TGM szegény náci gyermekei

Az újfasiszta fiatalok a rendszerváltás árvái. A mi szerencsétlen gyermekeink. Ők az új polgári középosztály elkószált, borzas, aranyos kölykei.” (1)
Nem. Sok-sok nem. Mert mindjárt és mindenekfelett: nincsen új polgári középosztály.
Hogy miért? Mert legelőbb a perzsaszőnyegeket és a festményeket vitték el édesanyáméktól. Azzal rendezték be a kiskőrösi pártházat. Aztán elvették a házat. Végül pedig elvitték nagyapámat. Akik a perzsaszőnyegek és a festmények elrablásával kezdik, a nagyapák elvitelével végzik. De a dédnagyanyám bútorai legalább megmaradtak. Egy szalongarnitúra, egy barokk ebédlőgarnitúra, ónémet tálaló. Ezüst étkészlet. Tizenkét személyes.
Először az étkészlet lett oda. Zaciba került. Kenyér lett belőle vagy valami ilyesmi. Primer élet – anyagcsere. Ürítek, tehát vagyok. Megfellebbezhetetlen igazság – csak hát nem suttog benne a romantika fensége. Az Wilhelm Hauffban suttog, a Kőszívben. A mi Hajnóczynk pedig arról a munkásról írta legjobb novelláját, aki akkorát szart a gyár klozetjába, hogy a csodájára jártak. Kőszívtől az ürülékig, szénégető Munk Péter megigazulásától a magyar gyári munkás óriási kakájáig. Az európai fejlődés két végpontja. A társadalmi mobilitás. A munkásosztály útja a hatalomba. Ez a kísértet járta be Európát.
Dédnagyanyám meghalt, és anyámra hagyta a szalongarnitúrát, az ebédlőgarnitúrát, a tálalót. A hatvanas évek elején jártunk, születni készültem éppen, és egy köpet volt Magyarország. Lumpenproliköpet.
Eladta anyám a bútorokat. Eladta mindet. A zsidó handlénak. A dédnagyanyám kiskőrösi kicsi házát is eladta, a kicsike szőlővel együtt. A parasztpolgár házából és kicsike szőlejéből házgyári, ötven négyzetméter lett, de legalább Budán. A bútorokból ceruzalábú kagylófotel és pozdorja szekrénysor. Meg OTP-hiteltörlesztés. Mert az a kísértet nemcsak Európát járta be úgy általában, hanem a régi középosztály életét is. Polgárokét, parasztpolgárokét. Én pedig darabonként vásárolom vissza egy másik polgárcsalád, parasztpolgárcsalád rokokó szalongarnitúráját, barokk ebédlőgarnitúráját, ónémet tálalóját. Jaj, de miért is? Ki tudja… Veszem vissza a bútorokat. A régi polgárság, parasztpolgárság bútorait. Veszem vissza, ugyanattól a zsidó handlétól, akinek azóta gyönyörű régiségboltja van a Falk Miksa utcában. Vagy másutt. Mert ez mindegy amúgy. A zsidó handlé, akitől most majd mindent visszavásárolok, ugyanannak a régi polgárságnak a tagja, amelyiknek én is tagja vagyok.
Nem érdekel. Csak tudom. Ezt is tudom. Mindent tudok. Nem tudok nem tudni mindent. Nem tudok hazaáruló lenni, és nem tudok osztályáruló lenni. És azt is tudom, kik telepítették ki a másik nagyapámékat, kik zavartak el egy másik parasztpolgárcsaládot innen. Azt is tudom, kik tették aztán kuláklistára nagyapámat. Köpetország katonái. És nem vagyok hajlandó szégyellni soha többé, hogy ennyiszer elmondom. Éppen annyiszor fogom elmondani, ahányszor mások elmondják majd saját szenvedésüket, saját őseik szenvedését. Ami persze az én szenvedésem is. A közös haza okán. Osztálysorsosságunk okán. De ha az Amerikába szakadt, elüldözött osztálysorsosaim leszármazottai megnyerik a magyar állam ellen indított pereiket, és leakasztgatják múzeumaink falairól régi családi festményeiket (azután, hogy egyszer már felvették értük a kártérítést), akkor visszakérem a festményeinket. A perzsaszőnyegeket. A mosonszolnoki földeket, a malmot, a kocsmát, a kiskőrösi házat. Nem a dédiékét, azt eladtuk. A nagyapámét, amit elvettek. Mert akkor az az enyém. Mert egyszer neked, egyszer nekem. Mert másképpen nem lehet…
Egy jó nevű történész – Amerikába szakadt hazánkfia – mondta egyszer: aki 1918–19-ben nem volt antiszemita, az nagy valószínűséggel hazaáruló volt. Aki pedig 1944 után antiszemita volt, az bizonyosan gazember volt.
Tökéletes.
Mert „minden társadalmi jelenséget meghatároznak az előzményei, a történelmi kontextusnak az a része, amelyet elviselhetetlennek ítél”. (2) Mert Károlyi éppen átadja a hatalmat Kun Bélának. És szobra van a Parlament tőszomszédságában. Pfuj! Mert aztán jönnek a nyilasok. Szálasi mint „nemzetvezető”. Pfuj!
Tartsuk ehhez magunkat. Valamihez tartsuk végre magunkat! Ehhez például: nincsen új polgári középosztály, csak az a régi. A megalázott, kirabolt, kisemmizett, kiröhögött, megerőszakolt, elhurcolt polgári középosztály. Magyarostul, svábostul, tótostul, zsidóstul…
„Ők nem azért ellenzik a globálkomprádor-finánctőkés-konzumidióta rendet és a kozmikus zsidóuralmat, mert nem helyes, hanem – mint igazi posztmodernek – azért, mert nem csípik. Ha pedig visszakérdeznénk, s azt mondanánk, hol és hogyan lehet kozmikus uralma egy népnek, amelynek a felét kiirtották nemrég, s amelyet évezredek óta üldöznek, azt mondanák: »aha«. Csak ennyit: »aha«. Tudjuk. És?” (3)
Nem. Sok-sok nem. Az örök megmaradás egyetlen alapja: az örök hagyomány. Hagyomány mindenekfelett. Beépülni és elkülönülni egyszerre. Ez a titok. Hogy reb Tevje kitagadja a lányát, amiért egy ukrán legényhez megy feleségül – amiért nem zsidóhoz megy feleségül: ez a titok. Hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Károli Gáspár Református Egyetemen sok zsidó fiatal tanul, hogy legjobb hírű egyházi középiskoláink tele vannak zsidó diákokkal: ez a titok. S hogy a Lauder Javnéban lámpással sem lehet találni egy keresztényt: ez a titok másik fele. Ez az alap. A többi: feltupírozott, nyálas értelmiségi nyavalygás. Ráadásul nálunk már régen az értelmiség a leghülyébb…
Megjegyzem: a filoszemitizmus is rasszizmus. Csak nem illik kimondani. Majd én kimondom. Szolzsenyicintől tanultam. Szolzsenyicin azt is megírja, hogy a húszas években az Egyesült Államokban is korlátozták a zsidók számát az egyetemeken (numerus clausus), és külön bevándorlási kvótát állítottak fel a zsidó bevándorlóknak – csak erről nem beszélünk. Csak a mi numerus claususunkról beszélünk. Biztosan az a helyes álláspont, hogy Szolzsenyicin is antiszemita.
Lehet, hogy ebből is elege van annak a régi polgári középosztálynak? De ez miért antiszemitizmus? Ettől miért „vallása a jobboldalnak az antiszemitizmus”?
Mert azok a nagymamák ott, a polgári körös rendezvényeken, azok a nagymamák, bizony, nem antiszemiták. Csak jönnek az utolsó, a legutolsó megmaradt igazgyöngy nyakéküket viselve – mert a legutolsó megmaradt igazgyöngy nyakék túlmutat önmaga jelentőségén, az arról szól, hogy él még a régi középosztály. Megalázva, meggyalázva, megerőszakolva, de él. Szénosztályozóban dolgozott negyven évig, ott jutott neki hely az angolkisasszonyok után… Három nyelven beszél a régi polgári középosztály. És éjjeliőr volt. És vécét pucolt. És krumplit szedett. És köpetország katonái költöztek a régi udvarházakba. A négyméteres belmagasságú polgári lakásokba. Vagy a régi udvarházakból lett a téeszcsé istállója. A polgári lakásokat pedig leválasztották, és lett belőlük sok-sok odú. De a régi középosztály tagjai vannak, mert megmaradtak. Nem adták oda hagyományaikat. Az a legutolsó megmaradt igazgyöngy nyakék: az a hagyomány maga. És a régi könyvtárak megmentett roncsai. És a viselkedés formái…
Amikor kitört itt a kommunizmus, kiskőrösi nagyapámék cselédje egy reggel hátba vágta nagypapát, és azt rikkantotta nagy boldogan: „Na doki! Mától mi is tegeződünk!” És beköszöntött az új rend. A furkók, a tahók, a bunkók rendje. És a furkók, a tahók, a bunkók most ezredszer röhögik ki őket, mert odajárnak a polgári körökbe… Az utolsó megmaradt nyakékükkel. Az utolsó csipkekesztyűvel. Molyette, de azért angol szövet zakóban. Viseltes kalapban. Sétapálcával. Magázódva. Egy élhető világ kellékeivel és külsőségeivel.
Zsidó osztálysorsosaik nem röhögik ki őket. Mert a handléból lett régiségboltos is azon a kultúrán nőtt fel. Közülünk való. A régi polgári középosztály tagja. Aki tudja, hogy a hagyományt nem lehet feladni, nem lehet odaadni. Ezért nem röhög. S még azért sem, mert azt is tudja: az a régi polgári középosztály mentette őt a vészkorszakban. Nyilasnak meg a lumpenproli ment, aki aztán átöltözött ávósnak. Az az oly sokat emlegetett „kis ország, egy csőcselék” – na, az mind rohadt lumpenproli. Nem munkás: lumpenproli. Hagyomány, érték, műveltség, tartás nélkül. Itt a törésvonal, nem ott, ahol ez a velejéig rothadt, nagyon aljas és lenyűgözően ostoba kis értelmiségünk sejti vagy sejteti. Igen, a lumpenproli előbb nyilas volt, aztán ávós lett. Mások meg rossz pálinkát mértek a magyar parasztnak Kazárföldön, kifosztották uzsorakamattal, aztán beköltöztek nagypapa házába, és elmentek ávós őrnagynak meg III/III-as besúgónak. Mert tényleg összenő, ami összetartozik…
Amúgy pedig: „A rendkívül hosszú, szerteágazó világtörténelem során a – kicsi, de erőszakos – zsidó nép szerepe kétségbevonhatatlan, sőt jelentős. (…) Mindazonáltal ez a szerep történelmi talány marad mindannyiunk számára. A zsidók számára úgyszintén. Ez a különös küldetés a boldogságon kívül szinte mindent meghozott számukra.” (4)
Ez most tényleg antiszemitizmus? Szolzsenyicin tényleg antiszemita? Ez már gondolatbűn? Ez volna a jobboldal „vallása”? Ugyan már…

Van azért új középosztály. Persze hogy van. Sine nobilis, sine obligo…
Cimborám meséli: a kereskedelmi Tv 2 valamelyik műsorába meghívták Kállai Ferencet. Téblábolt az öreg, volt még pár perce, és úgy döntött, iszik egy kávét. Igen ám, de a büfénél hosszú sor állt. Kállai előrement, és megkérte a büfést, adjon neki egy kávét, mert mindjárt be kell mennie a stúdióba. Mire a büféslányka így csattant fel: „Mit tolakszik! Nem látja, hogy a Pongó művész úr is sorba áll?!” Ez akkor is igaz, ha nem igaz. Ez az új középosztály.
És mindnek van szavazati joga. A jetskisnek, a büféslánynak, Pongónak. Eldönthetik, mi történjék ebben az országban. Szavaznak: botrány. A modern kori tömegdemokrácia: világbotrány. Új középosztály: szánalmas világbotrány.
Ők az új középosztály: Caola Imre, Motim Ferenc.
Hogyan tudnak ugyanazok kétszer ellopni mindent, kétszer tönkretenni, kétszer megalázni mindenkit?
Kezdetben vala az ige: „a magántulajdon bűn”.
És jöttek és elvették. Megbecstelenítették a magántulajdont, megbecstelenítették az embert. Elvették nagyapáim házát, földjét, malmát, kocsmáját, Ganz Ábrahám gyárát, Kohn szatócsboltját. Elvették a köz nevében, és azt mondták, ez így igazságos. Elvették – aztán tönkretették. Mindent tönkretettek. Lezüllesztették, kirabolták, elhanyagolták – csináltak köpetországot. Közben felvették a világ összes pénzét hitelbe – amit ma ebben az országban befizetünk adóként, azt átutaljuk a hitelek kamattörlesztésére. Nem a tőketörlesztésre – a kamattörlesztésre. Ez az új középosztály műve.
Aztán jött a rendszerváltás, és megint vala az ige: „a magántulajdon mindenekfelett!”
És jöttek és elvették. Ugyanazok jöttek, ugyanazok vették el. A „spontán privatizáció” idején az első vonal. Caola Imre. Kicsit később felzárkózott Motim Ferenc. Nagyapáim házára, földjére, malmára, kocsmájára volt párttitkárok, téeszelnökök és egyéb szarjankók licitáltak, lobogtatva a csontfésűkért meg üveggyöngyökért megszerzett kárpótlási jegyeiket. Aztán mikor elloptak másodszor is mindent, és jól kiröhögték az újból, a másodszor, a megint meggyalázott régi középosztályt, végkiárusításba fogtak. Most adnak el mindent a fejünk fölül, mindent, amit nem szabad eladni. Mert „az állam nem jó tulajdonos” – öblögeti a régi középosztályból új középosztályba züllött, osztályáruló pártelnök. (De milyen érdekes, hogy a magyar villamosipart francia és német állami cégek vették meg! Nekik megérte valamiért!) Most adnak el mindent, és most veszik fel az újabb ezermilliárdokat hitelbe. Most adják árendába a jövőt – de megint a miénket, és nem a sajátjukat, a szentségit neki!

„Ha minden fiatalember módjára szorongunk a szexuális ambivalenciától, azt mondjátok, homofóbok vagyunk.” Sőt: „valamennyien tudjuk, hogy a második világháború noir romantikája szadomazochisztikus szubkultúrából általános kulturális ikonná vált”. És még sőtebb: „Azt mondtátok, hogy ez nem olyan kapitalizmus lesz, mint a többi, hogy nem tűritek, hogy visszahozzák a Horthy-korszak represszív, elbutult, anális-retentív miliőjét (…).” (5)
Szorong a bánat, tisztelt TGM. Nem járunk el helyesen, ha a magunk baját projektáljuk, és úgy teszünk, mintha az általános világprobléma lenne, hogy ne mondjam, egy korszak jellemzője. Ezért maradjunk annyiban: szorong a bánat… És mi van ezzel a szadomazochisztikus kulturális ikonnal? Pont ezzel, éppen most? Tányérsapkában, bőrgatyában, szőrös, félmeztelen testre csavart láncokkal és kis korbáccsal ma kizárólag a buzibárokba járnak. A háborús irodalomnak pedig valószínűleg azért van reneszánsza, mert alig-alig van más helyette, meg azért is, mert a hősöket sikerült eltüntetni, kiradírozni, nevetségessé tenni vagy relativizálni az elmúlt tizenöt év alatt. Ötvenöt év alatt. Az „önfia vágta sebét”, a „nemzetrontó és csak saját önző anyagi érdekeivel törődő magyar nemesség” ostoba toposza, a többit talán meg sem kell magyarázni. A mát meg sem kell magyarázni. A ma: Majka, Stohl Buci, Bochkor Gábor meg Mónika-show; ezekhez képest a Tűz van, babám! szépségkirálynői vagy Kusturica hősei megannyi Marilyn Monroe, megannyi igazi Humphry Bogart. Zrínyiket, Dobókat meg ne keressünk sehol. A való élet máshol reszket… „Dory Duzz” melleiben, bár Hóden már kezében tartja a beleit valahol Róma fölött… És Ivo Jima és McArthur tábornok és az az ezerötszáz amerikai tengerészgyalogos persze… Mind, akik Ivo Jimáért és Okinawáért… „Mi lesz ma ebédre? Bagolyszar! Az jó, azt hittem, valami nem ehető!” (6) „Te, először mit csinálnál, ha hazamehetnél? Megdugnám a feleségem. És utána? Levenném a hátizsákom.” (7) És ez is, mind-mind, mert életszagú. A buzibárok nagyon úgy néznek ki, mint az élet, de mindnek halálszaga van… És ha Ivo Jimáért és Okinawáért igen – akkor Jamamoto miért is nem? Valahol az elvontságban, valahol a végtelenben, ahol a párhuzamosok találkoznak… Ott, az elvontságban, a végtelenben vajon nem hallatszik-e egyformán a „Toro! Toro!” és Hóden haláltusája? A kamikazék utolsó imája? S azért Hirosima és Nagaszaki is genocídium volt ám, nem valami kis csínytevés! Azért legalább fél fenékkel ráfért volna a nürnbergi vádlottak padjára az Enola Gay legénysége is, meg azok mind, akik a parancsot kiadták! Akár homoerotikusan adták ki, akár anális-retentíven! És most, hogy kiderült, semmi sem igaz az Irak lerohanását igazoló állításokból, odaül-e valaki a vádlottak padjára? Senki, ugye? Hát akkor?
„Ob’s stürmt oder schneit, ob die Sonne uns lacht,
Der Tag glühend heissÿ, oder eiskalt die Nacht,
Bestaubt sind die Gesichter, doch froh ist unser Sinn, ja unser Sinn;
Es braust unser Panzer im Sturmwind dahin.” (8)
(Csak úgy hallás után, szabadon…) Na és? Ez volna a nácizmus? Ugyan! Hogy apám elvitt A halál ötven órájára? S hogy már az én fiaim is látták? Mert készült egyetlen film a második világháborúról, ahol a német katona nem idióta zombi? Ez gáz? Nem az. Ha akkor japán legény vagyok, kamikaze vagyok, és mint „isteni szél” zuhanok a Yorktown fedélzetére. Ha akkor német legény vagyok, páncélos vagyok, és megkísérelem az áttörést az Ardennekben. Ha akkor amerikai legény vagyok, tengerészgyalogos vagyok, és meghalok Ivo Jimáért. Ha akkor orosz legény vagyok, nem adom fel Sztálingrádot. S ha akkor vagyok magyar legény, hát belefagyok a Don-kanyar lövészárkaiba. Az utókor pedig tehet nekem egy szívességet. Mert az utókor aztán mindig széplelkű félbuzikból áll, akik festik a lábkörmüket meg a szemüket, és szörnyülködve vitatják el jogomat még a halálomhoz is… Mert nagyon könnyű utólag megfellebbezhetetlen ítéleteket alkotni. Nagyon könnyű tudni, ki állt a „jó” oldalon. Meghalni viszont kurva nehéz. Coki!

„Azt hiszitek, hogy megvesztegettek bennünket avval, hogy pénzt adtok a történelmi egyházaknak? Hiszen mi nem vagyunk hívők, csak nem szeretjük, ha hitetlen és szkeptikus zsidók gúnyolják pápánkat és püspökeinket, akiket mi egyébként kiröhögünk, mert eltájolt, nyámnyila, pedofil barmoknak tartjuk őket.” (9) Hm… Ezzel nehéz mit kezdeni. Ezzel a legnehezebb. Tele van veszélyes csapdákkal, aknákkal, könnyű tőle indulatba jönni.
Amúgy tényleg nem szeretjük, ha „hitetlen és szkeptikus zsidók gúnyolják pápánkat és püspökeinket”. És azt sem szeretjük, ha hitetlen és szkeptikus nem zsidók gúnyolják pápánkat és püspökeinket. Nem való most gúnyolni pápánkat és püspökeinket. Ha valaki ennyire pontosan tudja, látja, hogy „minden társadalmi jelenséget meghatároznak az előzményei, a történelmi kontextusnak az a része, amelyet elviselhetetlennek ítél”, az miért nem látja, hogy most pótcselekvés a pápa és a papság gúnyolása. Éppen olyan pótcselekvés, önigazolás, önmegvalósító lószar, mint ma küzdeni a nácizmus ellen – hajrá, Tzvetan Todorov! Hajrá, Anne Applebaum!
Amikor Assisi Szent Ferenc felépítette a maga templomát, akkor volt értelme szidni és gúnyolni a pápát, a papokat. De negyven év kommunizmus után? A békepapság és az Állami Egyházügyi Hivatal után? Most? A megalázott, kifosztott, minden vagyonukból kisemmizett egyházakat gúnyolni? És tényleg ezt a pápát? Édes Istenem! Micsoda stílustalanság! Micsoda gyávaság! És közben azzal takaróztok, hogy nem vagytok vallásellenesek. Dehogynem! Ott ragadtatok a felvilágosodás legrosszabb hagyományaiban – beleragadtatok a jakobinus őrjöngésbe. Annyira szánalmas, olyan parvenü – annyira lumpenproli… Nincs kedvetek küzdeni kicsit a Tell-Halaf- vagy az El-Obeid-kultúra egyre növekvő befolyása ellen? Esetleg hirdessetek háborút Ré ellen, és írjatok esszéket arról, micsoda hülyeség, hogy este Atumnak hívják… Ááá… Nincs ezzel bajotok. Nektek a kétezer esztendős kereszténységgel van bajotok. S csak azért, mert túl régi – mert elég erős még hagyománynak…
Ezen túl pedig: amit TGM megírt az ÉS-ben, igaz. TGM cikke az elmúlt tíz év egyik legfontosabb írása. Nem is írhatta volna meg más, mint ő. Ha más írja meg, nem közlik. Csak itt, nálunk, a Magyar Nemzetben.
Irigylem ezt az írást TGM-től. Az elejét és a végét leszámítva nekem kellett volna megírnom.
Mert tudod, kedves Tamás Gáspár Miklós, amit te erről a világról gondolsz, azt gondolom én is. Csak egészen más végkövetkeztetéseket vonunk le saját undorunkból. Kinek van igaza? Majd elválik. De ami van, tényleg széthull darabokra. Hála legyen a jó Istennek…

Jegyzetek:
1.: Tamás Gáspár Miklós: Szegény náci gyermekeink
(Élet és Irodalom, 2004. október 1.)
2.: TGM id. mű
3.: TGM id. mű
4.: Szolzsenyicin: Együtt – oroszok és zsidók a cári birodalomban
5.: TGM id. mű
6.: Norman Mailer: Meztelenek és holtak
7.: Norman Mailer: id. mű
8.: A német páncélosinduló a második világháborúban
9.: TGM id. mű



Cikkünk válasz Tamás Gáspár Miklós: írására, amely vasárnaptól a Magyar Nemzet Online-on is olvasható lesz. E válaszcikket az Élet és Irodalom megkapta, nem óhajtotta közölni.