Summerhill

Alexander Sutherland Neill 1973-ban meghalt, így nem láthatta, tanításai milyen termékeny talajra hullottak. Korunk egyik legnagyobb hatású pedagógusa hitt az önszabályozó gyermekben, aki fejlődésének egy stádiumában jól dönt arról, mi való neki és mi nem, s nincs szüksége a felnőttek tanácsára. Neill szerint, ha egy gyermek szeretetet, türelmet és megértést, valamint megfelelő lehetőségeket kap, ha hibáira és útkeresésére nem agresszióval, hanem humorral és megértéssel válaszolunk, akkor kiteljesítheti, sőt beteljesítheti életpályáját. Persze ki előbb, ki utóbb talál rá a helyes útra. Csak türelem, kedves felnőttek!
A puritán skót családban született Neill előbb iskolaigazgató volt – ekkor még saját bevallása szerint időnként verte a gyerekeket –, majd Londonban szervezett közösséget fiatalkorú bűnözők számára, végül élete fő műveként létrehozta a Summerhillt, azt a kollégiumot és iskolát, ahol a gyakorlatban is kipróbálhatta a szabad pedagógiáról vallott nézeteit. Mindaz, amit a Summerhillről és Neillről tudni lehet és illik, most a Kétezeregy Kiadó jóvoltából magyarul is olvasható. A Summerhill, a pedagógia csendes forradalma című könyv nem szakirodalom, nincsenek benne elriasztó táblázatok, szakkifejezések; Neill arra törekszik, hogy mindenkinek írjon, közkinccsé tegye pedagógiai tapasztalatait és tanait.
Forgassuk tehát a Summerhillt, de közben ne feledjük el, hogy mindaz, ami abban olvasható, 1960-ban jelent meg. Egészen más erkölcsű korban. Akkoriban a világ még jóval puritánabb volt, a szülők évszázados hagyományok és elvárások szerint nevelték vagy éppen vitték tévútra gyermekeiket. Amúgy pedig a Summerhill magániskola volt, ahol borsos tandíjat kellett fizetniük a szülőknek gyermekük szabad szellemű neveléséért. Az úgynevezett társadalmi merítés tehát nem tekinthető jellemzőnek.
Mindegy persze, gazdagok vagy szegények nevelik-e félre gyermekeiket, hisz a pedagógiai érzék nem vagyonfüggő. Meg nem értett, agyonnyomorított utód mindenfajta családban lehet, s nincs különbség a végeredmény tekintetében abban, hogy a gátlásokat az elvakult szeretet vagy a szeretetlenség oltotta-e a gyerekbe. Neill a mindenekfeletti megértés és türelem híve, akinek iskolájában az ifjak szabadon nevelődnek, csak azt teszik, amihez kedvük van, a követendő szabályokat is maguk, illetve a közösségük alkotja. Több olyan Summerhill-lakóról is olvashatunk, aki tíz–tizenkét éven keresztül be sem tette a lábát az iskolába, s ezt senki nem kérte számon, végül mégis összeszedte magát, elérkezett önszabályozásának az ideje, és saját erejéből pótolta, amit addig elmulasztott.
A pedagógiai szakma mai, magukat liberálisnak valló hangadói mindannyian Neill tanítványai. Ez nem baj. Mindaz, amit Neill az ötvenes években hirdetett, valóban egy jobb és boldogabb emberiség vízióját vetíti elénk. A baj akkor kezdődik, ha az elmélet és a gyakorlat elmulasztja a találkozót. Persze jó lenne, ha a világ Neill instrukciói alapján működne, ha mindenki azt tenné egész életében, amihez kedve van. Neill megtette, amit tehetett, fellazította a puritán erkölcsű, sokak számára nyomorító világot. Pedagógiai tézisei gerjesztették azt a folyamatot, amelynek eredményeként elkezdődhetett az oktatási reform. Neill csak egyike volt a reformpedagógia prófétáinak, szinte minden iskolának lettek elszánt követői szerte a világban. Az évtizedek során azonban bebizonyosodott, hogy nincs egyetlen üdvözítő igazság, nincs egyetlen célravezető tan és módszer, a pedagógia akkor fejlődik okosan és szervesen, ha magába olvaszt minden hasznosat, ha a helyzetekhez igazítja a megoldási lehetőségeket, s ha kivet magából minden olyan elemet, amelyik kárt tehet a gyermekben.
A reformpedagógus nem elsősorban hívő, hanem elsősorban jó érzékű pedagógus, aki szereti a gyermeket, felelősséget érez a sorsáért. Mindez talán azért fontosabb ma, mint régen, mert a reformpedagógia feltétlen és évtizedekig elnyomott hívei össztársadalmi méretekben tevékenykednek, s nem veszik észre, hogy a nevelési szabadságról szőtt ábrándjaik nem illeszthetők össze a társadalmi elvárásokkal. Elvakultságukban és elfogultságukban sok-sok vesztest nevelnek.