A közhiedelemmel ellentétben a tizenkilencedik század végi magyar országgyűlés is veszekedős parlament volt, s a honi politikai élet sem nélkülözte a sértegetések és vádaskodások legszélsőségesebb megnyilatkozásait. A különbség azonban szembeötlő, ha föllapozzuk a Monarchia korából fennmaradt képviselőházi jegyzőkönyveket. Akkoriban ugyanis az obstrukciót nem a kormányon lévő erők, hanem – mint ahogy egy parlamentáris demokráciában dívik – kizárólag az ellenzéki pártok használták fel céljaik elérése érdekében. Az obstrukció, vagyis a házszabály adta lehetőségek keretein belüli időhúzás, munkalassítás, akadályozás vég nélküli szónoklatok tartásában, illetve a parlamenti jegyzőkönyvi módosításokban s az azokhoz igényelt hosszadalmas, név szerinti szavazásokban csúcsosodott ki. Azonban ismeretlen eljárás volt, hogy a népfelség elvének megcsúfolásával a szavazástól való távolmaradásra biztatták volna a választópolgárokat. Mint ahogy az is elképzelhetetlen lett volna a békebeli T. Házban, hogy ellenzéki honatyáktól megvonják a szót, ugyanakkor kormánypárti képviselők látványos előnyt élvezzenek az úgynevezett időtúllépések elbírálása terén. A dualizmus kori honatyák ma hitetlenkedve figyelnék, hogy a kormány nem kormányozni akar, hanem egyfajta formális parlamentarizmust próbál kiépíteni.
Természetesen azokban az időkben is a költségvetési viták jelentették az egyik fő terepét az obstrukciónak, amelyet 1872-től, a Lónyay Menyhért miniszterelnök elleni sikeres fellépés után gyakoroltak nagy hatásfokkal a Deák-párt, majd az 1875-ös pártfúzió után a Szabadelvű Párt ellenében. Előfordult az is, hogy az új bűnvádi eljárás sajtószakasza ellen lépett fel az ellenzék ezekkel az eszközökkel, vagy a közigazgatási reformot igyekeztek megcsáklyázni. A századforduló előtt, 1898-ban mégis az szolgáltatott alkalmat a kormányerőkkel szembeni attakra, hogy Bánffy Dezső kormányfő úgynevezett indemnitást kért a parlamenttől, vagyis felhatalmazást arra, hogy az év elején négy hónapig elfogadott költségvetés nélkül kormányozhasson. Mivel a Szabadelvű Párt választási erőszakossága miatt a Függetlenségi Párt amúgy is bosszút akart állni, kapóra jött a kérés. Miután a T. Háznak nemcsak az elnöke, hanem teljes elnöksége is lemondott, egy régi negyvennyolcas, a nyolcvannégy éves Madarász József lett korelnökként a házelnök, s ő természetesen szabad folyást engedett a parodisztikus elemeket sem nélkülöző parlamenti fejleményeknek. Súlyos becsületsértések hangzottak el az ülésteremben, s Horánszky Nándor ellenzéki honatya Bánffy ellen felhozott vádjai oda vezettek, hogy – mai ésszel mily felfoghatatlan! – még párbajra is sor került. Bánffy Dezső – akit dobokai basaként is emlegettek, mivel korábban Szolnok-Doboka vármegye főispánjaként vált népszerűtlenné – végül kénytelen volt lemondani. Utána Széll Kálmán kapta meg a királytól, I. Ferenc Józseftől a miniszterelnöki bársonyszéket.
*****
Az ellenzéki pártok obstrukciójának nem sokkal később Széll Kálmán is áldozatául esett. Melyek voltak azok a csetepaték, amelyek most következtek el az ország háza életében? Ma, amikor az emberek amiatt panaszkodnak, hogy túl sok a torzsalkodás, a bántóan karcos akció a képviselők között, szinte felfoghatatlanok a hajdani honatyákat a haza boldogulása érdekében hatalmukba kerítő indulatkitörések.
Igaz, a polémia is más nyelven folyt akkoriban – fűzhetjük hozzá. Az 1867-es kiegyezés előtti időkből származó képviselőházi naplók lapjai megsárgultak ugyan, ám a nyelvezet mit sem veszített erejéből. A latin mondások, kifejezések visszatérő elemei voltak a honatyák szónoklatainak, amelyek a klasszikus retorikai fogásokat sem nélkülözték. Emellett a képviselők tanúbizonyságot tettek a magyar történelemre vonatkozó széles körű ismereteikről, s ezek a tulajdonságok a mai tévhittel szemben nem pusztán Deák Ferenc, Jókai Mór vagy Mikszáth Kálmán beszédeinek sajátjai voltak. Nota bene: műveltek voltak, a legtöbben a klasszikus szerzők fordulatait alkalmazták, s ez nemcsak az első nemzedékre volt jellemző, hanem a későbbiekre is.
*****
Ám mielőtt belemerülnénk az elődök dicséretébe, újólag emlékeztetnünk kell: a túláradó magyar virtus megnyilvánulásai az 1900-as évek elejére átlépték azt a bizonyos képzeletbeli Rubicont, így a sorozatos kormánybuktatásokat követően gróf Tisza István, az 1903 vége felé kinevezett új miniszterelnök határozottan a sarkára állt. Az elhatározást tettek követték az ellenzék részéről is, amely már az új kormány kinevezését tartalmazó királyi leirat felolvasását meg akarta akadályozni hoszszas vitákba való bocsátkozással. Jellemző, hogy Ferenc József ekként fogadta a hírt, miszerint Tisza az obstruáló ellenzék megregulázására készül: „Ez nagyon szép tőle, de tulajdonképpen kár érte.” Csakhogy Tisza Kálmán, a korábbi nagy tekintélyű kormányfő fiát nem olyan fából faragták, hogy könnyen megfutamodott volna a nehézségek elől. Végül Kossuth Ferencet – Kossuth Lajos külföldről hazatért fiát –, a Függetlenségi Párt vezetőjét is jobb belátásra bírta, így az obstrukció egy ideig megfeneklett. A fegyverszünet azonban csak átmeneti volt, s a rá következő esztendőben minden addigi mértéket felülmúlt a belháború a T. Házban. Tisza kiadta beszédeit Küzdelem a parlamentarizmusért címmel, s deklarálta: nem riad vissza az alkalmatlan házszabály megszigorításától. Mintha csak ma, európai uniós csatlakozásunk után hangzanának el a szavai: „Magyarország hozzátartozó része és pedig a paritás alapján teljes egyenjogúsággal bíró része legyen egy olyan európai nagyhatalomnak, amelynek szava döntő súllyal esik a mérlegbe.” Óv attól, hogy mi is Lengyelország sorsára jussunk, ha a képviselőház a jegyzőkönyvekről folytatott terméketlen vitákkal tölti idejét, majd így folytatja: „A nemzet közkincsét károsítják meg azok, akik ilyen nívóra süllyesztik az alkotmányos életet. Ám mutassák magukat a nemzet előtt minél visszataszítóbb színekben, maguk egész rideg valóságában! Csak haladjanak tovább ezen az úton. A magyar nemzet felháborodása el fogja söpörni önöket.”
Kétségtelen, hogy Tisza kissé radikális eszközöket alkalmazott, amikor november végén megszavaztatta a T. Házat a szigorított házszabályról. A híres „zsebkendőszavazáson” egy emberként ugrottak fel a Szabadelvű Párt képviselői „Szavazzunk! Szavazzunk!” felkiáltással, s mire a saját lármájától kábult ellenzék felocsúdott volna, Perczel Dezső házelnök szavazásra tette fel a kérdést, majd – mivel bajosan hallhatták a felhívást – zsebkendője lengetésével jelezte, hogy voksolás következik. A mai szóhasználattal „jól látható többség” „Elfogadjuk! Elfogadjuk!” felkiáltással a korabeli tudósítások szerint, „mint egy erdő”, emelkedett fel. Pokoli zaj s nagy dulakodás keletkezett az ülésterem közepén, amire eladdig nem volt precedens a magyar parlament történetében. Mégis eltörpült ez a „kalamitás” azokhoz a tumultuózus jelenetekhez képest, amelyek éppen száz éve, 1904 karácsonya előtt következtek be a T. Ház falai között. Hiába volt a megerősített parlamenti őrség, jóval az ülés megnyitása előtt az ellenzék egységesen bevonult az épületbe, rögvest nekiesett a rendfenntartóknak, s kiszorította őket. A közelgő szeretet ünnepéhez méltatlan eljárást tovább tetézte, hogy a szemtanúk szerint előre megfontoltan, szisztematikusan szétverték az ülésterem egész berendezését. Mire Tisza István a helyszínen megjelent, romhalmaz látványa tárult elé, nem volt egyetlen használható ülőalkalmatosság sem a közelben, s fülsiketítő hangzavar uralkodott. A Ház ugyan még összeült négyszer, ám a parlamenti békére nem nyílhatott esély, így 1905. január 3-án föloszlatta önmagát, s új választásokat kellett kiírni.
Tisza István célratörésével, kérlelhetetlen következetességével sokak rokonszenvét, ám még többek értetlenségét váltotta ki. Azt azonban neki is köszönhetjük, hogy a formális parlamentarizmus anarchiáját nem hagyta eluralkodni, s így csak egy elvesztett világháború tudta szétdarabolni az országot. Az Országház berendezése ma is őrzi a felgyülemlett indulatok tárgyiasult bizonyítékát. 1912-ben ugyanis, amikor Tiszát kinevezték házelnöknek, s az ellenzékkel dacolva elfogadtatta a véderőjavaslatot, ismét harcias eseményekre került sor. A verbális viadalt elunván az egyik képviselő odáig ment, hogy háromszor Tiszára lőtt, ám célt tévesztett. Ezek a pisztolygolyók találhatók meg ma is az ódon faemelvényben.
Ami nem sikerült 1912-ben Kovács Gyula függetlenségi párti képviselőnek, az sikerült 1918-ban Lékai Jánosnak, Pogány József későbbi kommunista népbiztosnak és társaiknak. Igaz, ekkor, október 31-én az emberek még csak gondolatban készülődtek a karácsonyra, ám a gyilkosok egészen más okokból voltak ünnepi hangulatban. A Nemzeti Tanácsból érkező tettesek gróf Tisza Istvánt felesége és unokahúga szeme láttára lőtték le a saját lakásában. Visszaérkezve az Astoria szállóba, ahol a gróf Károlyi Mihály vezette Nemzeti Tanács ütött tanyát, az erkélyről jelentették be: „a nemzet ítélete végre van hajtva”.
Nem sokkal ezután, decemberben a nemzeten is végre lett hajtva az ítélet, s a Károlyi-kormányzat működésképtelenségének köszönhetően minden addiginál feketébb karácsonyra készülhetett Magyarország. December elsején még csak az erdélyi románok mondták ki a Román Királysággal való egyesülésüket Gyulafehérvárott, s hozták létre az erdélyi román kormánytanácsot Iuliu Maniu elnökletével, aki aztán 1944-ben magyarellenes pogromok szervezésével vált hírhedtté. (Emlékezhetünk: a románok által szentesített egyesülés évfordulóját ünnepelte két évvel ezelőtt Medgyessy Péter magyar miniszterelnök román kollégája, Nastase társaságában Budapesten.) December elején a román hadsereg elfoglalta Marosvásárhelyt, Besztercét és Brassót, majd az antanthatalmak budapesti miszsziójának vezetője jegyzékben követelte a Felvidék kiürítését és átadását Csehszlovákiának. A románok december 8-án átlépték a Marost, s szenteste napján, december 24-én bevonulnak Kolozsvárra. Szintén karácsonykor a Muraközt is megszállták a szerb csapatok, a csehszlovák hadsereg pedig Eperjest okkupálta, hogy aztán december 29-én Kassára is befészkelje magát.
*****
S vajon milyen elbánásban részesítené a jelenkori budapesti kormány Kossuth Lajost, a hosszú évtizedeken át számkivetettségben élő turini remetét? Éppen százhuszonöt esztendeje ugyanis, hogy Ferenc József szentesítette 1879. december 20-án az úgynevezett honossági törvényt. Ennek értelmében minden külföldön élő magyar állampolgár, aki a jogszabály életbelépésétől számított tíz éven belül nem jelenti be magyar állampolgársága fenntartásának igényét valamely osztrák–magyar konzulátuson, elveszíti azt. A tíz esztendő 1889. december végén járt le, s Tisza Kálmán miniszterelnök a kormánnyal egyetemben azon a véleményen volt, hogy Kossuth, akit egész sor magyar város díszpolgárává fogadott, semmilyen körülmények között nem veszítheti el magyar állampolgárságát. Kossuth Lajos azonban ezt elégtelennek nevezte, mert szerinte egy miniszterelnöki kijelentésnek nincsen jogérvénye, ha a törvényt nem korrigálják. Tisza Kálmán ezért a jogszabály módosítására tett javaslatot, mégpedig oly módon, hogy abban a nagy magyar hazafi állampolgári jogainak elismerése kifejezést nyerjen. Álláspontja mellett még akkor is kitartott, amikor Kossuth 1889. december 20-án kelt nyílt levelében határozottan kijelentette: „Ferenc József osztrák császár, magyar király alattvalójának magamat soha egy percig sem ismertem el, s el sem ismerem.” Mivel Tisza – minisztertársaival ellentétben – kitartott módosító indítványa mellett, ám saját pártjának többsége nem támogatta, beadta lemondását, amelyet a király elfogadott, így vége szakadt a tizenöt éves Tisza Kálmán-korszaknak.
Költői kérdés: ugyan milyen állampolgárságot kaphatna ma Kossuth Lajos, és az mire jogosítaná föl? Elegendő lenne, ha kijelentené – mint akkor –, hogy semmilyen külképviselet hivatalát nem kívánná terhelni személyes megjelenésével, s hazaköltözni végképpen nem akarna? Elegendő biztosíték lenne-e a furcsa utódok számára, ha deklarálná, hogy még magyar útlevelet sem igényelne? A Habsburg-házi király, az Osztrák–Magyar Monarchia feje, az egykori ellenség, Ferenc József később gesztust gyakorolt: legalább a hamvait hazaengedte. 1894-ben temették el nemzeti gyász, ünnepi külsőségek közepette Kossuth Lajost a Kerepesi úti temetőben.
Vlagyimir Putyin
Putyin Ukrajnát okolja
