Egy régi utazás

Úgy fordult a háború után a történelem kereke, hogy távol kellett élnem a szüleimtől. Elhagytam egy zivataros éjszakán a szülőházat, menekülnöm kellett Tito partizánjai elől, szüleim pedig a Vajdaságban maradtak, bezárkóztak, és várták a vihar elvonulását. Éjszakánként, amikor nem jött álom a szememre, képzeletben apámmal beszélgettem, hogy érezzem annak a régi otthonnak a melegét.
Apámmal végül megtaláltam a kapcsolatot. Egy körülbelül vele egykorú parasztember beleegyezett, hogy kölcsönvegyem a nevét, levelet írjak a nevében. Mint régi katonacimbora, aki együtt harcolt vele valaha. Talán ez nem szúr szemet a cenzúrának.
Egyébként vigyáztam, tele volt elcsépelt szólamokkal a levél: érdeklődtem hogylétéről, megkérdeztem, emlékszik-e még a régi katonaéletre, s van-e családja.
De egyik bekezdésben rávezettem a valóságra, a termés felől érdeklődve azt kérdeztem: „Szereted-e még a lekváros palacsintát? Tudom, hogy mindig szilvalekvárral ízesítette a feleséged…” Ez a mondat volt a sorok közötti kiáltás. A gyermek üzenete. Meg is érkezett rá a válasz néhány nap múlva: „Szeretem, cimborám. Mindig arra gondolok – vette apám a lapot. – Éjjel és nappal. Nem tudom, hogy most milyen élete van az én egyetlen aranyos fiamnak.”
Jöttek-mentek így az üzenetek, levelezett egymással a két parasztember, közben mindent megtudtam a faluról, a rokonokról, megírta, ha köhögött a mama, ha eladta a lovat, ha pénzhez jutott. Senki sem figyelt fel a levelezésre, mert mi érdekeset is írhat egymásnak két parasztember.
Így ment ez sokáig. A feleségem közben hazamehetett hozzánk a Bácskába vendégként, de én is nagyon szerettem volna találkozni drága jó apámmal. Megölelni, mint régen.
Egyszer aztán ennek is elérkezett az ideje. Akkor már egy budapesti szerkesztőség munkatársa voltam, amikor az újság cserelátogatást szervezett egy bolgár lappal. Engem küldtek Szófiába. Feleségemnek is sikerült látogatóvízumot szereznie a szüleimhez, otthon aztán részletesen megbeszélték a haditervet.
Gyorsvonattal utaztam Belgrádon át. Az újvidéki vasútállomáson felszállt egy fáradtnak és izgatottnak látszó utas jellegzetes temerini viseletben. Fiatal asszonyka segítette, a feleségem, aki rám sem nézett, amíg meg nem győződött arról, hogy nincs-e besúgó a fülkében. Ahol csak egy utas volt még rajtunk kívül. Angol újságot olvasott. Tehát beszélhettünk is előtte nyugodtan, nem értette.
Hosszan tartó beszámoló következett a családról, mama gyengélkedéséről. „Amióta te elmentél, mintha kicserélték volna. Folyton csak sír szegény és imádkozik…”
Aztán beszámoló a lovakról, tehenekről, kocákról. Végül sorra kerültek az ismerősök is. Meg a kis tanya. Apám még a kutyáról is beszámolt. Bizakodó volt. Nem maradhat ez így, szörnyű ez az élet, folyton zörgetik a kaput, jönnek, viszik a gabonát, a közösbe a lovakat. Mi lesz velünk?
Hihetetlen gyorsasággal röpült az idő, még a gyorsvonatnál is gyorsabban. A kalauz végigment a folyóson: Belgrád következik! „Ja, a csomag! – kapott a fejéhez apám. – Anyád küldte, jó házikolbász, azt nagyon szereted. És azt üzeni, bízzál az Istenben, egyszer minden jóra fordul!”
Leszálltak a feleségemmel, álltak szótlanul a sínpár mellett, aztán integettek, a vonat nagyot füttyentett. Az angol újságot olvasó férfi megkérdezte: „Ismerős volt?”
„Az apám!” – mondtam csendesen, és sírni kezdtem. Utastársam elfordult, kinyitotta az ablakot, az elsuhanó balkáni tájat nézte komoran. Lehet, hogy most találkozott először a kommunizmussal – gondoltam.
Hozzám azonban később is bekopogott. Egy napon idegen ember kért bebocsátást, s arról érdeklődött, hogy is történt az a bulgáriai utazásom, amikor apám felszállt a vonatra. Írjunk erről jegyzőkönyvet, menjek be másnap a Belügyminisztériumba. Az államvédelem kíváncsi.
Azóta gyakran gondolok erre az utazásra. És arra, ha akkor esetleg gyengének mutatkozom, ma talán engem is egy kódszámon emlegetnének. És jól menne sorom.