Az ön könyve már a negyedik, amelyik a whiskys rablóról készült. Ennek fényében felmerül a kérdés, hogy mégis mi késztette a megírására, és mi a különbség az ön kötete és a többieké között.
– Úgy éreztem, azoknak az embereknek az érdekében végre már meg kellett szólalnia valakinek, akik naponta kelnek fel kora hajnalban, hogy tisztességgel, becsülettel helytálljanak a munkahelyükön – sok esetben meglehetősen szerény díjazásért. Ne kelljen senkinek szemlesütve járnia azért, mert hisz a választott hivatásában. Minden dolgozó emberért írtam, legyen az kiváló asztalosmester, kéményseprő, orvos vagy tanár. Nem szeretnék olyan országban élni, ahol a munka becsülete elveszíti az értékét, és csak munkakerülő antihősök vigyorognak ránk a címlapokon. Nem szeretném azt sem, ha a pályakezdő fiatalok arra a kérdésre, hogy „Mi szeretnél lenni?”, azt felelnék: „bankrabló, mert akkor híres lehetek”.
– Ez egy kicsit tanár bácsisan hangzik egy vizsgálótiszt szájából, de elfogadom. A kérdésem második részére áttérve az bizonyos, hogy a rendőr szemszögéből még nem „láthattuk” Ambrus Attila történetét…
– Igen, a whiskys sztorival kapcsolatban az érem egyik oldalát ismerhette csak meg a közvélemény, én most megosztom velük a másikat is, s döntse el mindenki maga, kik a szimpatikusabbak: a hétköznapok szorgos „hangyái” vagy egy fegyveres bűnöző. Eddig valahogy Ambrus Attila és az őt ajnározók hangja jutott el mindenhova. Ahogy a magamfajták látták, az valahogy korábban nem hallatszott. Az én történetem a whiskys megszökése napján indul (1999. július 10.), és az azutáni időszakot öleli fel. Közben természetesen visszamegyek kicsit a múltba is, hogy előbányásszam azokat az eddig nem ismert tényeket, amelyek más megvilágításba helyezik a személyiségét.
– Említene néhány eddig nem ismert tényt az üggyel kapcsolatban?
– Kiderül a könyvből, hogy Ambrus Attila az első lebukása után nem a kutyájáért ment vissza a búvóhelyére, hanem az útleveléért. A lapokban ez persze úgy jelent meg, hogy a whiskys micsoda állatbarát. A perében meg arra hivatkozott, hogy soha nem használta a fegyverét. Én állítom, hogy igen, mert visszalőtt az őt üldöző rendőrökre. De Ambrus Robin Hood-„alkata” sem állja meg a helyét, mert nemcsak a bankokat rövidítette meg, hanem néha mások pénztárcáját is elemelte. Az sem igaz, hogy soha nem volt agresszív. Bizony több hölgy is mesélhetne, hogy a rablásokkor hajuknál fogva vonszolta őket Ambrus. Ezek szélsőséges példák, de igazak, és hozzátartoznak a teljes képhez.
– Ön szerint akkor miért lett a whiskys szinte nemzeti hős, az őt elfogó rendőrökre pedig senki nem emlékszik?
– Mert ez egy „fogyasztható” történet. Adott egy stílusos, vakmerő sorozatrabló, és vele szemben a „hatalom emberei”, a rendőrök, akikkel kapcsolatban sokaknak van legalább egy negatív élményük, általában a közúton, gépkocsiban ülve. Hogy mellette rengeteg kellemes tapasztalat is van? Mit számít? Ami fáj, azért elégtételt akarunk, és itt van nekünk Ambrus Attila, akit Robin Hooddá lehet magasztalni. Igaz, hogy nem a sherwoodi erdőben, hanem pénzintézetekben ténykedett, és nem gazdag zsarnokok, hanem tisztes családanyák fejéhez fogott fegyvert, s nem osztotta szét a szegények között, hanem elkaszinózta, de ez sem számított. Kellett valaki! Ha Ambrus Attila csak egyetlenegy forintot is átutalt volna az éhező gyermekeknek, írhattam volna akármit, visszavonhatatlanul hős lenne, de így legfeljebb annyiban hasonlít Robin Hoodra, hogy mindketten férfiak. Az, hogy min bukott le, könyvem által válik titokból megismerhető érdekességgé. Klasszikus nyomozás eredményeként jutottunk el hozzá. Nem igaz, hogy bárki is „feldobta” volna. Azok, akik a whiskys nyomozó csoportban dolgoztak, mind kiváló szakemberek. Egyenként, külön-külön, bármelyikük ezerszer érdemesebb arra, hogy hétköznapi hős lehessen, szemben a whiskys rablóval. Nevüket mégsem ismeri a közvélemény, ezért is soroltam fel őket a könyvben.
– Tudom, hogy a nyomozáskor többször kihallgatta Ambrus Attilát, gondolom, a jegyzőkönyvön kívül is volt néhány szavuk egymáshoz. Milyen embernek írná le ezt a veszélyesnek ítélt bűnözőt?
– Sokszor megkérdezték már tőlem, tisztelem-e Ambrus Attilát, amire mindig ugyanazt mondom: egy bűnözőt soha nem tudnék tisztelni. Elismerni azonban el tudom a teljesítményt, mert a szökés tényleg nem mindennapi cselekedet volt. Ha már bűnözőt kívánhatnék magunknak, akkor olyat kívánnék, amilyen ő, mert talán furcsa, amit mondok, de ő nem az a klasszikus bűnöző fajta. Pontosan tisztában volt vele, hogy mi erkölcsös és mi nem, a pénz utáni vágyakozás ösztöne azonban erősebb volt benne, mint az erkölcsi aggályok. Az első elfogás utáni időszakban kimondottan úriemberként viselkedett. Mondhatnék mást, de az nem lenne igaz. Sokat beszélgettem vele, és arra gondoltam, hogy kár érte. Kár, hogy ezt az utat választotta. A második elfogás után már sztárallűrjei voltak, hiszen időközben „médiasztár” lett, és ez megzavarta. Nem ugyanaz az ember volt már, mint korábban. Mára már talán helyére kerültek benne a dolgok, hisz van ideje gondolkozni, és úgy hallom, sokat olvas. Az olvasás segít a tisztánlátásban. Én is ezt teszem gyerekkoromtól fogva, és ezért nem lettem bankrabló, hanem a legszebb hivatást választottam.
– Kicsit visszatérve a kötetben egyébként a sztoritól jól elkülönülten olvasható gondolataira, elég markáns véleményt fogalmaz meg morálról, erkölcsről, hitről, meggyőződésről. Hogy kerül ez egy bűnügyi történet kellős közepébe?
– Ezért egyértelműen édesapámat „terheli” a felelősség. Ő tehet róla, hogy szilárd értékrendet örököltem tőle, és képtelen vagyok behódolni bármilyen pillanatnyi divatnak, szeszélynek. A könyvben a szubjektumomat valahogy el akartam különíteni az alaptörténettől, ezek a részek dőlt betűkkel szerepelnek. Nem akarom kötelezővé tenni az olvasónak, hogy mit gondoljon. Tálcán kínálom magunkat, magamat és a rablót. Eldöntheti mindenki, hogy mit gondol rólunk.
origo.hu
Itt van az "agyhalottnak" nevezett EP-képviselő válasza Magyar Péternek
