(mit érlel az idő…)

Én nem tudom (miként mások sem), hogy valójában mit nevezünk időnek. Azt gondolom talán: az idő a Teremtéssel együtt született, mintegy kimentve magát a végtelenből vagy a semmiből, hogy oda az idők végeztével visszatérjen. Kisgyermek koromban, amikor egy tizenöt esztendősre úgy tekintettem, mintha átlépett volna egy küszöböt, amely világomat a misztikus felnőttkortól választja el, 2000 volt a legmeszszebb fekvő, még felfogható és elérhetőnek tetsző dátum számomra. Úgy éreztem, ami azon túl van, az már aligha tartozik az életemhez.
Ezzel csupán azt akarom mondani, hogy valójában nem számolunk az idővel, bár néha a percet is fontosnak látjuk. Az első húsz-huszonöt év a leghosszabb az ember életében, azután az orsó vagy rokka, vagy minek nevezzem, egyre gyorsabban pereg, s valójában mindvégig csak abban bízhatunk, hogy mint teremtmények túléljük az időt, mivel részei vagyunk a végtelennek. Ez persze felfoghatatlan és beláthatatlan. Sokkal inkább, mint a kétezredik év.
Vannak, akik már húszéves korukban igyekeznek megalapozni nyugdíjas idejük biztonságát, életművet építenek, netán sírhelyet vásárolnak maguknak a temetőben. Aztán vannak tücsöktermészetűek, akik máról holnapra élnek. Az az igazság, hogy húsz-huszonöt évvel előre nemcsak az egyes ember, hanem egy ország vagy akár az egész emberiség sorsa is nehezen látható. Én egy dologban közel ötven évig biztos voltam, mégpedig abban, hogy pártunk-kormányunk az én elmúlásom után is tovább vezeti népünket a szocializmus útján. Arra végképp nem gondoltam, hogy a szocializmus bukása után tizenöt évvel egy Gyurcsány nevű fickó lesz az ország miniszterelnöke, aki az általam mélyen lenézett Kommunista Ifjúsági Szövetségben kezdődött karrierjének csúcsát 2004-ben éri el.
Restelkedve kell bevallanom, hogy úgyszólván semmit sem láttam és semmit sem terveztem előre, a dolgok jöttek, mintegy önmaguktól. Az, hogy negyvenöt éve vagyok a Magyar Nemzetnél, nagy szerencse, s mintegy bizonyítja, hogy ilyen rövid távon valójában nincs is idő.
Korunk egyik legfontosabb fogalmát, az előre átgondolt „jó befektetést”, mint a maggazdagodás forrását, hírből ha ismertem, igaz ugyan, valójában nem volt mit befektetnem, nem volt hová. Csekély kapcsolati tőkémet nem konvertáltam stb.
A nyolcvanas évek elején, azt hiszem, 1982-ben azonban egy futó ötletnek engedelmeskedve, valószínűleg lányom harmadik születésnapján egy üveg ötesztendős somlói pezsgővel beállítottam kedves csopaki szomszédunkhoz, Horváth Kálmán bácsihoz azzal a kéréssel: tegye le az üveget a pincéjébe, s majd a lányom eljegyzésére visszakérem, s akkor megisszuk. Fogalmam sem volt, mi történik a pezsgővel húsz év alatt. Kálmán bácsi közben meghalt, a palack fiára, Imrére maradt, aki időnként úgymond megforgatta, ahogy az szokás. Hogy szavamat szavamba öltsem, teltek-múltak az évek, a pezsgő velem együtt öregedett, a lányom felnőtt, és az idén, nyár végén egy fiú megkérte a kezét. Így az immár huszonhét éves pezsgő napfényre került. A palack olyan volt, mintha a Rothschildok pincéjéből származna: valami koromfekete anyag és nemespenész borította, a tartalmáról semmi sem árulkodott.
Amikor az eljegyzési vacsora előtt felnyitottam az asztalkendőbe burkolt üveget, nem pukkanás, hanem szisszenés hallatszott, ám a pezsgő a poharakban felhabzott, halvány borostyán színű és kristálytiszta volt. A huszonhét év Horváthék pincéjében valami kivételes mélytüzű aromás itallá érlelte. A Magyar Nemzet hajdani vezérigazgatójának, a francia–magyar Sebestyén Tamásnak a jóvoltából egyszer megkóstoltam a legkiválóbb évjáratú francia pezsgőket, a mi somlóink, becs’ szóra, jobb volt. Egyszerűen káprázatos. Felejthetetlen. Azt mondják, csak a jó pezsgőnek használ az idő.
Hogyha, mondjuk, Gyurcsányt eltennénk huszonöt évre, híg KISZ-esből zamatos demokratává érne-e, én nem tudom…