A szocialisták megkezdték az összetartást

Az ember számítson a legroszszabbra, ha felfestetlen úton és kátyúktól rettegve indul szombat este Szigetszentmiklósra, hogy lásson egy szocialista pártrendezvényt. Ha erre szánja el magát, okvetlenül vigyen útitársat, pótkereket, és készítse be a napisajtót, felkészületlenül ne próbáljon nekivágni. Aki azt hiszi, hogy ez az ironikus hang fogja végigkísérni az alábbi tudósítást, jobb, ha máris abbahagyja az olvasást. A dolog komoly, nem érdemes viccelődni.
Egyszer-egyszer lehet, de jó tudni, hogy Ron Werber a kertek alatt jár, megújították beutazási vízumát a Köztársaság tér 26.-ba, s most valami véletlen folytán nyilvános helyen mondta el, hogy a médiánál nagyobb hatású a választókkal tartott közvetlen kapcsolat. Ez olyasfélét jelent, amit egy lengyel asszony fogalmazott meg, akivel Komáromban találkoztam geodéta koromban: „Ki hogy á seggit mozgátjá, á száját úgy nyálogátja…” A szemléletes népiesség csepp áttétellel Werbert igazolja, és könynyen lehet, hogy a következőkben az a párt lesz eredményes, amelyiknek vezetői nem restek gyakran megmutatni magukat „a nép széles tömegei” előtt. Mátyás, az igazságos szintén gyakorolta ezt, ami meg az előző mondat második felét illeti, azért került idézőjelbe, hogy ne felejtsük a közelmúltat, amikor ez a szóhasználat mindennapos volt, akárcsak a pártösszetartás. S jó tudni, hogy ezek lényege ma is benne van egy korosztály vérében.
Ők várták este hatra Szigetszentmiklóson Hiller Istvánt, az MSZP elnökét.
A település művelődésének háza, amelyet a helyiek sárgaháznak, a finom fogalmazásra adók a Sziget Színház otthonának mondanak, fél órával a kezdés előtt tele volt. Arról beszélgettek országgyűlési képviselőjükkel és a polgármesterrel, hogy a környék két választókörzete, a 12-es és a 13-as szavazói hozzásegítették őket ahhoz, hogy büszkék lehessenek. E két körzetben olyan arányú volt a nemek aránya, hogy „elvtársak, benne voltunk az első húszban”! Ezt azért bocsátom előre, mert roszszul teszi, aki a tudósítás további részén csodálkozik. Ez ilyen térség.
Hiller abszolút pontosan, 18.01-kor érkezett. Hatalmas taps fogadta. Mint afféle hivatásos kérdező, elkísérte a szocialista pártelnököt a Magyar Televízió hírmondója, Pálfi István. Ennek tényét és a közszolgálatiság mibenlétét kár lenne firtatni, az ellenzék rendezvényein is megjelenik itt-ott Kondor Katalin, aki ezen fennakad, az kukacoskodik, mondhatni: az politikai kukac. Magyarországon élünk, Krisztus után 2004 évvel, itt nincs helye ilyen finynyáskodásnak.
Egy ifjú hölgy, a továbbiakban Éva, aki a mozgalomban elveszthette a vezetéknevét, szóval, Éva tette fel az első kérdést Hillernek: „Nem látja-e úgy, hogy a népszavazás konzerválta az MSZP és a határon túli magyarok rossz viszonyát?” Ez két különböző dolog, kezdte válaszát a pártelnök, a népszavazás csapda volt, és a továbbiakban ilyesmit nem hagyhat az MSZP. A maga részéről azt szeretné, ha öt, ötven vagy akár ötszáz év múlva is beszélnének magyarul Kassán, Nagyszebenben vagy Újvidéken.
Nagyon rossz példák voltak, ami azért lepi meg az embert, mert olyan valaki hozta fel, aki a közelmúltban kora újkori történelmet adott elő. A példák azért rosszak, mert Szebenben Trianon előtt is csak 20 százalék magyar élt, mert az mindig az erdélyi szászok központja, később a románok nemzeti mozgalmának fellegvára volt; Kassán pedig, ahol 1910-ben a város lakosságának 75 százaléka magyar volt, ma alig öt százalék, és lassan csak Rákóczi koporsójában, Márai regényeiben és a magyar színházban bízhatunk, ha így folytatódik a történelem.
De ne vesszünk el a részletekben! Hiller láthatóan igyekezett úgy szólni, ahogy ilyen helyen kell. Ebből ma még csak az igyekezet látszik. Viszont tudni kéne, milyen hely Szigetszentmiklós.
Csepel közelsége határozza meg. Itt volt a teherautógyár, ott a vasmű, aki tehát szombat este beült a helyi színházterembe, százszázalékos szocialista. Sőt lehet, hogy száztíz… Legtöbbje közeledik a hatvanhoz, öntudatos, és minden helyzetben balra néz. Nem érdekli, hogy a nemzeti oldal négy éve alatt kitűnő pozícióba került a gazdaság, hogy lett diákhitel, kedvezményes lakáskölcsön, hogy most többet fizet a közlekedésért, a villanyért, a gázért. Neki ez a pártja, az Internacionálé az indulója, slussz-passz, beszélhet Orbán Viktor, amit akar.
De… Mert van egy nagy „de”.
Néhány dohányos kisétált a folyosóról rágyújtani, és miről beszélgettek? Arról, hogy „a Gyula jobb volt”. Igen, „a Gyula”, ez alapkérdés, amit nem tudnak megemészteni se a régi, se az új szocialisták. Horn értett az ilyen emberek nyelvén. Levetette a zakóját, feltűrte az inge ujját, s amint elkezdte, tudni lehetett, otthon van köztük. Amikor kellett, szépen szólt, ha viszont úgy hozta sora, káromkodott – Hiller és Gyurcsány ehhez nem ért. Próbálnak ők – Orbán-módra – oldottan szólni, szellemeskedni, de mint ezen a szigetszentmiklósi estén kiderült, szellemeskedésük inkább idézi Kádárt, ami nem tudni, hogy ösztönös-e vagy szándékos. Jó példa erre, amit Hiller arról mondott, hogy hiába az eltelt tizenöt év, nem élnek az emberek úgy, mint szeretnének. „Magyarország élhet úgy, mint Ausztria, folytatta, de úgy nem, mint a francia Riviérán, viszont elmondhatjuk, hogy már kevés kell, és elmehetsz Nizzába…” Azért idéztem a mondatot szó szerint, mert jelzi, hogy Hiller szóhasználata kifejezetten idegen a régi szocialisták számára. Azzal kecsegtetni munkásembereket, hogy nemsokára mehetnek a francia Riviérára, nemcsak szamárság, de túl van a jó ízlés határán is.
Volt nevetés, hogyne, de ez nem az a hang, amit szívesen hallanak. „A Gyuláról” két mondat után érezték, hogy közülük való, Gyurcsány és Hiller inkább okos fiúk, de mégis inkább úri fiúk, akik ilyen helyen kénytelenek egyensúlyozni és gesztusokat tenni. Ahogy az újsütetű pártelnök is tette, mikor arról szólt, hogy olyan szocialista pártot akar, amely szerethető és érzelmeket kelt, ám ehhez a baloldalnak föl kell elevenítenie a maga ünnepeit, meg kell újítania szimbólumait, s kiválasztani azokat a példaképeit, akiket követni lehet. Az ő irodájában két kép van a falon, mondta, s feszülten vártam, ugyan ki az a kettő a magyar szocialista múltból. Lehet kapaszkodni: Deák Ferenc és Willi Brandt…
Az viszont nagy kedvükre volt a szigetszentmiklósiaknak, amikor Hiller tényleg Horn lába nyomába illesztette a magáét. Erre akkor volt alkalma, mikor egy kérdező az egyház szerepét firtatta a népszavazás dolgában. – A hitet szeretem, az egyház politikai tevékenységét nem – ez nekik való válasz volt, de Hiller nem érte be ennyivel, megint felülkerekedett benne a hiúság, és előadta, hogy ezt már Csáky Albin is így gondolta a tizenkilencedik század végén, és Csáky Albinról beszélt, ami senkit nem érdekelt. Gyönge helyismeretre vallott az is, mikor Hiller mint miniszter arra buzdította a népeket, hogy karácsonykor, mikor jóllaktak bejglivel, menjenek el a Műcsarnokba, nézzék meg Picasso, Matisse, Monet, Braque és a többi festőzseni képeit. Csodálatos kiállítás lesz, olyan képeket kapunk a párizsi Louvre-tól, amiket még sose vittek más országba…
A kiállítást persze nem véletlenül hozta elő. A kulturális programajánlat végén közölte hallgatóságával: „Ha a kultúra szolgálja a politikát, akkor kulturált lehet a politika…” No, ez az, ami nincs. Ilyen marhaság hallatán még Aczél György is felugrott volna az asztalra, s talán azt mondja: kérem, megfelelő csomagolás nélkül nem lehet eladni a portékát.
Közben a hátam mögött kettővel és Terry Black előtt eggyel valaki „rohadt kokárdások”-nak mondja a polgári oldal embereit. Felháborító? Hogyne, ám érthető is egyben. Fél századon át ezt duruzsolta fülükbe a párttitkár, ezt ismételgette a rádió, és nem véletlen, hogy amikor azt mondja Hiller, a jobboldalnak azért vannak esélyei, hogy jól szerepeljen a 2006-os választáson, a szomszédom morog, és akkorát fúj, hogy ha sapka lenne rajtam, lesöpörné fejemről a szele. A végén pezsgővel a kézben Hiller tósztot mondott, s bár lehet, hogy a többség a sörnek jobban örült volna, pezsgővel koccintottak ők is, ami jelzi, ha régi példaképekre még nem találtak is eddig, új italra már igen, ami felidézi ugyan a medve bőrét, a medve pedig egy régi birodalmat, de ez már túl messzire vezetne.
Talán furcsán hangzik, mégis azt ajánlom a jobboldal elkötelezettjeinek, üljenek be egy hasonló összejövetelre, hallgassák végig, és nagyon figyeljenek. Nincs roszszabb annál, mint a másik tábor nem ismerése és lebecsülése. Az erfurti teológia vendége voltam hajdanán, s fölöttébb csodálkoztam, mikor az egyik tanszék könyvtárának polcain ott láttam Marx és Lenin műveit. – Enélkül nem ismernénk az ateisták érveit, és a vitákban alulmaradnánk – mondta a teológiatanár.
A szocialisták készülnek. A jobboldal duplán készüljön!