Disznóbélű

L a p s z é l j e g y z e t e k

A kalandos életű báró Istvánffy Miklós (1538–1615) öreg napjaira – többek buzdítását követve – nekilátott, hogy megírja Magyarország történetét Mátyás király halálától saját koráig. Az előzménnyel nem kellett bajlódnia, mert Bonfini munkája már készen állt, és ennek meghaladására még hosszú ideig nem vállalkozott magyarországi történész. Neki csak az 1490 utáni évtizedeket, a nagy hanyatlás korát kellett összefüggően megörökítenie.
Valószínűleg jól haladhatott a munka, mert 1605-re már az 1550-es évekig jutott, miközben továbbra is ellátott közfeladatokat. Istvánffy valósággal szemtanúja volt a magyar történelemnek. Várdai Pál esztergomi érsek hajdani apródját annak halála után Oláh Miklós vette pártfogásába, és neki köszönhette, hogy itáliai egyetemeken tanulhatott. Iskolái végeztével komoly diplomáciai megbízatásokat kapott, és katonai feladatokat is ellátott. Itáliából egyenesen Szigetvárra érkezett, ahol Zrínyi Miklós tanította a katonai mesterségre. Harcolt a pákozdi csatában 1593-ban, védte Kanizsa várát 1600-ban. Tagja volt annak a küldöttségnek, amely I. Rudolf nevében átvette Erdélyt Báthori Zsigmondtól. Ott volt a zsitvatoroki béke megkötésekor, 1606-ban egyenesen ő volt az egyik aláíró. A magyarok dolgairól című munkájának befejezése azonban vázlatos maradt, mert 1608-ban, egy diplomáciai küldetése során agyvérzést kapott, és jobb keze megbénult. Még hét évet élt, de nagy történeti munkájának megjelenése már csak a halála után történhetett meg. 1614-ben, egy évvel halálát okozó második agyvérzése előtt abba is hagyta a munkát, a kéziratot pedig Pázmányra bízta, aki korábban támogató buzdítással figyelte Istvánffy tevékenységét.
A történeti összefoglalás első nyomtatott változata – némi viszontagság után – 1622-ben Kölnben Anton Hierat költségével és előszavával, Ferenczffy Lőrinc fáradozásának eredményeként láthatott napvilágot. A „magyar Livius” posztumus munkája igen nagy siker lett, hamarosan újabb kiadásban is megjelent, és Tállyai István hozzálátott a magyar fordítás elkészítéséhez.
Igaz, a magyar fordítás vélelmezhető célközönsége más lett volna, mint a latiné; de a tudós, művelt, arisztokratikus olvasói igények és az egyszerűbb, köznemesi elvárások néha átfedéseket mutathattak. Ennek dokumentuma az az 1622-es, latin nyelvű Istvánffy-kötet, melynek XVII. századi használói magyar lapszéljegyzeteket készítettek, méghozzá az érdeklődésüket felkeltő, többnyire „bulvárosabb” részekhez. A könyv első olyan használója, aki megjelenítette nevét a szennylapon, Kesztölczy István jászberényi plébános volt; hozzá már a megjelenés után hatvankét esztendővel került a kötet. Két év múlva pedig a gyöngyösi ferences rendház könyvtárában kötött ki, s ott is maradt mind a mai napig.
A felhasználók érdeklődése így értelemszerűen irányult a rendtörténeti, egyháztörténeti kérdések felé: e szövegrészeknél is gyakran láthatunk magyar kommentárokat.
De helyenként másutt is. A 131. oldalon, ahol Petrus ille Corogius, vagyis Kórógyi Péter siralmas története olvasható, lakonikus tömörséggel jegyezték fel: disznóbélű. Nos, igen. Ez a gazdag főúr II. Lajos király udvarából a középkori magyar állam haláltáncának jellegzetes figurája volt. Istvánffy feljegyezte még a család előtörténetét is: szerinte a Kórógyiak voltak – többek között – Szent Gellért gyilkosai, s ezért büntetésük nemzedékről nemzedékre szállt, hogy a tabáni Szent Gellért-templomba lépve, rájuk jőve a szükség, rendszeresen összerondították magukat – II. Lajos remek mulatságára. Ez talán nem túl valószínű, de az már könnyen lehetséges, hogy Kórógyi Péter csakugyan evett élő egeret, levágott macskafarkat, vagy épp az út szélén talált, nyüvektől hemzsegő kutyatetemet. S mindezt a fiatal király szórakoztatására.
Persze az is lehet, hogy Istvánffy túlzott kissé. Mindenesetre a magyar királyság szétesésének illusztrálására aligha találhatott volna alkalmasabb példákat a királyi udvar léhaságainak bemutatásánál. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Istvánffy a tragikus végjátékot is megemlíti: e bizarr figurák csaknem valamennyien sírba szálltak a mohácsi csatatéren. Életük feláldozásával védték az országot.