A boldogság unalma

Ülnek egymással szemben, azzal az eltökélt szándékkal, hogy beszélgessenek, hiszen már olyan rég nem találkoztak. Normális esetben ez menne is talán, ha egyszerűen barátok lennének. Ők azonban valamikor régen, öt-hat-hét éve, esetleg több is, elkövettek egy hibát, a szokásosat. Mágikus erőnek engedelmeskedve elhitették magukkal, hogy szeretik egymást. Bármit is értsünk ezen. Rosszkor voltak egymás mellett, nem volt ott más kéz, amelyet megfoghattak volna. Voltak szabad vegyértékeik. Nem hirtelen jött testi kényszer volt, sokat kínlódtak előtte és közben is, megadták a módját. Szerelmesek, netán szeretők voltak, utólag csak annyi tűnik biztosnak, volt valami közük egymáshoz. Pár hétig tartott, vagy néhány hónapig? Évekig? Valóságos viszony volt, vagy csak amolyan plátói? Már ez a megfogalmazás is sántít, mert a társalgók egyike ma már, vagy inkább jelenlegi módosult tudatállapota szerint, a plátói szerelemre nem mondaná azt, hogy „csak”. Most úgy gondolja, amit az emberek plátói érzelemnek gondolnak, az a világ legszebb, legnemesebb létezésmódja. Az angyalok műve. Volt idő, amikor ő is az alsóbbrendű kémiai jelenségek közé sorolta. Persze mi az, hogy plátói? Viszonzatlan? Titkos? Beteljesülésre váró? Reménytelen? Mindez együtt? Nemes Nagy Ágnes fogalmazott így: „Szeretlek, szeretsz. Mily reménytelen.”
Ők ketten, akiknek volt már reménytelen közük egymáshoz, most jobban tették volna, ha nem találkoznak, és nem akarnak mindenáron beszélgetni. Azt ők már nem tudnak.
A nő például már a második percben kínosan unatkozik, feszeng, micsoda időpocsékolás ez az egész, és vajon mennyi ideig fog tartani. Azon tűnödik, mennyi őszinteséget kockáztathat. Legerősebb érzése azonban a szomorúság. Milyen kétségbeejtően idegen ez az ember előtte, aki mondja, csak mondja, meséli legújabb vigasztalan szerelmét, mintha ez őt érdekelné. Pedig nem. A legkisebb mértékben sem. Nem annyira a fizikai változás teszi, bár nyilvánvalóan mindketten megváltoztak néhány év alatt, hanem az aura. Hiányzik az az összetéveszthetetlen feszültség, amelyet talán rémület, öröm, szorongás, ki tudja, még mi minden együtt hoz létre, és ami mindig ott vibrál két ember körül, akik között van vagy alakul valami. Akkor is, ha nincs semmi, úgy, ahogy azt az emberek érteni szokták. De ők már befejezték közös történetüket. Most semmi nincs, csak az érdektelenség. Már külön világban élnek, és nincs átjárás egyikből a másikba. Csak a felületes érdeklődés zavara, botladozó szavai, miközben a belső vásznakon más-más filmek forognak. Újabb arcok hullámoznak a homlokok mögött, és mindketten ragaszkodnak a maguk történetéhez, csak úgy tesznek, mintha közben figyelnének. Netán segíteni tudnának egymáson. Ami persze blöff, az idő pazarlása.
Legyen vége, hagyják már egyedül egymást.
Holott ő sírt valaha ezért a férfiért. Miatta. Kifordult önmagából. Volt, hogy elvarázsolta, boldoggá tette. És most itt ül egy idegen, akinek még a bánatán se tud meghatódni. Nem emlékszik erre az emberre, milyen volt, amikor ő szerelmes volt belé. Nem emlékszik önmagára sem. Két idegen. Szavak persze vannak, abban nincs hiány.
Semmit ne csinálj, csak várj türelemmel. Egyedül az időben bízhatsz. Az idő megteszi a magáét – ezt már hangosan mondja a nő, és egy kicsit sem élvezi a másik kínlódását, hogy mániásan szeret valakit, aki nem hajlandó tudomást venni róla, ő meg belepusztul a fájdalomba.
De meddig várjak?
Bele fog telni pár évbe, háromba biztosan. Elhiheted, tudom.
És addig?
Addig ez lesz, nem tehetsz semmit.
Nem is reménykedhetek?
Dehogynem. Ha neked az jó, csak nyugodtan.
Biztos, hogy nem fog szeretni?
Nem tudom. Semmi sem biztos. Tégy úgy, mintha a világon se volna. Akkor talán van egy kis esélyed.
De abban nekem mi a jó?
Fogalmam sincs.
És utána jobb lesz?
Először nem lesz jó, mert amikor rádöbbensz, micsoda üresség vesz körül, miután megszűnik majd a varázsa, amikor elmúlik rólad a rontás, nyomorultul fogod érezni magad. Nem tudsz majd mit csinálni. Rádöbbensz, hogy ő volt a fő foglalatosságod. Hogy megszoktad, sőt szeretted a szenvedésed. Ez töltötte ki minden percedet. Légüres tér vesz majd körül, mikor megszabadulsz a fantomtól. Nem tudsz mit kezdeni majd a napjaiddal. Aztán így is elmúlik bizonyos idő. Hogy már nem szereted, de még a hiány, mely már nem a személy hiánya, hanem az érzésé, veled lesz. Aztán egyszer, magad is megdöbbensz, milyen hamar, újra megtestesülnek körülötted a tárgyak, meghallod családtagjaidat, esetleg oda is figyelsz rájuk, fölfedezed az utcákat, amelyeken úgy jártál, hogy fogalmad sem volt, milyen fák mellett mész el naponta, milyen kirakatok vesznek körül, visszakapod az életet. Még nevetni is fogsz.
És ha úgy adódik, hogy véletlenül meglátod, nem fogsz ráismerni. Szégyellni fogod magad. Ő volt az? Aki annyi évig uralkodott a perceiden? De hát hogy néz ki? Micsoda rémes alak? Miatta bőgtél annyit? De valószínűbb, hogy még ennyi se lesz. Egy ember lesz a többiek közül.
És te? Látod, nem is kérdezem, veled mi van?
Én? Hát én most éppen boldog vagyok. Azt hiszem. Szeretek valakit, és ő is szeret. Erről nincs mit mondani. A boldogság unalmas.
Az – mondja, és hogy örül ennek, mármint a nő boldogságának, de látszik rajta, hogy csöppet sem érdekli. Arra vágyik, hogy egyedül legyen végre a boldogtalanságával. A világon csak ez teszi boldoggá.
Szép ősz van, mondja a nő búcsúzóul. Valószínűleg nem látja többé. Behajtja a kertkaput, a lépcsőn fölfelé azon tűnődik, hogy régebben milyen ritkán kísérte ki. Persze, mert mindig meztelen volt. Alulöltözött. Vagy akármi, lényegtelen. Behúzza maga mögött a rácsot, ráfordítja mind a két kulcsot. Bezárja a belső ajtót is. Végre. Most már nyugodtan lélegezhet.
„Hosszú tél jön, a boldogság unalma” – szólal meg benne a keresett sor könnyedén, váratlanul. Megvan végre.