(mi a belefeledkezés…)

Én nem tudom, hogy Isten a teremtés kiteljesedésében milyen szerepet szánt a művészeteknek. Ugyanis, ami igazán maradandó és szép a természettel nem közvetlenül összefüggő anyagi és szellemi világban, azt művészek hozták létre, legyen bár szó épületről, szoborról, képről, zenéről, irodalomról. Ami jelen van (szemünk, fülünk, agyunk által felfogható) a nagy emberi alkotásokban, az kétségkívül a lélek, amelynek transzcendens voltához kétség aligha fér. Ezért beszélünk hát istenáldotta tehetségről, elhivatottságról akkor is, ha magának az alkotásnak a szakrális dolgokhoz nincs köze.
Volt olyan időszak az életemben, amikor gyakran találkoztam képzőművészekkel, s nem műveikről, hanem személyes lényükről, a világhoz való viszonyukról írtam. Természetesen mindegyikükhöz teljesítményük ismeretében (és tiszteletében) jutottam el, és sokuknál azt tapasztaltam, hogy belefeledkezésük jellemükre, humán voltukra is kihat, mintegy megnemesíti, freudi terminológiával élve: szublimálja ösztöneiket. Ezt tapasztaltam Barcsay Jenőnél, Czóbel Bélánál, Gross Arnoldnál, mintha egy jó tündér elvarázsolta volna őket. Ez a varázslat szelíddé és érzékennyé tesz, és nyilván visszahat az alkotásra.
Nos, ezt a varázslatot tapasztaltam nemrégiben egy grafikusművésznél, Hertai Máriánál, akihez egy tihanyi kiállítás élménye vezetett el. Az ott látott rézkarcok már sejtették velem, hogy olyan emberről van szó, aki mélyen, örökérvényűen belefeledkezett abba, amit csinál: aprólékos gond, ha szabad azt mondanom, sejtelmes pontosság, szelíd, belső sugárzás jellemzi a képeit, amelyek együtt egy különös, finom művű világ képzetét keltik fel a nézőben. Világosan érzékelhető az a transzcendencia, amiről fentebb beszéltem, ami képzeletünkben Isten áldásával azonosítható. S az is felsejlett bennem, hogy ez a művész az áldás elől képtelen kitérni, aláveti magát és szolgálja elementáris szelídséggel.
A bájos, finom vonású, törékeny asszony, akit aztán megismertem, tökéletesen azonosítható volt azzal, ami képeiről sugárzott. Ám az, hogy ez a törékenység hogy hozta létre azt a hatalmas életművet, amelyet Hertai Mária maga mögött tudhat, szinte elképzelhetetlen, s nem magyarázható csakis a töretlen hitből származó belső erővel.
Ezek a szavak járnak a fejemben: kedves, finom, halk, érzékeny, szerető szívű, és legnagyobb meghökkenésemre ezek a jelzők is felrémlenek: kemény, rendíthetetlen. Teljes életét arra tette fel, hogy képekbe vésse az általa látott és érzett világot, amelyben a természet uralkodik. Olyan érzés fog el bennünket képeit nézve, mintha egy ismerős, csöndes, távoli dallamot hallanánk, amely régtől fogva bennünk él, s csak most eszmélünk rá.
A tihanyi kiállítást az apátság altemplomában rendezték. Hertai Máriát ezer szál köti egyházához. Egész életművét és életét áthatja a hit, amelyben nincs egy csöpp hivalkodás. Talán abban a pillanatban, amikor elvégezte a főiskolát, s kilépett a világba, ki is lépett onnan. A hivatalos képzőművészet kiállításaival, műkereskedelmével, megrendeléseivel, díjaival nem érdekelte igazán. A jó tündér elvarázsolta: nem tett mást, csak dolgozott. S megteremtett egy saját világot, amely természetszerűen visszahatott rá, s létrehozta kedves, gyöngéd, szerető szívű, törékeny lényét.
Egyedül él egy csodálatosan berendezett budai lakásban, amelyet eleven zöld növényzet borít. Reggelenként, jó időben, ki szokott ülni kis székére dolgozni: virágok, bokrok, fák, emberi arcok kelnek örök életre rézkarcain, litográfiáin, gyönyörű tűzzománcait a szakrális jelleg uralja.
Találkozásunkkor elmesélte nemrégiben átélt bánatát: valaki ellopta azt a széket, amelyen dolgozni szokott. Hogy az illető tisztában volt-e azzal, mit cselekszik, én nem tudom…