Cifraszűr és Szamoshát

k ö n y v e s h á z

„Most, hogy könyvemet útnak indítom, úgy érzem, mintha temetőben a sír szélén állanék, melybe nemsokára beletemetkezik egy nagy múltú magyar iparág. Szanaszéjjel jeltelen sírokban névtelen iparművész szűrszabók nyugosznak. De nem múlnak el nyom nélkül. Az általuk teremtett magyar ornamentika emléküket mindaddig megőrzi, míg magyar él ezen a földön” – írta Karcag nagy szülötte, Győrffy István etnográfus (1884–1939), aki az utolsó fillérjeit összekaparva maga adta ki a cifraszűrről szóló meghaladhatatlan alapművét, amelyet több mint háromszáz ábra és fotográfia gazdagít.
A szűr a magyar nép ősi viselete volt. A szűrposztót (abaposztónak is nevezték) elsősorban a purzsa nevű magyar juh gyapjából készítették a szűrtakácsok, vagyis a csapók. Ősrégi foglalkozást űztek ezek a mesterek, akik a gubacsapókkal együtt évszázadokon át dolgozták fel az ország csaknem teljes gyapjúhozamát. Az utolsó csapóműhely Veszprémben maradt fenn, még az első világháború előtt is működött, megszűnésével aztán semmivé lett e mesterség minden szerszáma és szókincse annak ellenére, hogy a szepesi és erdélyi szászok még az 1930-as években is készítettek szűrposztót. (A szász szűr azonos szabású volt az alföldi szűrrel, csak nem hímezték ki.) A szűrkészítésnek egyébként évszázadokon át három jelentős központja volt: Debrecen, Nagyvárad és Veszprém, s ennek megfelelően alakult ki három különböző szűrtípus, amelyeket nemcsak díszítésük, hanem szabásuk (a gallér nagysága, az ujj hossza) alapján is jól el lehetett különíteni. Győrffy könyve lebilincselő alapossággal elemzi a magyar szűrornamentika egyedülálló formakincsét, amely a szerző szerint ősi keleti örökségünk része, már csak azért is, mert a szűrszabó céhek tagjai külföldön soha nem vándoroltak, mint más mesteremberek.
A szűrviselet legnagyobb divatja a Bach-korszak bukása után köszöntött be, akkoriban még az urak és a nagygazdák is ezt viselték, mégpedig vállra vetve, mert belebújni nem volt szokás. Nekik egy életen át kitartott, a cselédember hat–nyolc év, a pásztor pedig négy év alatt nyűtt el egyet. Eső és szél ellen biztos oltalom volt, árnyék a nap hevében, a pásztornak derékalja, takarója, verekedéskor pedig jól fogta fel az ütéseket.
Győrffy István 1909-ben kapott megbízást arra, hogy összegyűjtse a Nemzeti Múzeum számára a szűrszabómesterség még fellelhető értékes emlékeit, Csűry Bálint nyelvészt (1886–1943) pedig 1908-ban kérte fel a Magyar Nyelvtudományi Társaság, hogy kezdje el összeszedni a szamosháti nyelvjárás szókincsét, ami annál is inkább kedves feladat volt számára, mert ott, a Szamosháton, Egriben született (ma Agris, Romániában, Szatmárnémetitől északkeletre). Csűry Bálint hét esztendőt szánt arra, hogy gyalogszerrel bejárja a terület összes faluját, sőt a szomszédos nyelvjárásoknak a szamoshátival érintkező területeit is, de a munka befejezését a világháború s – mint írja – az utána következő „kataklizmás idők” nagyban gátolták. Ennek ellenére tovább folytatta a munkát, amelynek vezérelve, hogy egyedüli forrása az élőbeszéd, vagyis a Szamosháti szótárban csakis olyan szavak, szólások és adatok fordulnak elő, amelyeket a saját fülével hallott. Azt pedig maga sem tagadja, hogy a szótár a színmagyar Egri nyelvére épül.
Csűry Bálint 1910-től tanított a kolozsvári református gimnáziumban, majd 1932-től a debreceni egyetem magyar és finnugor tanszékének vezetőjeként létrehozta a Népnyelvkutató Intézetet, s útjára indította a Magyar Népnyelv című évkönyvet, ám korai halálával összeomlott, amit felépített. Az intézet és az évkönyv is hamarosan megszűnt. A magyar dialektológiának azóta sincs önálló kutatóhelye, pedig nagy terveket dédelgetve láttak munkához, meg akarták alkotni például a cívis szótárt.
Csűry Bálint alapelve az volt, hogy egy tájnyelvi szótárnak a népi szó- és képzetkincset egyaránt meg kell jelenítenie, hiszen az életforma, a foglalkozás, a parasztokat közvetlenül körülvevő világ szabja meg a szókincs terjedelmét. „Ezeknek megfelelőleg a népi szó- és képzetkincs konkrét irányban gazdagabb, legnagyobbrészt konkrét vonatkozású, a köznyelv szókincse viszont elvont fogalmakban és kifejezésekben gazdagabb” – írta. A Szamosháti szótár ezen elvek alapján készült, vagyis Csűry különösen nagy gondot fordít a szókinccsel társult képzetkincsre, s ahol szükségesnek látja, megadja egy-egy szó összes nyelvjárási jelentését, sőt néprajzi magyarázatát is.
(Győrffy István: A cifraszűr, 1930 – Csűry Bálint: Szamosháti szótár, I–II., 1935–1936. Mindkettő a Nap Kiadó reprint sorozatában jelent meg 2004-ben. Ára: 6000, illetve 8000 forint)