábbis ezt állítják.
Kértem még két sört.
Te elmész holnap Springfieldbe?
Megy a bánat. Én igazán szeretem Edgar Lee Masters A Spoon River-i holtak-ját, de a hózentrógerére nem vagyok kíváncsi.
Hát én se szeretem nézegetni az írók gatyamadzagjait, mondtam. A derékszíjamat összébb kellett húznom két lyukkal. De ha már itt tartunk, ő írta azt is, hogy óvakodjatok az olyan embertől, akinek csak egy nadrágtartója van, mikor hatalomra jut.
A rádióban a U 2 I Still Haven’t Found What I’m Looking For című száma szólt. Az ír banda éppen ottjártamkor hódoltatta az Egyesülteket.
Ő is majdnem élete végéig jogász volt. Baromi nehéz szabadúszónak lenni. Nando megrázta a haját, de csak azért, hogy jobban a szemébe lógjon.
Ha lógós vagy és megértő főnöke saját magadnak, akkor igen, tettem hozzá.
Itt elakadt a társalgás, mert belibbent Rada, és körülragyogta Nandót. Tetszett a büdösnek.
Mi van, te krokodil? Rada letámadta a srácot. Hiába teszed itt magad, tudom, hogy az őserdőből jössz. Kroki!
Amikor hazaértünk az általam már csak simán jailnek, vagyis börtönnek nevezett kollégiumba, Nando a kezembe nyomott egy számítógépről kiprintelt anyagot.
Jó éjt, mondta, és eltűnt Rada szobájában. Nem lesz jó vége, gondoltam magamban. Azért még lukon lehet vágni egy banyát, mert hat évvel idősebb nálad (az enyém nyolccal volt), csakhogy Rada nem tudott Nandóról egy dolgot: azt, hogy nős.
A li’l fun and games, man?, szóltam még utána, mintha hallaná. Nem lehet tudni, hogy van-e köztük valami liason, de hogy dugni fognak, mint a nyulak, az biztos, mondaná Aaron.
Elkezdtem olvasni az írást, mondhatni örömmel, mert még vegyszerekkel is nehezen alszom el az első nagyregényem óta. Azóta is egyfolytában lopok, a hosszú-hosszú tanulóéveket leszámítva, amikor még utánoz az ember. Jó, ha a vesszőim meg a pontjaim az enyémek.
God Is Not Enough – vagyis: Isten nem elég, állt a szerénytelen, de a mindkét oldalt használó nyomtatvány tetején.
Nem tudom, hogy kezdődött. Minden, amit tudok, hogy nem vagyok többé ugyanaz: amellett, hogy sokkal öregebb vagyok, a markomban tartom a világot. Valaki kopog az ajtómon. Kiszólok, hogy ne zavarjanak. Természetesen engedelmeskednek nekem. Mindenki engedelmeskedik itt. Én egy isten vagyok. Kevés embernek volt alkalma, hogy istenné váljék, még kevesebb tudta, hogyan élvezze ki. De ez nem az én esetem. Én minden dicsőítést megérdemlek, mert én tudom, hogyan kell élvezni.
Ezután következik egy kicsit new age-es, kicsit sci-fi szagú iromány, amely arról szól, hogy az űrben él egy Kanifaszi Guszti, sok közül egy, aki nem idegesíti magát, aki meg tud birkózni mindennel, ha van elég innivalója. Az űrhajók röpködnek ide-oda, és a csóka hall egy JG-41M-16-os nevű félreeső kis bolygóról, ami állítólag egy Shangri-La, egy titkos éden. A hapek elkereszteli Lunidaunak, vagyis Fénysugárnak. Arrafelé nem háborúznak a harci űrhajók. Teljesen egyszerű, cél nélküli, ambíció nélküli emberek lakják. Az a gáz, hogy az odajutás legegyszerűbb módja, ha az ember lesittelteti magát egy Bugros nevű fegyencbolygón.
Mi a fene lehet ez a Bugros? Na mindegy.
Gipsz Jakabtól emberünk megtudja, hogy az illető ledobott a bolygóra két tonna fölszerelést. A lunidauiak még sose láttak űrhajót, de a kíváncsiság legyőzi a félelmet (+ még gondoljatok ide pár közhelyet), kinyitották a konténereket, és a fémmel, amelyet addig nem ismertek, szerszámokat készítettek, és az éhenhalás szélén lévő lények, (nem: embereket ír) meg tudták újítani mezőgazdaságukat.
Aztán eljön az idő, amikor hősünk (vagy nevezzük nevén: gyávánk) megpattan a fegyenctelepről, de végleg. Ha elkapták szökés közben, megkorbácsolták és megerőszakolták. Ő csak egy szám volt mindig.
Te kis Biopon, te kis mazochista, mormoltam magam elé.
Még mindig nem múlt el húsz, amikor végre sikerül neki: és ejtőernyővel leereszkedik a kiszemelt bolygóra. Innentől kezdve kívánságai parancsok. Mi kell neki? A legszebb lányok testi és lelki masszázsa, magjainak elvetése minél több nőben, úszás egy folyóban, séta egy homokos tengerparton és – kapaszkodjatok meg – írás! Na meg a bizonyosság, hogy mondatai nemzedékről nemzedékre szállnak, talán örökre megőrződnek. Azannya, lazannya! Ja, és van még egy csillagdája, honnét még a szülőbolygóját is nézheti, s ahová – mit tesz isten, vagyis ő – nem vágyik vissza.
Miután rájön, hogy nem az számít, amit mond, hanem az, hogy milyen mennydörgő hangon beszél (hát nincs igaza?), kezdi megszánni a rabszolgáit. Kezd törődni velük. Társadalmi és közgazdasági szabályokat, sőt munkaidőt vezet be szegény lunidaiak körében, sőt szakmákat kreál, úgymint halász, kőműves, pék, hentes és így tovább. A termelékenység nő. Kanifaszi Guszti, úgy is, mint isten, megtanítja őket a csillagok megfigyelésére, és írott nyelvet, vagyis ábécét ad nekik. Nem csoda, hogy néhányan már az irodalom felé kacsingatnak, szegények.
Isten nem öregszik, de az ember igen, és Kanifaszi Guszti bevallja Rumbának, legbensőbb szolgájának (hogy miért nem Szambának nevezte el?), hogy ő bizony nem halhatatlan. Rumba kétségbeesik, de sajnos úgy jár a szája, mint a kácsa segge – persze hogy előbb-utóbb mindenkihez eljut a hír e kisded bolygón. Lázadások, tömegmegmozdulások törnek ki. Erre K. G., a munkájával elégedett isten gyorsan megszervezi a rendőrséget, és a papok segítségével (ejnye-bejnye!) lecsap. Néhányan meg is halnak. Az isten elmondja a népnek, hogy már nincs szükségük őrá. A nép sír. Innentől szó szerint idézem a végét:
Papjaim segítettek abban a nagy munkában, hogy minden tanításom lejegyződjék. Nem is tudom, miért nem gondoltam rá előbb. Egy nagy könyv, amelyben anyagi és szellemi elképzeléseim legjava szolgál útmutatóul a népnek. Egy biblia. Ez az, ami kell az embereknek? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy minden embernek szüksége van egy istenre. De minden isten, igaz vagy hamis, meghal és eltávozik; és ha semmit se hagy maga után, valami kitörölhetetlen nyomot, sosem lesz elég.
Na. Hát ennyi volt. Már tudtam, hogy kell kihúznom őt a gödörből. A hiúságánál fogva.
Másnap, miközben az írói műhely főszervezője, Paul Angle háza felé tartottunk hármasban Radával, azt mondtam Nandónak:
Csak azért, mert tudunk írni-olvasni, meg némi matekot, még nem ok arra, hogy mi uraljuk a világegyetemet. Yall liss’n here. I rekcon ’twas great. Ya reckon?, tettem hozzá veretes iowai tájnyelven. Ami – neki – azt jelentette: tetszett. Ez volt a terápia első lépése.