Igennek kell lennie!

Igennek kell lennie. Hogy miért? Mindenért… Mert különben ki kell dobnunk 1100 esztendőt. Akkor soha többé nem mondhatjuk, hogy „őseinket felhozád Kárpát szent bércére”. Hát ezért. „Ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt, melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt”. És ezért. S mert soha, egyetlen nemzettel sem merészelték megcselekedni azt, amit mivelünk megcselekedtek. És még azért is, mert a millenniumi földalatti vasutat székely kubikusok ásták ki. S a Lánchidat, a Parlamentet székely kőmívesek építették. S Kőmíves Kelemenért. Déva váráért. Dávid Ferencért. Mert minden határon túli magyar főrészvényes ebben a nyomorult országban. S még soha nem kérték a jussot, bizony, lélekkufárok. Befelé kunkorodó lelkűek. Még soha. Most kérik. „Itt a juss, kölök, ne mondd, hogy ki nem adtam! – s arcul csapja Miklóst, szintúgy csattan…” Ezt fogjuk felelni? Nem felelhetjük ezt. Arany Jánosért s Nagyszalontáért. Guyon Richárd honvédeiért, akik felfelé kúsztak a Branyiszkói-hágón, foguk között tartott fegyverrel, szeme közé nézve a halálnak. „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” Hát ezért. Ki meri, ki merészeli majd egy nem után megtanítani ezt a gyerekeknek? Hát akkor ne merészelje senki se. Mert „négy nap dörgött az ágyú” Vízaknánál. Hát Vízaknáért. Bem apóért. Tényleg, mennyi magyar kenyeret evett meg Bem apó, Osztrolenka véres csillaga? Aztán mit fizetett érte? Eleget fizetett-e, mi, szatócsok?
És igennek kell lennie még Dobóruszkáért. És Dobó Istvánért. „Ez a vár most a haza! Esküdjetek!” És Szondi Györgyért, ki ellőtt fél lábával is halált osztogatott. „Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja…”; van-e közünk hozzá? Aztán Szondi két apródja vajon miért nem adta el a lelkét jó mézízű sörbetért? Hát bolond volt az a két kölyök? És Zrínyi, a horvát bán… Meghalni? Szigetvárért? A hazáért? Olyan idejétmúlt, annyira parvenü, igaz? Hiszen most nem a múlton kell rágódni, nem a múltból kell levezetni a hazát… Akkor pedig miből, maga szerencsétlen félkegyelmű?
Tényleg: mi a haza? És mi a nemzet? „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” … Érthető ez még? Vagy már csak az jelent valamit, hogy „nemzetközivé lesz holnapra a világ…”? Hát nem lesz azzá. Sőt. Holnapra a világ ismét nemzetivé lesz. És csak azok maradnak meg, akik még tudják, még érzik, van kötelék a paprikás krumplin túl, a zabáláson és az ürítésen túl. Az üveghegyeken túl… Igaz, Benedek apó? „Inkább légy vad magyar, mint szelíd hazafi” – hát az leszek, Benedek apó. Érted, és Kisbacon népéért. „Hogy mi ne legyünk német gyarmat”; szovjet gyarmat… globalizált gyarmat… S ha átböfög a határon valami öblös disznóságot a bukaresti hatalom, ha a képünkbe hazudik, ha fenyeget a bizánci fanarióta, akkor ne csak összekunkorodjunk, mint a hernyó, ha megpiszkálják bottal. Hát ezért.
„Léckatonáim sorban állnak már, pici / földem a földből kikerekítve, könnyű szál / dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan igazságukban;” Igen-igen, drága Babits Mihály. A gazda bizony bekeríti házát. De mi van, ha elrabolják a házat? Akkor a gazda maga köré gyűjti, s karjával keríti be szeretteit. Családját. Véreit. Már ha ember az a gazda, s nem valami ostoba állat. „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani.” Szépen könyörgök, ne hagyjuk, hogy lerántsák a porba, a szatócsboltba, oda maguk mellé, a mi Babitsunkat…
„S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad –/ édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad! (…) Adtál földmívest a tengernek. / adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak, / hogy mi ne legyünk német gyarmat. / Hadd írjak szépet, jót – nekem / add meg boldogabb énekem!” Csak dadogjuk, Attila, szinte félve. Dadogjuk, negyven év fasiszta-kommunizmusa után. De hiszen ez nacionalizmus, Attila! Még hogy édes Hazám, fogadj szívedbe! Nem illő ez hozzád, Attila, mert te „proletárköltő” vagy; adj magyarságot a magyarnak? De most mondta az a fura ember, hogy aki vasárnap igennel szavaz, az nacionalista, klerikális és populista… Érted, Attila? … Ezt mondják ezek. Kádár utódai. Kádáré, aki Nagyváradon, egész huszadik századunk egyik legundorítóbb pillanatában lemondott az erdélyi magyarságról. Kádár, aki 1979-ben, román kérésre beleegyezett, hogy megszüntessék a román– magyar kettős állampolgárságot. Ezek, Attila, akiknek nemzetközivé lesz holnapra a világ. Az lett, tegnapra. De csak nekik…
„Föl-földobott kő, földedre hullva, / Kicsi országom, újra meg újra/ Hazajön a fiad”; Haza? Ide? Aztán minek? Másutt jóval vaskosabb kolbászok teremnek. Micsoda kolbászok… S itt mi van? „Uram, az én rögöm magyar rög, / Meddő, kisajtolt. Mit akar/ A te nagy mámor-biztatásod? / Mit ér bor- és vér-áldomás? / Mit ér az ember, ha magyar?” Hát ezért, Ady úr, onnan a hepehupás vén Szilágyból? Megéri? Megérte? Képzelje, jó uram, iszom a kegyelmed leszármazottjának, Ady Bélának a pálinkáját Ketesden, s a kegyelmed leszármazottja nem lehet magyar állampolgár. Pedig úgy van… Most mondta a gazember, hogy etnicista alapon, vérségi alapon nem lehet felépíteni a modern államot.
Vasárnap el kell vágnunk a torkát a modernségnek, tudja-e kegyelmed. Mert a modernség a gazemberek dáridója lett. A modernség kapujában már nem áll senki, csak egy rakás disznófejű nagyúr… „Megöl a disznófejű Nagyúr, / Éreztem, megöl, ha hagyom, / Vigyorgott rám és ült meredten: / Az aranyon ült, az aranyon, / Éreztem, megöl, ha hagyom.” Nem simogatjuk tovább sertéstestét, az undokot, de nem ám.
Most mindenki igent akar… Határon belül és túl. Mindenki, kivéve azokat. A disznófejű nagyurakat.
Mindenki a nemzethez akar tartozni. Kivéve azokat. A disznófejű, internacionalista nagyurakat. Hát ahogy Benyó Berci barátom mondta: a vasárnap nem arról szól, hogy a határon túli testvéreink lehetnek-e magyar állampolgárok. A vasárnap arról szól, hogy mi lehetünk-e még hétfőn is magyarok… Jókedvű, magabízó, szép magyarok. A Balassa Bálint népe. Koppány népe. Árpád népe. S Koppány majd felteszi Vajk fejére a koronát. Mert Koppány is enged, s mert Istvánnak meg kell tanulnia Vajknak lenni. Haza és haladás? Ugyan… Haladtunk eleget. Jöhet végre a haza, másképpen beledöglünk a haladásba…
„Mint aki búcsúzik, beszélni akarok. / Itt éltem én, vér véretekből, magyarok.” No hát, búcsú lesz, vagy új szövetség? Kell, hogy legyen Új Szövetség is, végre. „Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem feledem. / Holtomban is csak erre járok, keleten. / Izzóbb a bú itt és szívig döf az öröm. / De szép, vidám, vad áldomás volt, köszönöm.”
Ne törjük össze az álmot. Az álmot, ami elindul minden éjjel, immáron nyolcvannégy esztendeje. Elindul a Gyimesekből, végigszáll az Áldomás-pataka felett, s beszökik aztán Kárpátaljára a máramarosi bérceken át, megáll Huszton, Munkácson, Ungváron és Beregszászon, s indul tovább, föl a Szepességbe, kicsike, gyönyörű Árva vármegyébe, onnét vissza Csallóközbe, hogy végigrepülve Burgenlandon megérkezzen a Délvidékre. Arról szól ez a mi álmunk, hogy bármi történt, s történjék bármi, mi egy nemzet vagyunk. Ne törjük össze az álmot. Hiszen leggyönyörűbb álmunkkal szemben nem áll semmi más, csak az SZDSZ és az MSZP új jelszava: AKI MAGYAR, TŐLÜNK TART. Ez igaz. Csak legyünk többen.