Szemem világa

Amikor először láttam, a homályos akvárium kövein heverve mozdulatlanul, fejét kecsesen a pici fényforrás (egy huszonötös villanykörte) felé tartva, azt hittem, talán nem is él. Olyan volt, mint egy műalkotás. Megtudva, hogy nem is kígyó, hanem valódi kaliforniai királysikló, nagyon megkönnyebbültem. Ha tehettem volna, azonnal megsimogatom gyönyörű bőrét. Fekete-fehér kígyóminta. Meg se próbálom leírni. Én, aki addig abban a hitben voltam, hogy nem szeretem, félek, sőt undorodom a hüllőktől, gondolatban azonnal mentegetőzni kezdtem. Kígyókról alkotott álságos nézetek, hamis tudat, előítéletek ereje, stb.
A királysiklóba egyszerűen beleszerettem. S mivel sejtettem, hogy nekem saját kaliforniaim soha nem lesz – bár ki tudja? –, azonnal morfondírozni kezdtem, mikor láthatom legközelebb.
Az optikustól, a sikló boldog tulajdonosától, miután alaposan kikérdeztem a fogva tartott gyönyörűség szokásairól, mit eszik és hányszor, vérmérsékletéről, szokásairól, napirendjéről, el kellett búcsúznom. Sajnos a napszemüvegem fülét azonnal megragasztotta, pedig abban reménykedtem, hogy majd pár nap múlva visszajöhetek érte, s akkor újra vethetek néhány pillantást a siklóra.
Mert persze rögtön kiszemeltem.
Van már két örökbe fogadott állatom, mit számít, hogy azok kutyák, úgyse fognak soha találkozni, gondoltam. Az örökbefogadás nálam annyit tesz, hogy kapcsolatot építek ki a kedvezményezettekkel, beszélgetünk, de enni nem adok nekik, hiszen az igazi gazdi etetési szokásait nem akarom felrúgni, megbántani falkavezéri öntudatát, hogy esetleg finomabb kaját adok a kutyáknak, mint ő, a jogos tulajdonos. Kalinak, mert közben ezt a titkos nevet kapta tőlem, meg úgyse tudnék enni adni, hiszen ott van közöttünk az akvárium vastag üvegfala.
Ami az igazi gyöngédségnek ugye nem akadály.
Nyár folyamán eltörtem néhány napszemüveget, csak hogy újra mehessek. Kali eleinte nem vett rólam tudomást, de amikor először mertem megkocogtatni az akvárium falát, miután persze engedélyt kértem a szemésztől, mintha megmoccant volna. Látni nem láttam, inkább csak éreztem. Egy alkalommal nem a villanykörténél tanyázott, hanem lent az üvegketrec mélyén, a hűvösben. Szerintem aludt. Nem mertem túl sokat időzni előtte soha, féltem, tolakodásnak veszik érdeklődésemet. Irigyeltem a szemüvegest, hogy bizonyára sokkal meghittebb a kapcsolata az állattal, mint nekem. Az is eszembe jutott, ideje lenne már újra szerezni egy macskát, ami csak az enyém, de még olyan élénk bennem a régi cicám emléke, hogy ezt a megoldást elvetettem.
Egy hidegvérű állat, akiből árad a nyugalom. Ez lenne a megoldás, persze őt meg nem lehet simogatni.
Úgy telt el a nyár, hogy alig ötször-hatszor látogattam meg vonzalmam titkos tárgyát. Mire ősz lett, gyakorlatilag elfelejtettem.
Szeptember elején azonban a bal szemem bepirosodott. Viszketett is, fájt is, úgyhogy komolyan megijedtem. Két hétig reménykedtem, hogy elmúlik, akkor aztán gondosan vigyázva, hogy elkerüljem az „üzletszerű betegirányítás” buktatóit, felkerestem egy szemorvost.
Alapos vizsgálat után megállapította, hogy a szememnek nincs komoly baja, nem állhat a háttérben magas vércukor, más szervi bajok, a jelenlegi olvasószemüvegem is rendben van, valószínűleg fáradt és száraz a szemem, sokat nézem a képernyőt. Megkönnyebbültem, bár amikor azt kérdezte, rendben van-e a vérnyomásom, kicsit hevesebben kezdett verni a szívem.
Majd fölírok magának műkönnyet, azt csepegtesse bizonyos időnként a szemébe, és ha lehet, olvasson kevesebbet.
Azt nem lehet, mondtam. Sokkal többet kellene olvasnom, mint amire képes vagyok, ezt figyelembe véve kellene találni valami megoldást.
Műkönny! Álmomban sem gondoltam volna, hogy nekem még valaha műkönnyre lesz szükségem. Azok után, hogy nemrég sikeresen megszabadultam egy katasztrofális szerelemtől, melynek dicstelen ideje alatt sírtam éjjel nappal, talán még álmomban is, csöpögtessek műkönnyeket a szemembe?
Akkor most mi lesz? – kérdeztem valami jóra várva.
Felírok magának bifokális szemüveget, igaz, hogy elég drága, és egészségügyi támogatás sincs rajta, de lehet, hogy segít. Középáron is ki lehet hozni, ha ügyes az optikus.
Ekkor aztán valódi könnyek szöktek a szemembe. Kali! Az én elfelejtett királysiklóm!
Már másnap ott álltam az akvárium előtt. Mintha nőtt volna az utóbbi időben.
Nem hiszem, hogy nőtt, vagy ha igen, akkor csoda történt – mondta a szemész, miközben a szemüvegreceptet tanulmányozta.
Kihozható már úgy harmincezerből is, van egy középárfolyam ötven körül, de ha százezret veszünk, abban már komoly keret is benne van.
Álljon meg a menet! Minek néz ez engem a királysiklójával? – épp szólni akartam, amikor előhúzott egy katalógust.
Ahhoz képest, hogy a szememnek voltaképp semmi baja… mondtam félhangosan.
Van olyan, amelyik fényre sötétül, az ilyen lencse a legdrágább.
Ó, nekem nem fontos, hogy fényre sötétüljön, én nyáron úgyis napszemüveget hordok, és eszembe jutott első találkozásom Kalival.
Meg az is, hogy fölösleges nekem magyarázni, én úgyis a közepes árat fogom választani. A legolcsóbbat nem kockáztatom, ennyire adok magamra. A legdrágábbat sem, hiszen ha lenne pénzem, se dobnám ki. Nem tartozom a sznobok közé, akik mindent megvesznek, csak jó drága legyen.
Még gondolkodom a dolgon, mondtam a szemésznek, ez a recept úgyse jár le.
Rendben, csak arra vigyázzon, hogy az embernek a szeme világa a legfontosabb.
Az biztos – mondtam, és búcsúzóul még egy pillantást vetettem Kalira.
Nemsokára találkozunk, gondoltam, és hogy milyen régen ismerem, de még sose tudtam a szemébe nézni.
Lehet, hogy mégis jobb lenne egy macska?
Vagy valaki, aki mellett a sírásra se lenne gondom?