Rada

Nem volt csúnya lány. Randa volt. Kidülledő, fakókék szemével, festett, szőke-barna hajával, férfiasan erőszakos állával, lila rúzsával, lila ruháival, lila kesztyűivel és gyomirtóként is funkcionáló parfümjével. Rögtön az elején megbeszéltük, hogy mi aztán nem, nem, soha. Neki én öreg voltam, nekem ő bányarém. Közben mindketten 1949-ben születtünk. Ezzel rögtön egymás bizalmasaivá is váltunk, mert különben szellemileg jól karbantartott nőista volt. Na mindegy.
Akkor is egymás mellett caplattunk, amikor tényleg el kellett mennünk a John Deere mezőgazdaságigépgyár-óriásba, amely az egyik fő támogatónk volt. Én ott felemeltem összeszorított öklömet, hogy ismerik-e a jelet a melósok. Ismerték. Rada kinevetett. Tán mert neki odahaza, Zágrábban tábornok volt az apukája. Nem tudom.
De amikor a gyár vezetése hajókirándulásra hívta az iowai íróvendégeket (ráadásul open bar volt, vagyis a pia ingyen), nem cifrázta, hanem pertut ittunk horvátul. (Van némi horvát vér is az ereimben. Nem beszélve a szerbről, meg a szlavónról, meg az osztrákról. A magyart, mivel abból van a legtöbb, most hagyjuk.)
A Mississippi épp akkora volt, mint a Duna áradáskor, vagyis nagy szárazság lehetett akkoriban. Engem azonban mit sem zavart, mert végre egyik kedvenc íróm eredeti és imádott helyszínén lehettem. Ha egy önéletrajzot forgatok, írta, és szimpatikus nekem egy fickó, ez azért van, mert már találkoztam volt vele a folyón. (Mark Twain ráadásul szintén november 30-án született, akárcsak Swift vagy jómagam, amiben az Isten ujját véltem fölfedezni.)
Látjátok, honjaim, mondhatnék még pletykákat november 30-ával kapcsolatosan, attól még nem lesz irodalom belőle. Bár kétségtelen, hogy az irodalom mélyén pletyka van. Olyan ez, mint egy újsághír, ami százötvenhárom vagy háromszázhuszonegy év múlva is hír marad.
Nem tudom, megfigyeltétek-e, az írók, ha isznak, azonnal fel akarnak olvasni valamit. Nem volt ez másként Radával se, megfelelő mennyiségű pezsgőbe öntött vodka után. Említette, hogy neki már Amerikában is van ügynöke. Aki nélkül labdába se rúghatsz az amerikai könyvpiacon. Ha nincs ügynököd, nem létezel. Mondtam, hogy Rada dörzsölt nőszemély volt. Na mindegy.
Kicsiny hallgatóságunknak, amely Lubomirból és egy brazil, nálunk öt-hat évvel fiatalabb írdancsból állt, Rada felolvasta azt a dolgot, ami igencsak bánthatta. Az amcsi ügynökéről. Nekem már minden mindegy volt: én voltam Tom Sawyer és Huck Finn egy személyben. Este volt, egy kivilágított hajón csorogtunk lefelé a lusta Mississippin.
Az én ügynököm, mondta Rada, és belecsapott a lecsóba. Ülünk a Sears Tower egyik éttermében a nyolc közül, egész pontosan a Dos Hermanosban, és Jeromiah rossz híreket hozott a szinopszisommal kapcsolatban.
Nem kell, mondja Jeromiah.
Csak így. Csípőből. Nem.
De hát miért?, mondom. Magamban azt gondolom: te szemét, nekem kell az az előleg, hogy elutazhassak nyaralni októberben!
Nem hihető, érted, mondja Jeromiah. Leleplezik a kémet? Miért is… Hogy is írtad? Kiteszik a szűrét?
Igen, mondom. Ez aztán eredeti.
Nem is olyan eredeti, mondja Jeromiah. A kormány nem dobja föl a saját ügynökeit…
Te az én ügynököm lennél, gondolom közben.
… Nem áruljuk el a saját oldalunkat, legalábbis megfelelő indok nélkül. Mondjuk, valaki egymillió dollárért köpött, vagy ilyesmi.
De hát ez nem amerikai történet, hanem balkáni.
Na, ez a másik bibi. Itt azt se igen tudják, merre van Európa.
De hát ettől eredeti. Más helyszín, más módszerek. Ritka gonosz embereket alkottam. Nem érdekli őket semmiféle szabály vagy megegyezés. Világos?
Egyáltalán nem, mondja Jeromiah.
A legkisebb dologért eladják a másikat. Börtönbe juttatják, kínzókamrába vagy kivégzőosztag elé… Feladják ezt a női ügynököt, ezt címoldalon hozzák a lapok, felszámolódik a hálózata…
Igen, de ettől már allergiás a nózim, mondja Jeromiah, félbeszakítva engem. (Ebben nagy.) Ez a te bajod, folytatja. Tisztára gyogyós lettél a figurától. Túlságosan belesüppedtél a saját anyagodba. A saját beteges anyagodba. Emberek tűnnek el, gyerekeket, nőket vernek agyon, erőszakolnak meg, deportálják ezekbe, ezekbe a…
… A haláltáborokba…
És ez a nő a lőtt sebével…
Látod, én így látom. Bármikor megtörténhet. Én élek ott. Ez az én népem lelkülete, erkölcsi világképe. Jugoszláviáé.
Persze, persze, mondja Jeromiah, a te világképed. Csakhogy ezt el kell fogadnod, ez itt nem a valóság, csak miként mondtam…
Az én beteges képzeletem.
Igen, az. Na viszlát.
Tíz perc se volt, és Jeromiah már túl is van rajtam. Rám hagyja a számlát is a szemét. Egyedül ülök az ablaknál. A tengernél nyugodtabb, nagy tó fölött feltűnik egy sétarepülőgép. Egy számomra ismeretlen rovar, valami dongóféle, nekirepül az ablaküvegnek. Beleharapok a hideg tortillába.
Hogyan fedezett föl Amerika! Bravó! Egy fiatalember lép elő a sötétből, és átöleli Radát. Ő Borislav Shortovich, aki a fordítók főnöke az egyetemen. Belgrádban diplomázott pszichológiából, aztán az 1980-as évek elején Iowába jött vendégként, és itt maradt. Valamikor Magyarországon is éltek egy ideig a szüleivel, és a Kis nevet vették föl. Innen lett Borából Shortovich. Jó, nem?
És akkor azt mondja Bora:
Nem hiába hívnak téged az öt fiatal boszorka egyikének odahaza. Fején találtad a szöget. Egy újságot (Daily Iowan) ránt elő a dzsekijéből: Jugoszláviában Milosevics jutott hatalomra!
Nézünk zavartan, a cseh meg a brazil. Nem nagyon értjük. Mitko azonban, a bolgár, aki mivel nem tud jól angolul, inkább hallgat, közelebb jön. Rada és Boriszlav egymás vállára hajtják a fejüket.
Ez egy hóhér, mondja Boriszlav. Polgárháború lesz.
Ha egy szerb és egy horvát egymás vállán sír, hajlamos vagyok hinni nekik.
Mi lesz a gyerekemmel, ki kell őt mentenem! Rada felzokog.
Az én öcsémet biztos berántják a seregbe, mondja fojtottan Boriszlav.
Mi lesz a délvidéki magyarokkal?, tolul föl bennem a kérdés. Mi lesz a barátaimmal?, mondom hangosan.
A közép- és kelet-európaiaknak egy pillanat alatt elmegy a kedvük a dajdajozástól.
Jó ez a Mississippi gőzhajózásra, talán vízellátásra is, de használhatatlan bármi másra a keresztelésen kívül, írta a folyó nagy ismerője.
Másnap a buszon, útban a Cedar Rapids-i repülőtér felé, kattan Rada fényképezőgépe: Lubomir, szerénységem és Fernando, a brazil kerülnek a filmre. Csak Fernando álcázza a szemüvegét mélybarna napszemüvegnek. És akkor ránézek Radára, aki a sikeres vadászok elégedettségével teszi el a gépét. De hisz ez a lány szép!
Chicago, amely sajnos még mindig úgy él a magyarok emlékezetében, mint a bűn fővárosa, tán szebb is, mint New York. A Sears Towerból látni ezt csak igazán. Száztíz emelet, huszonötezer ember, ebben a függőleges kisvárosban, amely fekete, mint egy gumibot. A tetején két hatalmas antennatorony, mint a csiga két szarva. Mennyi híd odalenn! Erős, sebes város ez, ahol nemcsak pénz van, ízlés is.
Én csendben lepattanok. Végre egyedül akarok már valamit felfedezni. Találomra sétálok a belvárosi Da Loopban (A Hurokban, chicagói szleng), és nem tudom még, hogy sokat fogok én ezután is idejárni. Egy író persze tudná. Egy író majdnem mindent tud. Csak azt nem, mit ér, amit leírt. Ne bízzatok a mesélőben, inkább a mesében.
Nagy szám, hogy kóborlok: a zsebemben azért egy térkép. Veszek egy Chicago Tribune-t: milyen nagy betűsek a címek, milyen kicsik a dolgok, amelyek megtörténnek velünk. Azt írják (többek közt), hogy a választók még bizonytalanok. Most kicsit, nagyon, közepesen? Fölmérések. Hányan vannak, akik még nem döntötték el, mennyire határozatlanok; vagy elhatározottak, csak azt nem határozták el, hogy szavaznak-e. Elhatározták-e, hogy nem érdekli őket az egész. Ingadozók: a csili jobb vagy a hamburger? Egész a választásokig tétovák-e vagy utána is? Határozottan elhajtanák a politikusokat a vérbe, vagy csak elküldenék őket kicsit dolgozni. Elhatározták-e már, hogy a Bermuda-háromszögbe menekülnek? És a többi satöbbi.
A sarkon egy diner, afféle bisztró. Bemegyek, kérek egy Budweisert (még nincs honvágyam). Ez bizalmat kelt, a srácok is a melósok sörét isszák. Ami feltűnő: a lányok és a fiúk két teljesen elkülönült társaságban vannak. Előkapom a gyufát, és kihívom a legnagyobb termetű, leghangosabb srácot egy öt-három-egyes játékra. Egy megoldásos képlet, aki tudja, és ő is kezd, az nyer. Én hagyom kezdeni a srácot. Veszít. Aztán a többiek is. Végül már mindnyájan ellenem játszanak, mégse megy nekik. Van egy dadogós, persze, hogy ő van a legközelebb a megoldáshoz. Végül megadják magukat, hozzák a sört, én meg elmondom nekik, hogyan kell ezzel sok sört nyerni. Van köztük vízvezeték-, hűtőgép-, villanyszerelő, sőt ács is.
Kérdem, mi van a csajokkal, mert nagyon kíváncsian kandikálnak.
Hívd ide őket, mondják.
Odamegyek a lányokhoz.
Sziasztok, nem jönnétek át a mi asztalunkhoz?
Nem.
És miért nem?
Majd ha megesküsznek rá, hogy feleségül vesznek.
Régi ismeretség lehet ez, de nincs mit tenni.
Lelépünk a srácokkal. Bevágódunk egy kocsiba, tökig a hangerő, az ablakok letekerve. Együtt üvöltjük Bruce Springsteen, a Főnök számait.
És akkor Jack, az ács előkap egy nagy zacskónyi füvet. A dadogós, a csapat esze már tekeri is a cigarettát.
Úgy mennyi lehet ez, kérdezem közömbös arccal Jacket.
Hát, olyan nyolcszáz dolcsi körül.
Amikor már be vagyunk szíva, elkezdek nekik orosz vicceket mesélni. A siker biztosított. Annyira, hogy nem akarnak visszavinni a szállodába.
Most elrabolunk, üvölti Jack. Hey, guys, how ’bout snatchin’ dis feller? Or just give’im some 240?
Próbálom megjegyezni a chicagói melósszleng szépségeit, de tudom: úgyis hiába. Ezt teszi a fű az emberrel.
Drop dead, u dorky loser! Sápadtan fenyegetőzöm, hogy kiugrok a kocsiból.
De hát mi a fenéért mennél vissza abba a koszos Iowába, ha ilyen jól érezzük magunkat?
Mert hétfőn előadásom van az egyetemen. Hümmögnek, a fejüket rázzák, de végül kitesznek a szálloda mellett. Újabb telefonszám kerül a noteszembe, amelyet sosem fogok fölhívni. Búcsúzóul a kezembe nyomnak egy tasaknyi füvet.
Te, Ferry, te komp, mondja Rada árnyékos, nagy szemekkel a repülőn, de jó kedved van!
Találkoztam néhány igazi emberrel, mondom. Akik nemhogy írót nem láttak még életükben, de nem is hallottak erről a szakmáról.
Én meg álmodtam délután, tudod. Rada a vállamra hajtja a fejét, teljesen barátian. Tudod, én jártam Szófiában, Tiranában, Bukarestben a valóságban is, de most álmomban mindenütt nyugat-európai meg amerikai nevek voltak az üzletek, kávéházak, vendéglők, szállodák fölött. Mindenütt volt Európa kávéház például.
Világos, mert mi csóró kelet-közép-európaiak abban az illúzióban szeretnénk élni, hogy a Nyugathoz tartozunk. Ahogy Magyarország már ezer éve.
És Budapesten van Európa nevű hely?
Nem is egy, mondom szomorúan. Nagy öncsalók vagyunk, és tudjuk, hogyan kell túlélni a túlélhetetlent.
Egyet nem tudsz te, te nagyokos, mondja mosolyogva Rada, és a vállgödrömbe fúrja a fejét.
Mit?
Hogy szerelmes vagyok Fernandóba, mondja a lány, és egy sóhajjal elalszik.