Hiba a Tokaj Kereskedőház privatizációja

Manapság ismét sok szó esik Tokaj-Hegyaljáról, illetve a privatizáció előtt álló Tokaj Kereskedőház Rt.-ről, amelynek ön korábban a vezérigazgatója volt. Miként vélekedik a társaság magánosításáról?
– Ma is és korábban is fontosnak tartottam az állami tulajdon jelenlétét Tokaj-Hegyalján, és azt mondhatom, hogy felelősségteljes állami szerepvállalás volt akkor is, amikor én vezettem a Tokaj Kereskedőházat, és a polgári kormány kiemelt figyelmet szentelt a borvidéknek. Ez azonban nem új keletű, gondoljunk csak a Tokaj-hegyaljai Állami Közpince létrehozására az első világháború után. Akkor azért volt szükség hatékony állami beavatkozásra, hogy a trianoni tragédia következtében elveszített piacok ne jelentsenek katasztrófát a leghíresebb hungaricum termőfelületében és gazdasági szerkezetében. Ennek köszönhetően épült fel az idő tájt Magyarország legkorszerűbb borászati központja Sátoraljaújhelyen, és menekült meg általa a borvidék az enyészettől, s újraépítette elvesztett piaci kapcsolatrendszerét. A nagy tekintélyű és elismert szakember, Szilágyi Dezső irányításával végül is sikerült kezelni a kérdést, ami jelenleg nem tekinthető megoldottnak.
– Mit ért ez alatt?
– Tokaj-Hegyalján mindig is jelentős volt a helyben élő családok jövedelemkiegészítő forrását biztosító kisgazdaságok számaránya. Elődeink fontosnak tartották a kisgazdaságok helyzetét a történelmi borvidéken. Nos, az elmúlt másfél évtizedben a privatizáció és a kárpótlás révén ezeknek a kisbirtokoknak a száma tovább gyarapodott, ugyanakkor a korábbi gazdasági problémákra nem találtak megoldást. Sajnálatos módon ezzel a kérdéssel azonban sem az Antall-, sem a Boross-, sem a Horn-kormány nem foglalkozott. Sőt, utóbbi csak a privatizációra koncentrálva megfeledkezett az itteni gazdaságok nagyon fontos családi jövedelemkiegészítő szerepéről azáltal, hogy elhanyagolta az állami tulajdon technológia- és termékfejlesztését s piacépítését. Amikor a Tokaj Kereskedőház Rt. vezérigazgatói székébe kerültem, 1999-ben, a gazdasági helyzet összekuszált volt. A kollégáimmal készítettünk egy stratégiai tervet, amelyben a vállalat gazdálkodását és a borvidéki prioritásokat összehangoltuk. Úgy véltük, hogy az állam nem csak rossz tulajdonos lehet, ezért célunk volt az eredményes gazdálkodás, mellette pedig a minőségorientált termelési biztonság megvalósítása annak érdekében, hogy a borvidék szőlőfelülete az uniós csatlakozásig ne csökkenjen tovább. Emellett kitűztük a vállalat versenyképességének javítását, az alkalmazott technológia- és a termékfejlesztés révén, s talán legfontosabbként a tokaji bor piacépítését, márkavédelmét és marketingjének javítását is szorgalmaztuk. A kilencvenes évek végére már egyértelművé vált, hogy a korábbi privatizáció nem rendezte a tokaji borok piaci viszonyait, csak annyi történt, hogy a meglévő piacok gazdasági potenciál szerint újra osztódtak, ám a privatizáció által ígért és várt jelentős piacfejlesztés elmaradt.
– Mégis, hogyan kezdtek a feladatok megvalósításába?
– A legfontosabbnak a tokaji borok hosszú távú piacépítési programját tekintettük. Az első lépés annak a nagy mennyiségű és gyenge minőségű árualapnak a kezelése volt, amely a kilencvenes évek második felében felhalmozódott. A készletgondok rendezésével egyidejűleg elkezdtük a negyedszázados technológiai lemaradás ledolgozását és a halaszthatatlan termékfejlesztést. Ennek eredményeként születtek meg a Kastély Sziget és a Korona Birtok márkanevű termékcsaládok. A hosszú távú piaci program szerint ezek a márkák kívánták megtestesíteni a borvidék kínálatát a kiváló minőségű, nagy volumenű, középmagas árkategóriában. A munka komolyságáról tudni kell, hogy világszerte elismert szakembereket vontunk be a programba. Volt közöttük négy Master of Wine címmel rendelkező szakember, akik megtisztelve érezték magukat, hogy ebbe a tokaji programba bekapcsolódhattak. Hazánkban az első kolléga csak most fog ilyen képesítést szerezni, de az egész világon összesen kevesebb mint háromszáz ilyen – a borászati berkekben az elérhető legmagasabb és legnívósabb képesítéssel rendelkező – szakember dolgozik.
– Rendben, elkezdték a munkát, de milyen eredményeket értek el?
– Az 1999-es gazdálkodási év második felében megalakuló új vezetés már csak mérsékelni tudta a tevékenység negatívumát, de megakadályozni nem. A következő évek azonban már jelentős pozitívumot hoztak. A munkához szükségeltetett az a jellegű állami háttér, amely tulajdonosi fejjel gondolkodva, borvidéki szintű, regionális célokat kívánt hosszú távon megoldani, a pillanatnyi látszatintézkedések és a még megmaradt tulajdon felélése helyett.
– Ha jól tudom, kétszer, 2000-ben és 2001-ben érkezett ez az ön által említett állami segítség.
– Igen, összesen négymilliárd forintot kapott a Tokaj Kereskedőház Rt.-n keresztül a borvidék 2000–2001-ben a termelési biztonság szilárdítására és a technológiai fejlesztésen keresztül a piacépítésre. Lényegesnek tartom, hogy ennek a folyamatnak különböző indíttatású kritikusai megtévesztésként állították a konstrukció mellé az „állami támogatás” jelzőt. A valóságban ez nem tekinthető vissza nem térítendő támogatásnak, hanem egyértelműen regionális célokat szolgáló állami tőkebefektetésnek. Nem véletlen, hogy a kormányváltás után a tőkejuttatással kapcsolatosan egymást követték a különböző vizsgálatok, ám ezek egyike sem állapított meg jogszerűtlenséget vagy vezetői mulasztást, de a vizsgálatok tükrében nem meglepő, hogy a Tokaj Kereskedőház Rt. teljes vezetését 2002-ben rendkívül gyorsan lecserélték. Elgondolkodtató, hogy a régi cégvezetés augusztusban még teljesíthetőnek ítélte a közel félmilliárdos eredménytervet, ezzel szemben az éves beszámolóban a társaság új menedzsmentje már több száz milliós veszteségről adott számot.
– Miért?
– Feltételezhetően a gazdálkodási szemléletváltás és a készletek leértékelése miatt.
– Erről és összességében a történtekről miként vélekedik?
– Hipotézisek elemzésével nem foglalkoznék, de kétségtelen, hogy mint Tokaj-Hegyalján borral foglalkozó szakember gyakran furcsa, nehezen követhető folyamatok szemlélőjévé válok.
– Például?
– Furcsa, hogy egy cég, amelynek potenciális nagysága abból ered, hogy a gazdaság apró szereplőit összefogja és termékeiket hatékonyan piacra viszi, vagyis létérdeke a kereskedelmi kapcsolatok erősítése, cselekedeteiben mégis másként tesz. Az az állami vállalat, amelynek nevében is szerepel a kereskedőház megnevezés, és termékkínálatának hátterét a borvidéken élő több ezer kisgazdaság nyújtja, csak egy dolgot tehet, hogy minden erőfeszítésével piacot készít elő vagy épít saját magán keresztül környezetének. Az elmúlt két év gyakorlata nem ezt igazolta, megszakadtak azok a korábbi marketingfolyamatok, amelyek a fogyasztók bizalmát szándékozták a tokaji termékek irányába erősíteni, s helyettük a meggyőzés a közvetítőkre összpontosult. Ez a piaci taktika a Tokaj Kereskedőház részéről oda vezetett, hogy egyes termékeit már csak kódolva, saját nevének elhallgatásával hozza forgalomba. A másik tény, amit a korábbi vezetés rendkívül fontosnak tartott, a folyamatos, évenkénti 15-20 százalékos áremelés; nos, ez 2002-től megszakadt. Sőt a közvetítő kereskedelemnek nyújtott rendkívüli engedmények révén elmondható, hogy a tokaji termékek árának növelése helyett az árak csökkenése valósult meg. Ez teljesen lehetetlen helyzetbe hozza azokat a tokaji borral foglalkozó társaságokat vagy családi vállalkozásokat, amelyek a negatív árverseny vesztesei. A piacszerzés nem a hatékony marketingmunka által valósult meg, hanem pazarló gazdasági erődemonstráció révén. Ez igazi veszélyeket rejt a tokaji borok márka- és eredetvédelmére is, és ebben a helyzetben különösen káros a privatizáció végrehajtása.
– Miért gondolja ezt?
– Véleményem szerint több nagyon komoly gazdasági érv mond ellent a Tokaj Kereskedőház Rt. további privatizációs folyamatának. Az egyik ilyen szempont, hogy a korábbi privatizáció szakmai kiértékelése mind ez ideig elmaradt. Bevett gyakorlat, hogy csak a pozitív oldalt hangsúlyozzák, ha a privatizáció szóba kerül. Pedig a hibákkal, a kevésbé jól sikerült megoldásokkal is szembe kell nézni, mert csak így kerülhető el egy helytelen konstrukció újbóli alkalmazása. A jelenlegi privatizációval szembeni fontos szakmai ellenvetés, hogy a borvidéki szintű piacépítő munka megfeneklett, visszájára fordult, s nem jelent gazdálkodási biztonságot Tokaj-Hegyalja számára, privatizációról viszont akkor érdemes beszélni, ha közben nem kerül lehetetlen piaci helyzetbe a borvidék sok ezer kistermelője és családi gazdasága. Ők ugyanis a működőképes integrációs kapcsolati rendszerben arra álltak rá, hogy a nagy feldolgozói kapacitással rendelkező Tokaj Kereskedőház felé értékesítsék terméküket. Ezért a kedvezőtlen gazdasági folyamatok elkerüléséhez a privatizáció előtt szükséges a tokaji borok piaci kapcsolatrendszerét és a hozzá kapcsolódó termelői integrációs rendszert stabilizálni, de még ez az előkészítés sem történt meg. Újabb ellenérv a privatizációval szemben, hogy a befektető személyét és jövőbeni szándékát teljes homály fedi. Mondhatnánk, anonim révkalauzok ismeretlen célok felé kormányozzák a magyar borvidékek zászlóshajóját. Nem túl biztató az sem, hogy a privatizációt korábban és most lebonyolító személyek azonossága igen jelentős. Az a tény, hogy a menedzsment és az alkalmazotti kör bekapcsolódhat a privatizációba, üdvözlendő. Az viszont, hogy a felső vezetés kötődése a borvidékhez csak jelképes, már nem túl biztató. A tulajdonos privatizációs eltökéltsége ebben is kifejezésre jut, hiszen a kormányváltás utáni gyors menedzsmentcserénél nem támaszkodott a helyi szakembergárdára.
– Sok jót nem mondott a jelenlegi vezetésről, de azért önt, illetve a korábbi menedzsmentet is érték vádak. Például a négymilliárdos állami támogatás felhasználásával kapcsolatban.
– Ön kérdezett, én megpróbáltam a szakmai érveket tényekkel alátámasztani. Dicsérni vagy pálcát törni a vezetés felett nem az én dolgom, viszont tokaj-hegyaljai lakosként naponta hallom az emberek véleményét. De visszatérve a személyemet és a korábbi menedzsmentet ért vádak kérdésére, valószínűleg megszokásból, ön is állami támogatást említett. Már utaltam arra, hogy miért kell ebben az esetben sokkal inkább tőkehasznosításról beszélnünk, mint támogatásról. Szakmai berkekben a 2000-es évjáratot a valaha volt legjobb, 1811-es üstökös évjárathoz hasonlították Tokaj-Hegyalján. A kilencvenes évek második felében nem teremtek igazán aszús évjáratok, vagyis a kiváló alapanyag hiánya miatt a kitűnő évjárat jó befektetésnek tekinthető mint felvásárolt alapanyag. Akkor is számtalanszor megkérdezték tőlem, hogy milyen áron tudjuk majd értékesíteni ezt a kiváló évjáratot. Válaszként tréfásan azt a példát említettem, amit az élet produkált azáltal, hogy egy 1811-es üstökös évjáratú tokaji palackot az egyik nagy londoni aukciósház éppen akkortájt adott el közel 10 ezer fontért. Vagyis a kiváló évjárat, a jó szakmai munka és a közel két évszázados türelem több millió forintot garantál palackonként. A tőkejuttatás jogszerű felhasználása mellett a másik örökzöld támadási érv a polgári kormány kancelláriaminisztere és a menedzsment egyes tagjainak rokoni viszonya. A támadások során egy apró dolgot érdekes módon mindig kifelejtettek a felsorolásból. Nevezetesen azt a tényt, hogy az érintett kollégáim évtizedeket dolgoztak a Tokaj Kereskedőház Rt.-nél és jogelődjénél, valamint, hogy már a rendszerváltáskor különböző vezető beosztásokat láttak el a szakterületeiken. A sajtóorgánumokban azt a tényt szintén elhallgatják, hogy ezeknek a volt kollégáimnak azért kellett megválniuk munkahelyüktől, mert családnevük Stumpf. Végezetül hadd mondjak az újabb támadásokkal kapcsolatosan valamit. Nagyon csapnivaló az a politikai érvrendszer, amely egy jól átgondolt, hosszú távú, regionális gazdaságpolitikát lényegi elemeitől elválasztva és kiforgatva, a szokásos csúsztatásokkal gazdagítva a polgári kormány miniszterelnöke elleni személyi támadásokra kíván felhasználni.