Vannak feladatok, amelyek óriást kívánnak. A tüzet például nem lophatta volna el Kovács Béla továbbszolgáló törzsőrmester az istenektől, méghozzá minimum két okból nem: egyrészt a tűz ellopásának idején Kovács Béla még nem élt, másrészt ha élt volna, akkor Zeusz nem tudta volna megfelelően büntetni, ugyanis nem vagy csak alig volt mája őneki. Így aztán a tűz ellopásához Prométheuszra volt szükség.
De Augiász istállóját sem takaríthatta ki akárki, csak Herkules. És Sziget várából sem ronthatott volna ki Juhász Ferenc honvédelmi miniszter, már csak azért sem, mert ha történetesen Sziget várában tartózkodott volna a nevezetes események idején, akkor lebarterezte volna a várat Szulejmánnal, és máris nem lett volna honnan kirohanni, legfeljebb a klozetről.
Hát így.
A legendák mégiscsak legendák.
S egy idejétmúlt szerző, bizonyos Ady írta volt egyszer, hogy „ne bántsátok a legendákat – csak azokat tudjuk bizonyosan”.
Ezért aztán mindenképpen helyesen járunk el, ha ezt a kordokumentum-erejű, félelmetes fotót odaadjuk a legnagyobbnak, az óriásnak, a titánnak. Beszéljen ő, s mi igyuk áhítattal fenséges szavait. Hasek mester, parancsoljon, erről a képről lenne szó… S van hozzá képaláírás is, imigyen szól: „Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Juhász Ferenc honvédelmi miniszter bemutatója a magyar tábor tagjainak.”
– Hm, igazán érdekes. Aztán melyik melyik?
– Elöl a miniszterelnök, mögötte a másik.
– Gondoltam… Ha két ilyen izéből nem tudod eldönteni, melyik a miniszterelnök, tippelj mindig a röhejesebbre, és nem fogsz soha tévedni. Erről eszembe is jut, amikor Svejket kidobták a bolondokházából. Az orvosok „odamentek az asztalhoz, és néhány latin kifejezést váltottak egymás között.
– Ide hallgasson, tud maga énekelni? – fordult az egyik Svejkhez. – Nem énekelne el nekünk valami nótát?
– Boldogan, uraim – felelte Svejk –, nincs ugyan se hangom, se zenei hallásom, de azért megpróbálom az önök kedvéért, hadd szórakozzanak, ha úgy tetszik.
És mindjárt rá is zendített:
Akkor az a fiatal pap
jobb kezére hajtja fejét,
és a karosszékben
könnyek futják el a szemét.
– Tovább nem tudom – mondta Svejk –, de ha kívánják, énekelhetek valami mást:
Ó, hogy sajog a szívem tája,
mily keserűn nyög ez kebel,
csak ülök csendbe, búsan merengve,
hogy oda, oda messze mért nem mehetek el.
– Ezt sem tudom tovább – sóhajtott fel Svejk. – Tudom még a »Hol vagy hazám!« első strófáját meg azt, hogy »General Windischgrätz meg az egész stábja, kiadták az ukázt, gyerünk csatába«, és még egypár olyan népdalocskát, mint például azt, hogy »Gotterhalte«, aztán »Mikor mentünk Jaromérbe«, meg azt, hogy »Üdvöz légy, ezerszer is üdvöz légy…«
A két doktor úr összenézett, majd egyik feltette Svejknek a következő kérdést:
– Magának még sose vizsgálták meg az elmeállapotát?
– De igen – felelte Svejk ünnepélyesen és büszkén –, katonáéknál az ezredorvos urak hivatalosan kimondták, hogy notórius hülye vagyok.”(1)
No, hát ez volna az első dolog, ami így a képről eszembe jut. Viszont ha elolvasom a képaláírást, amely szerint ez a két izé itt egyenesen bemutatót tart a magyar tábor tagjainak, akkor még további dolgok jutnak eszembe. Elsőként az, hogy isten óvja szegény magyar tábort és annak tagjait, másodszor pedig az, amikor „a restiben a tábornok úr ismét a latrináról kezdett beszélni, s hogy milyen csúnya az, amikor a pályán véges-végig kaktuszok vannak. Közben bifszteket evett, s mindnyájunknak az volt az érzése, mintha a tábornok úr egy kaktuszt forgatna a szájában.
Akkora súlyt vetett a latrinákra, mintha ettől függne a Monarchia győzelme.
Az olasz hadüzenet folytán előállott új helyzettel kapcsolatban kijelentette, hogy éppen a seregünk latrinái jelentenek számunkra tagadhatatlan előnyt az olasz hadjáratban.
Ausztria győzelme latrinákból mászott elő.
A tábornok úr rendkívül egyszerűnek látott mindent. A háborús dicsőséghez vezető útnak ez volt a receptje: este hatkor a katonák krumplis gulyást kapnak, fél kilenckor a legénység kikakálja magát a latrinán, és kilenckor aludni tér. Ilyen hadsereg elől rémülten menekül az ellenség.”(2)
Aztán reggel a transzport a pályaudvaron állt, és Dub hadnagy felügyelt a latrinákra. „A hosszú, keskeny latrina egyszerre két rajt fogadott magába egy századból. S a katonák most szépen sorban ott guggoltak a gödör fölött, mint a fecskék a távíródrótokon, amikor ősszel az afrikai útjukra készülnek.
Mindegyiknek kikandikált a térde a leeresztett nadrágjából, mindegyiknek a nyakában volt a derékszíja, mintha bármely pillanatban fel akarná akasztani magát, s csak a vezényszót várná.
Ebből is látható volt a katonai vasfegyelem, a szervezettség.
A bal szárnyon Svejk ült; véletlenül keveredett ide, s érdeklődve olvasott egy papírdarabkát, amelyet Ruzena Jesenskának isten tudja, melyik regényéből téphettek ki. […] Amikor felpillantott e papírról, önkéntelenül is a latrina bejárata felé nézett és elbámult. Ott állt teljes díszben a tegnap esti tábornok a hadsegédével, s mellette Dub hadnagy buzgón magyarázott valamit. Svejk körülnézett. Mindenki nyugodtan ült tovább a latrinán, csak a sarzsik dermedtek meg ijedtükben.
Svejk átérezte a helyzet komolyságát.
Felugrott úgy, ahogy volt, leeresztett nadrággal, derékszíjával a nyaka körül, s az utolsó pillanatban még felhasználva a papírdarabot, elordította magát: Einstellen! Auf! Habacht! Rechts schaut! És szalutált. Két raj, leeresztett nadrággal és szíjjal a nyaka körül, kiegyenesedett a latrina fölött.”(3)
Így történt.
Aztán ez a két izé hazajött.
Mert ha egyszer a Jóisten csinál homokvihart, miért nem fejezi be rendesen?
Jegyzetek, 1–3: Jaroslav Hasek: Svejk
origo.hu
Miért ennyire agresszív és nárcisztikus Magyar Péter?
