Gyarló korunk tükörképei

Úgy tűnik, a magyar építészet hosszú, tiszteletre méltó történetének legújabb kori fejezetei a bírósági tudósítások és egyéb hatósági ügyek rovatába kerülnek. Nem ok nélkül, hiszen az utóbbi évek legjelentősebb, legnagyobb érdeklődéssel kísért alkotását, az új Nemzeti Színházat sem a szakszerű, tárgyilagos kritika fogadta és értékelte, hanem a pártos, elfogult (kultúr)politikai előítélet, ami végül jogtalanságba torkollott. E fontos középületünk alkotóját, Siklós Máriát 2000 szeptemberében – jó másfél évvel az épület elkészülte előtt – kizárta tagjai sorából a Magyar Építészkamara. Nem könnyű elképzelni annak a „megfontolt és felelős”, nyilván demokratikus döntésnek a megszületését, amelynek következtében a hazai építésztársadalmat képviselő testület tulajdonképpen önmagát rekesztette ki a 2002. március 15-i, tömegzarándoklattal és feledhetetlen népünnepéllyel kísért színházavatásról.
Siklós Mária építész a bíróságon keresett jogorvoslatot az őt sújtó fegyelmi döntés ellen, a négy éve folyó per végére a napokban tett pontot a Legfelsőbb Bíróság. A jogerős döntés szerint az építészkamara szakmai és etikai szabályzataiban egyetlen olyan pontot sem találni, amelynek alapján meghozható lett volna az építész elleni szankció, sőt – hangzik az ítélet indoklásában – a bíróság fokozott figyelmet fordított arra is, hogy a köztestületnek számító kamara nem követett-e el visszaélést, amikor Siklós Máriát korlátozta hivatásának gyakorlásában. Miután a verdikt megállapítja ez utóbbi jogsértést is – aminek nyomán a pernyertes kitűnő eséllyel indíthat egy kártérítési processzust –, teljesen érthetetlen és méltatlan az építészkamara képviselőjének még a Legfelsőbb Bíróság előtt is makacsul hangoztatott véleménye, miszerint Siklós Mária építészmérnöknek nincs helye a kamara tagjai között.
A konfliktust kívülről szemlélő erre röviden azt felelné, hogy egy ilyen szemléletű és hozzáállású társasághoz nem is nagyon szeretne tartozni, azonban a kamarai törvény minden tervezői engedéllyel rendelkező építész számára kötelezővé teszi a köztestületi tagságot, illetve annak meglétéhez köti a működést. Az ilyen elmérgesedett munkajogi helyzetek ismeretében Siklós Máriának a megsemmisített fegyelmi büntetése után sem lesz könnyű újrarendeznie szakmai és emberi kapcsolatát a kamarával, nem szólva a hazai építészvilágban a megbízásokért folyó, közismerten kíméletlen pozícióharcról, amelyben az exponált építész aszszony egy ideig nem sok jóindulatra számíthat.
A Siklós Mária kontra Magyar Építészkamara per mindenesetre jó alkalmat kínál arra, hogy egyszerű, mindennapi szemlélődőként eltöprengjünk e tekintélyes szakmai testület és a jelenkori magyar építőművészet különös viszonyán. Általában igaz, hogy a művészet mindenkori világunk tükörképe, de különösen az építészeti alkotásokra áll, hogy a legnagyobb érzékenységgel és pontossággal képezik le az adott hely és idő anyagi, ideológiai, esztétikai – egyszerűen szólva ízlésbeli – valóságát. Idehaza maradva, akár egyetlen reprezentatív példával illusztrálhatjuk mindezt: a pesti Roosevelt téren egymás mellett álló, nemesen klasszicista Magyar Tudományos Akadémia, az előző századforduló újszerű eleganciáját mutató Gresham-palota, a korai art deco formajegyeit viselő Belügyminisztérium és a napjainkra végre lebontásra ítélt, förtelmes Spenótház mind-mind a keletkezési koruk Magyarországának társadalmi, gazdasági, kulturális, sőt politikai tükörképe. Az 1990-nel kezdődő történelmi korszakot is jól szemléltetik a köztéri, reprezentatív és magánépítmények, szépen leolvasható róluk mindaz a lelkesedés és elbizonytalanodás, csalódás, kiábrándultság, iránytévesztés és zsákutca, zavarosság, nagyot akarás és nagyot tévedés, nihilizmus és múltba révedés, kivagyiság és puszta ízlésficam, ami országunkat, társadalmunkat jellemzi. Természetesen a szóba került Nemzeti Színházról is leolvashatók az útkeresés régi-új tünetei, de emellett a legkevesebb jó, ami elmondható az egészről, hogy igényes és eklektikus gazdagságban tárja a szemlélő elé azt a forma- és hagyományvilágot, amelynek valaha köze volt a nemzethez és színházához.
Az épület már-már megszokottá vált, figyelemkeltő látványához, esténként fénybe boruló, nyugalmas kontúrjához képest érdemes egy óvatos pillantást vetnünk a mögötte hatalmasodó, épülőfélben lévő gigászi betontömbre, ami úgymond a kortárs hazai művészet templomának készül, de egyelőre úgy fest, mint egy túlméretezett szemétégetőmű. Hírek szerint a jóváhagyott tervtől jókora méretbeli eltérések történtek a kivitelezés során, ám kötve hihető, hogy az engedélyező építési hatóság emiatt majd meghiúsítaná az intézmény használatba vételét. Bár ki tudja, hisz láthatunk példát ennek ellenkezőjére is a szomszéd (VIII.) kerületben, ahol már második esztendeje fekszik az illetékes hatóság asztalán a Kálvin téri kettes számú irodaépítmény műszaki átadás-átvételi okirata. A jelek szerint egyelőre senki sem meri aláírni a tervtől mélységi irányban veszélyes mértékben eltért építmény utólagos engedélyét, igaz, ahhoz is kellett egyfajta bátorság, hogy a vizuálisan környezetszenynyező, fekete üveggel bevont, túlméretezett falfelület megépítéséhez hozzájáruljanak.
Se szeri, se száma a pesti Belvárostól a budai hegyvidékig az elmúlt másfél évtized alatt felépült rusnya, túlméretezett, város- és tájcsúfító magán- és középületnek. Ezzel az aggasztó, általánosnak mondható jelenséggel, illetve a konkrétan megnevezett, városképi szempontból kritikus Duna-parti és Kálvin téri esetekkel legalább annyira illenék törődnie a Magyar Építészkamarának, mint az „ellenszegülő” építész aszszony oktalan (és jogtalan) megfegyelmezésével. Talán még a főváros építészeti csődtömegéért felelős, hosszú évek óta kényelmes döntéshozó pozícióban üldögélő építész szakemberek tevékenységére is vethetnének egy-egy kérdő pillantást. A sokezres magyar építésztársadalomnak van szakmai szövetsége, többféle tagozattal, zsűrizési és kritikai jogosultsággal, azonban a hazai építészet irányítói és felügyelői szerepét a törvény által sokkal erősebb jogokkal felruházott kamarának kellene betöltenie. Az elszabadult fantáziájú, bármi áron önmegvalósító, hibás ízlésű és erkölcsű, esetenként a gátlástalanság határát is átlépő tervezők munkája ugyanis nem magánügy: kezük nyomát egy egész ország és korszak viseli magán, a hozzánk látogató világ csúfjára. És amint tudjuk, unokáink is látni fogják.
Nem ilyen kemény szavakkal, de mindenképp bírálat illeti azt a nagyon szem előtt lévő köztéri alkotást, amelynek hibáira még az évszakok változása is rámutat. A budai Szent Gellért téri kútház valóban olyan, mint ama állatorvosi ló, amelyen mindenfajta betegség megmutatható. A közeli Műegyetemről tanulmányi séta keretében lehetne oktatni a hallgatókat, mire ügyeljenek a tervezésnél. Ha például fedél készül a kútház fölé, mint régen, az eső elől menedéket keresők, várakozók számára, akkor nem szabad két méter átmérőjű lyukat hagyni a kupola közepén, mert beesik rajta a víz, s télen a megfagyó csapadék az alatta lévő Zsolnay-kerámiakutat is megrepeszti. Ugyancsak öreg hiba a lábazatnak szánt kőfaragványokra mélye-
dést (!) tervezni, mert a benne felgyülemlő és jéggé váló víz a követ sem fogja kímélni. Ybl Miklós és kortársai ilyen hibát aligha követtek el. Amint a régi idők építész testületei sem kicsinyes, személyes boszszúállásra, majd pereskedésre fecsérelték az idejüket.