Pad a sír mellett

Új akadályok kerültek a magyar irodalom hazai megismertetésének útjába. Sok könyv ára megdrágul, hiszen fölemelték a művek szerzői jogi védelmének idejét a szerző halála utáni ötven évről hetvenre, ráadásul uniós csatlakozásunk óta már a másod- (és „többedik”) kiadású művek közlése is jogdíjköteles az oktatási célú könyvekben.
A Nap Kiadó is legalább tíz százalékkal kénytelen felemelni kiadványai árát. Méghozzá akkor, amikor legismertebb két sorozata, az In memoriam és az Emlékezet rövidesen a félszázadik kötetéhez érkezik. Mivel egy-egy ilyen oktatási segédkönyv az adott szépíróról szóló kisebb kortársi művekből, műrészletekből áll össze, a Nap Kiadónál bizonyára jól ismerik a szerzői jog megváltozásával járó gondokat…
– A régi gyakorlat értelmében – mondja Sebestyén Ilona, a 11 éve működő kiadó igazgatója – csak a XX. század közepétől elhunyt szerzők művei után kellett jogdíjat fizetni, sőt sok kiadó úgy tehetett, mintha ezt sem tudná – vagy valóban nem tudták. Soha nem kértek jogot az örököstől vagy jogutódtól, és nem fizettek. Viszont egy-két éve a szerzői jogi törvény módosításával megnövekedett az időhatár, csak hetven esztendővel a szerző halála után jár le a jog. A másik nagy problémánk: az EU-hoz való csatlakozás óta eltűnt egy könnyebbség a tankönyvkiadásból. Utánközlés esetén sem élő szerzőnek, sem holt szerző jogörökösének, jogutódjának engedélye nem kellett ahhoz, hogy tankönyvben használják fel a művet, műrészletet. Májustól viszont már minden közlés jogköteles.
– A Nap Kiadó szóban forgó kiadványain az van feltüntetve, hogy oktatási segédkönyv. Ezeket, illetve a tankönyveket egyformán sújtják a rendelkezések?
– Mindkét típusú könyv kereskedelmi forgalomba kerül. Míg azonban a tankönyvkiadás – amellyel mi nem foglalkozunk – a legbiztosabb üzlet, hiszen a diákoknak kötelező megvenni a tankönyveket, addig a mi tevékenységünk kevés haszonnal kecsegtet vagy még azzal sem. Alacsony példányszámban adunk ki terjedelmes anyagot, igényes kivitellel – ráadásul mindehhez képest viszonylag olcsón.
– Pontosan miért drágítja tíz százalékkal a szerzői jogi szabályozás változása az önök kiadványait?
– Köteteinkben olykor 70–100 szerző is szerepel, akkor pedig legalább annyi örököstől, jogutódtól kell jogot kérnünk. Erre tevődnek a postaköltségtől kezdve az említett okból megnövekvő járulékos kiadások. A Magyar Szerzői Jogvédő Iroda, az Artis Jus is pénzt kér az információért, annak közléséért, hogy nyilván van-e tartva nála egy-egy jogörökös.
– Van-e valamiféle szabálya annak, hogy az új helyzetben mekkora jogdíjat fizessenek a kiadók a művek felhasználási engedélyéért?
– Semmi. Ebből kínos helyzetek adódnak. Vannak amolyan kis „maffiaügyvédek”, akik fenyegető hangú leveleket írnak, miután feltüzelték a jogörököst, aki el is hiszi, hogy itt „mennyit lehet kaszálni”: százezreket, milliót. Meg kellene mindenkinek érteni, hogy: kis ország, kis példányszám, kisebb jogdíjak… Nem kérhet valaki többet, mint amenynyit a könyv kitermel! Bájos eset volt, mikor egy nagy huszadik századi klasszikusunk örököse minimális mennyiségű – tehát reálisan tízezer forintos nagyságrendű – anyag közléséért azt kérte, hogy a költő sírja mellé a kiadó építsen egy padot és azt betonozza is be. Egyébként válaszunkat, melyben ezt a százezres tételű kérését elhárítottuk, a jogörökös tudomásul vette.
– Kik azok, akik leginkább ragaszkodnának irreális követeléseikhez?
– Ilyenekkel többnyire azok között lehet találkozni, akik távolabbi rokonok vagy nem vér szerintiek, s ha „egyéb kategória” a jogörökös vagy jogutód, például alapítványi kurátor. Nekik, gondolom, a legfontosabb a pénz. Viszont azoknak, akiknek mondjuk édesapjuk a szerző – mint például Németh László lányai, Kormos István lánya vagy Örkény örökösei –, általában az a fő szempontjuk, hogy az életmű jelen legyen.
– Mi lehetne az alapja ön szerint a jogdíj egységes, a jogörökös számára is méltányos kiszámításának?
– Ami Amerikában és Nyugat-Európában. Saját tapasztalatomból tudom, hogy ezekben a piaci értelemben véve jól szabályozott országokban az a gyakorlat, hogy a mű bolti árát megszorozzák a példányszámmal, és a kapott összeg 6–10 százaléka a jogdíj összege.
– Jól értem? Megtörtént a jogharmonizáció, de elmaradt a rossz következmények lehetőség szerinti kiküszöbölése?
– Igen, holott meggyőződésem, hogy a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének iránymutatása vagy még inkább a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának állásfoglalása, javaslata megoldhatná ezt a visszás helyzetet.
– Mennyire elégedett a könyvkiadást segítő pénzalapokkal?
– Megmondom őszintén: keveslem a támogatást. A verebek azt csiripelik, még inkább csökkenni fog… Aggódom, mert hallok a tervekről, például a kulturális alapprogram átszervezéséről, de a könyvekről valahogy nem esik szó. Évekig tapasztalhattunk egyfajta sikerpropagandát, alátámasztva a könyvek darabszámával, az összbevétellel, pedig a valóban jó és támogatásra érdemes könyvek akkor is, most is hátrányban vannak a – Domokos Mátyás szóhasználatával – „könyvnek látszó tárgyakhoz” képest. A kereskedők a gyors bevételre ügyelve egyre kevésbé foglalkoznak a komolyabb könyvekkel, melyek eladásához érteni kell. Ráadásul az a réteg, amely a mi könyveinket vásárolná, nem tartozik a gazdagok közé.
– Úgy látom, a könyvesboltokban azért szilárdan jelen vannak.
– Nem mondhatnám, hogy bejáratott sorozatainkat, minőségi könyveinket nem veszik át a kereskedők, ilyen szempontból „kedvezményezettek” vagyunk. Azzal is dicsekedhetnék – és ezt persze keserűen mondom –, hogy a kereskedők egy részének létét mi, kiadók finanszírozzuk, hitelezzük. Azokra a tisztességtelen szereplőkre gondolok, akik nem számolnak el az eladott példányokkal, vagy ha nagy sokára mégis, akkor sem fizetik ki… És hát minden üzleti rizikó a kiadóé, hiszen a kereskedők csak bizományba veszik át a könyveket…
– Az ön tudomása szerint kapható-e mondjuk az In memoriam Csáth Géza című könyv bármelyik óriásáruházban?
– Az ottani gyakorlatban sajnos a „bármit kirakok, megveszik” elv és a kíméletlen piaci kiszorítósdi ötvöződik a kultúrára nézve nagyon szerencsétlenül. Kis túlzással: néhány nagykereskedő és a hozzájuk tartozó kiadók foglalják el a hipermarketek polcainak nagy részét.