Ciprus fővárosa nem sokban hasonlít Németországéhoz, még ha Nicosia központjában egy jól ismert presszó Berlin nevét őrzi is. A kávézó pultja mögötti látvány azonban rögvest rádöbbent a párhuzamra: Berlint 28 esztendőn át szakította ketté egy kegyetlen fal, Nicosiát immár több mint három évtizede. Tavaly áprilisig ráadásul a határ is szinte átjárhatatlan volt, így az 1974 ben északról délre vagy délről északra menekült görögök és törökök egy emberöltőn át nem is láthatták viszont egykori otthonukat. A sziget egységesítése ugyan a hosszas politikai alkudozások és az ENSZ beavatkozása árán sem sikerült – a görögök ugyanis az elfogadhatatlan feltételekre hivatkozva népszavazáson utasították el azt –, de a szigorúan őrzött határ átlépése ma már csak egy rövid sorban állás kérdése. Odaát aztán feltárul egy egészen más világ: a déliek számára egy csepp Törökország, az északiaknak pedig a munkával, jóléttel kecsegtető Nyugat.
A hetvenes éveit taposó Nicolaus egykor az északi Kyreniában lakott, ma Nicosiában, a menekültek számára épített házikók egyikében. Az enyhítéseket kihasználva nemrég ő is útra kelt, s megkereste egykori tengerparti otthonát. A házban ma egy Pafoszból, a déli tengerpart festői városkájából északra menekült török család él – meséli, miközben otthona udvarán ülve feleségétől a török zaccoshoz igen hasonlító ciprusi kávét kér mindkettőnk számára.
Mint megtudom, a török családfő találkozásukkor rögvest azzal fogadta az idős görög férfit, hogy „ez a te házad, de hidd el, mi sem tudunk hová menni”. Még a sokat látott Nicolaust is valósággal megdöbbentette, hogy a török férfi ezután egy ládát adott át neki, melyben a rendkívül szegény muzulmán család három évtizeden át őrizte az egykori lakók otthagyott értékeit. Az öregúr felesége büszkén mutatja karpereceit, melyek szintén a vén ládából kerültek elő, hozzáteszi azonban, hogy a visszakapott megsárgult fotók valójában sokkal többet jelentenek számára, mint a csillogó arany ékszerek.
Beszélgetésünk után rögvest az egykor legelegánsabb ciprusi szálloda, a Ledra Hotel felé veszem utam, ugyanis ma az ENSZ katonái által lakott épület mellett nyílt meg az összesen négy határátkelőhely egyike. Nicosia török oldalán a sütödékben sistergő csevapik, az utcákra nyíló s török Efes sört kínáló tavernák, az áruval telt üzletek s a sajtokkal, gyümölcsökkel megpakolt piaci pultok jelzik: azért az élet ideát, az Ankarán kívül senki által el nem ismert oldalon is elviselhető, még ha korántsem olyan színvonalú, mint délen.
Az itteniek legnagyobb gondját is rögvest megértem azonban, mikor a két világot elválasztó falat néhány lépésnyire megközelítve rögvest a gépfegyverét szorongató s hangosan sípoló török katona jelzésére leszek figyelmes.
A görög oldalon más a helyzet, ott még egy kis emelvényt is építettek, melyről át lehet pillantani az ENSZ által övezett ütközőzónába. Ledra Street 41. – olvasom már a görög oldalról a „buffer zone” első házának rozsdás tábláján. Ha a hátam mögé nézek, minden olyan szép és harmonikus, a sétálóutca gondozott, az üzletek csillognak-villognak, száznyolcvan fokot fordulva mégis egy egész más világot: romokat, gazt s „Fényképezni tilos” táblát látok. Jól kivehető, hogy az utcácskát kettészelő zónában három évtizede egyik percről a másikra kellett egykor mindent a sorsára hagyni.
Mesélik, odabent magára maradt egy Toyota-szalon is, melyben ma is ott állnak az 1974-es modellek, ülésükön a gyári fóliával. Sajátos helyzet ez itt, az Európai Unió keleti peremvidékén. (1974 júliusában, válaszul a görög junta által támogatott görög szélsőségesek nicosiai államcsínyére, a török hadsereg megszállta Ciprus északi részét. A katonai akciót követően, amely során a görög cipriótákat elűzték a megszállt területekről, a török ciprióták pedig a görög országrészből menekültek el, augusztus 16-án kötötték meg a tűzszünetet, amelynek következtében az ország kettészakadt: egy görög és egy török részre, mely utóbbiban a mai napig ott állomásozik a török hadsereg.)
Persze a hajnali négykor landoló repülőgép fedélzetén álmosan lapozgatva a napfényt, tengert és hideg italokat ígérő prospektusokat, a sziget csak a turisták számára jól ismert arcát mutatja. Sokkal közelebb juthatunk viszont a ciprusi lélek megértéséhez, ha Nicosia belvárosában mihamarabb beülünk egy hangulatos kisvendéglőbe, ahol a hegyi szerzetesek főzte Keo sört vagy xinisteri bort kortyolgatva s az embereket figyelve próbáljuk megízlelni a mediterrán élet valódi titkait. S mint arra hamarosan rájöhetünk, a boldogság receptje azokban a parányi bájos gesztusokban, az emberekből sugárzó kedvességben rejlik, melyek létezéséről oly gyakran vagyunk hajlamosak megfeledkezni. A zöld zóna előtti utolsó vendéglőben a tulaj egy rövid beszélgetés és az első vörösbor elfogyasztása után nem is akar elengedni, sorra kéri ki nekem az újabb és újabb nedűket. „A vendégem vagy” – biztosít jó szándékáról. Bizony, nem könnyű ezután visszatalálni a szállodába.
Másnap egy fiatal pincérlány érdeklődve figyel fel egy szlovén kollégával folytatott beszélgetésünkre, s találgat, honnét is jöhettünk. Nem jön rá. Megsajnálom. „Most próbáljuk mi” – szólít fel, hiszen mint elárulja, ő sem ciprusi. „Orosz vagy?” – kérdezem, s ő bólogat. Az én helyzetem persze jóval könnyebb, hisz az itt dolgozó külföldiek jelentős része onnan érkezik.
Később azonban bevallja, valójában nem egy moszkvai vagy szentpétervári család sarja, hanem Chisinauból származik. Így aztán hiába kérdezem őt az igazi „nagymenőkről”, vagyis a Cipruson tevékenykedő orosz befektetőkről, olajüzletekről, offshore cégek vezetőiről, noha még ma is gyakran lehet hallani róluk. A moldovai lány sokkal szívesebben mesél saját sorsáról. Mint megtudom, három éve dolgozik már itt, s élvezi a szigetország igen nyitott politikájából következő lehetőségeket. Vagyis azt, hogy itt könynyedén, a Nyugat-Európában megszokott procedúra nélkül is tudott legálisan munkát vállalni, s bizony – teszi hozzá –, errefelé a pincérek sem keresnek roszszul. „Odahaza egészen más” – mondja, nyilvánvalóan nem az időjárásbeli különbségekre utalva. „Ha gazdag szüleid vannak, király lehetsz. Ha azonban szegény vagy, lehetetlen áttörni. Vagy felakasztod magad, vagy elkezdesz inni, vagy elmész külföldre. Ezek a lehetőségeid, s én döntöttem. Itt ráadásul nyugodtan sétálhatsz este is az utcán, akkor is biztonságban vagy.”
Másnap aztán Erato Kozakou-Markoulli miniszterhelyettes asszony irodájában, a nicosiai külügyminisztériumban már alkalmunk nyílik értekezni az orosz kapcsolatokról, noha nem nehéz észrevenni, hogy az illetékesek milyen feltűnően próbálják kerülni ezt a témát. A hölgy hosszú éveken át volt az ország amerikai nagykövete, melynek emlékét számos, az irodája falán elhelyezett – Bill Clintonnal közös – fotó őrzi. Markoulli, a kitűnő diplomata legszívesebben szakterületéről, a görög–török viszony Ciprusra vonatkozó részeiről mesél. Miután azonban csatlakozik hozzánk egy másik diplomata, Thalia Petrides is, megtudom, néhány évvel ezelőtt még orosz milliárdosok tömegei érkeztek a stabil politikai helyzetet és a kedvező adóviszonyokat kihasználva Ciprusra, a sziget pedig ezáltal az offshore cégek valódi paradicsomává vált. Ma már ez másként van – teszik hozzá, utalva a pénzügyi szigorításokra s az uniós tagságból következő kötelezettségekre. A tízszázalékos vállalati adó persze továbbra is vonzó célponttá teszi a szigetet a külföldi tőkések számára.
Arra a kérdésre azonban, hogy mi történt az egykori jugoszláv vezetők a balkáni háború idején Ciprusra menekített milliárdjaival, ők sem tudják a választ. Mint mondják, a bankokat átvilágították, 2002-ben merőben új adótörvényeket hoztak, s a gyanús ügyleteket mind tisztázták. A pénzek sorsáról azonban senki se tud, így nem véletlen, hogy sokak szerint – akárcsak a zürichi – a ciprusi széfek is számos titkot őriznek még.
Bár a novemberben is lágyan simogató napsütés és a huszonhárom fokos tenger a strandra csábítana, néhány nap kevés minden élvezet kihasználására. Mint vártam, Loucas Louca, a belügyminisztérium tájékoztatási osztályán (PIO) dolgozó, hat nyelven beszélő kísérőm a következő nap kora reggelén már ébreszt is: irány az ENSZ-központ.
Tizenöt nemzet összesen 1272 kéksisakosa őrzi a rendet a sziget görög és török részét kettéválasztó bufferzónában, 122-en közülük magyarok – tudom meg Brian M. Kellytől, az Unficyp (az ENSZ ciprusi alakulata) szóvivőjétől. (Létszámukat hamarosan 30 százalékkal fogják csökkenteni.) Az ír férfi elismeréssel szól fiaink teljesítményéről, majd lelkesen mesél a világszervezet mind ez ideig leghosszabb, idestova negyven éve tartó békefenntartó missziójának mindennapjairól. Jelenlétük fontosságának belátására nem kell feltétlenül a hatalmas véráldozattal járó, 1974-es török invázióra gondolni, elég csak az 1996-os eseményekre visszaemlékezni. Nehéz elfelejteni az akkori csetepatékról beszámoló képeket, melyeken látni például, amint egy cipriótát éppen akkor ér halálos lövés, mikor a görög ciprusi zászlót próbálja elhelyezni egy oszlop tetejére. Azóta persze ismét béke honol a szépség szigetén.
Az ENSZ-központ jelenleg az egykori nemzetközi repülőtér mellett található, Nicosia szomszédságában, szigorúan elzárva a külvilágtól. Belépési engedélyünk hamar megérkezik, úgyhogy a portaszolgálatos brit katonától csak annyit tudok meg: szívesen emelgeti ő itt egész nap a sorompót, mintsem visszamenjen Irakba, ahol egy éven át harcolt. Az ENSZ munkatársai rendkívül közvetlenek, Toyotájukba ültetve kivisznek az egykori kifutópályához és a régi terminálhoz is. Még jól kivehető, hol várták egykor utasaikat a taxik, merre voltak az üzletek, az egyik ablakon bepillantva pedig még az 1974 óta érintetlen reptéri konyha is látható. A főépület mellett egy ottfelejtett, a három évtized alatt félig szétrohadt Trident utasszállító pihen, rajta a Cyprus Airways felirattal.
Kísérőm, a szlovákiai Tőketerebesről érkezett Adrian őrmester a „tiltott zónában” elvisz egy másik, eddig csak kevesek számára ismert helyre is. A régi kifutópályán autózva először egy, a beton mellett golfozó ENSZ-alkalmazottat pillantunk meg, alig néhány percnyire tőle azonban egy repülőgép roncsa tűnik fel. Adrian nem tudja pontosan, mi történt a brit katonai géppel, azt azonban nem nehéz kitalálni, hogy a szerkezet nem a néhai pilóták akaratából landolhatott a harcok közepette a kifutópályától úgy százötven–kétszáz méternyire.
A következő délelőttömet újfent a fiatal szlovák katonával töltöm, ezúttal azonban a magyarok athienoui bázisa a cél. Berecz Tibor századparancsnok-helyettes kedvesen vezet körbe a táboron, majd a fehér ENSZ-terepjáróba ülve irány a szolgálatteljesítés egyik helyszíne. Petrofanit a térképek a mai napig településként jelzik, noha a romos házak között legelésző kecskéken és egy, „a polgármester”-ként emlegetett kutyán kívül nyomát sem lelni már az életnek arrafelé.
A falu török lakossága a harcok következtében menekült el otthonából, s azóta csak azok járnak néha vissza, akik az ENSZ szigorú felügyelete mellett állatot tartanak vagy valamilyen növényt termesztenek a környéken. A földön heverő kilőtt sörétes töltényhüvelyek a katonáknak nem kevés fejfájást okozó vadászok tevékenységére utalnak, akik vasárnaponként engedélyt kapnak arra, hogy belépjenek a lakatlan ütközőzónába. Az ENSZ pedig élénken figyeli őket, nehogy a – nagyvadak híján minden mozdulatra tüzelő – vadászok véletlenül a török ellenőrző pontokat is célba vegyék. A civilként megközelíthetetlen Petrofani rendkívül lesújtó látványt nyújt, nem csoda, hogy a Ciprust népszerűsítő útikönyvek nem is foglalkoznak vele. Nyomasztó érzés lesz úrrá rajtam a ma már csak fényképeken őrzött egykori derűs hétköznapokra gondolva. 1974. augusztus 16. délután hat óra óta ugyanis Petrofani s számos más környező „település” nem más, mint roskadozó, lélek nélküli kőhalom. A nagyobb városokban még lesújtóbb a látvány, az egykor oly népszerű Famagustában még a szögesdrótok mögé zárt többemeletes tengerparti szállodák is ijesztő magányukban várnak a szebb jövőre.
A hat magyar katona őrizte 101-es ellenőrző pontot autóval pár perc alatt elérjük. Itt, a puszta közepén, beszorulva a parányi bázis konténerei közé, vagy éppen nap mint nap menetrend szerint végrehajtva az elrendelt járőrözési és adminisztrációs feladatokat, nem kis teljesítmény egy egész évet végigszolgálni. Ráadásul a magaslatok tetején felállított állásokról az elvileg ENSZ-megfigyelés alatt álló török katonák távcsöveikkel szüntelen az itt szolgálók tevékenységét pásztázzák. Egy félresikerült mozdulat vagy egy rossz irányban kattanó fényképezőgép bőven elég ahhoz, hogy nemzetközi botrány robbanjon ki. Igaz, a szolgálati idő végeztével a katonák szabadon bejárhatnak a városba, a központi bázisokon pedig ilyenkor néhány sör is engedélyezett, de a nyáron 45 fokra is felszökő kánikulában, a fenti körülmények között, ez kevés vigasz. A katonák persze nem panaszkodnak, még szeretik is munkájukat, s tudják, mi a dolguk. Egy külföldi katona korábban a központi bázison azért megjegyezte, hogy a szemben állomásozó 36 ezer török katona „reggelire megenne minket”.
A bufferzóna errefelé a legszélesebb, néhol eléri a hét és fél kilométert is. Nicosiában ezzel szemben helyenként csak négy méter választja el egymástól a görög és török katonákat. Négy méter, ami kevés ahhoz, hogy a közelség ne bosszantsa kellőképpen a feleket, de sok, hogy Aphrodité szigetén újból teljes lehessen a görög–török harmónia. A nagyvilág ez kicsiben, a Kelet és Nyugat kibékíthetetlen ellentétének mintaképe.
Este Nicosiában egy német turistacsoportra figyelek fel, amint csendben tanulmányozzák az eltűntek emlékfalát, közvetlenül a zöld vonal mellett. Ez az első estéjük itt, nekem az utolsó.
Javaslom, próbálják ki a Berlin kávézót néhány lépésnyire innen. Nekik talán kár lenne magyarázni, honnan a név.
origo.hu
Komoly anyagi segítséget kapnak a nyugdíjasok
