Ön korábban 2008-ra prognosztizálta Magyarország csatlakozását az eurózónához, nemrégiben azonban úgy nyilatkozott, hogy e dátum kitolódott 2010-re. Arra is utalt, hogy az euró bevezetésének kicsúszása olyan időpontra, ami a piacok számára már nem belátható, olyan kormányzati hibáknak köszönhető, amiket a további bajok elkerülés végett célszerű lenne kiküszöbölni a jövőben. Milyen hibákra gondol konkrétan?
– Az alapvető probléma itt az államháztartási egyensúly kibillenése. Ez lényegi oka annak, hogy az eredetileg bejelentett dátumhoz képest ki kellett tolni az euró bevezetésének időpontját, ami sajnálatos. Az ebből adódó problémák ma már olyan mértékűek, hogy uniós tagságtól és euró bevezetésétől függetlenül is konszenzusra kellene jutni a politikai erőknek abban, hogy megálljt parancsoljanak a hiány elszabadulásának. A következő generációkra is kiható mértékű deficit felhalmozásában ugyanis minden eddigi kormánynak van felelőssége, és isten őrizzen attól, hogy ez így folytatódjon. Végleg fel kellene hagyni azzal a rossz gyakorlattal, hogy a választások után megszorításokat vezetnek be, majd a választások előtt azonnal lazítják a költségvetési szigort, hogy aztán választást nyerve újra csak megszorításokra kényszerüljenek. A jelenlegi magyar kormányzat államháztartási politikája sajnos nagyon is illeszkedik ebbe a sorba, sőt, talán az eddigieken is túltesz. A legnagyobb hibát vétették, amikor választási ígéreteik betartására hivatkozva, nagymértékben és egyszerre növelték a jövedelmeket, s ezzel minden eddiginél jobban megterhelték a költségvetést. Azt, hogy emelni kellett, természetesen nem vitatom, ám lassabb ütemben, folytatólagosan kellett volna megtenni, s nem egyszerre róni elviselhetetlen terheket a költségvetésre.
– Egy újabb választási költségvetés veszélyeire célzott akkor is, amikor kijelentette: lehet egyszer tévedni, esetleg kétszer, de háromszor vagy négyszer semmiképpen?
– Részben valóban arra, hogy véget kell vetni a költségvetési hiány ilyen mértékű növelésének, s ez a feladat tovább nem halogatható. Másrészt viszont arra is szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy az idei év deficitjének előrejelzésekor jól gondolják meg, mit mondanak. Ha ugyanis a nemrég jósolt X forint hiányról az derül ki, hogy nem X, hanem X+Y, akkor teljes egészében megszűnik a magyar kormány szavahihetősége. Akkor a piacok elveszítik a tájékozódási pontot, nem tudják, nem látják, mivel számolhatnak. A négy-öt éves távlatban gondolkodó piacok egy tájékozódási pontot az euróbevezetés időpontjának kitolásával már elveszítettek. Ez a kamatkülönbség miatt pénzét jelenleg forintban tartó befektető számára csak úgy kompenzálható, ha hihet a kormányzat előrejelzéseiben a deficitet illetően. Ehhez pedig olyan államháztartási politika kell, amiből kiszámítható, mi fog történni jövőre, s mi fog történni utána. Annál is inkább, mert ma már a piacok e nélkül is ismerik a magyar gazdaság állapotát, jól fizetett elemzők hada foglalkozik azzal, hogy reális képet adjon ügyfeleinek erről a piacról. Ilyen körülmények között pedig kifejezetten szalonképtelen megoldás téves prognózisokkal előállni egy kormányzatnak.
– Mennyiben járul hozzá a piacok bizalmának visszaszerzéséhez, illetve megőrzéséhez az erős forint?
– A forintárfolyam szorosan összefügg a kamatszinttel. A befektetők ugyanis úgy kalkulálnak, hogy az euró-, illetve forintkötvények kamata közötti különbség fedezi egy forintleértékelés rizikóját. Ez a bizalom addig tart, amíg a piacba beépített várakozások megmaradnak. Ezek pedig akkor és csak akkor maradnak meg, ha megvan a biztonsága annak, hogy a forint előbb-utóbb átváltozik euróra. Ebből a megközelítésből is veszélyes tehát az a fajta latolgatás, ami akár tíz évvel is kitolná az euró bevezetését.
– A társadalombiztosítást és az egészségügyet mindenütt a világon az államháztartási hiány „felelősei” között tartják számon. Nincs ez másként Magyarországon sem. Mi lehet a válasz erre a kihívásra?
– Semmiképpen nem az, hogy minden kormány elkezdi a reformot, majd abbahagyja, a következő pedig ugyanezt teszi. Nincs ugyanis esély arra, hogy négy év alatt teljesen át lehessen alakítani egy nagy elosztórendszert. Ahhoz minimum hat-nyolc év kell. Ebben is szükség lenne tehát közmegegyezésre a politikai szereplőknek és a társadalomnak. Nyilvánvaló ugyanis, hogy hibás az a nézet, miszerint mindent privatizálni kell – nem véletlen az ezzel szemben tapasztalható ellenállás –, hiszen egy ilyen egészségügyi rendszert csak a társadalom 15-25 százaléka tudna megfizetni. A másik 20 százalék esetében viszont azzal kell szembenézni, hogy gyakorlatilag semmit nem tud piaci alapon igénybe venni, így az ő ellátásukról gondoskodnia kell a központi költségvetésnek. A köztük lévő mintegy 60 százalékkal meg az a helyzet, hogy terhelhetőségük meglehetősen korlátozott. Egy ilyen reformnak mindenképpen létjogosultsága van, ám ehhez idő kell, választási ciklusoktól és érdekektől függetlenül.
Az euró egyik szülőatyja. Nemrég díszdoktorává fogadta Lámfalussy Sándort, az euró egyik szülőatyját a Debreceni Egyetem. Lámfalussy a Yale Egyetem rendszeres vendégelőadója, betöltötte a Brüszszeli Bank ügyvezető elnöki posztját, vezető tisztséget viselt a Nemzetközi Fizetések Bankjában, s az európai közös valuta előkészítésének idején az Európai Monetáris Intézet elnöke volt.
