Sok életmentő transzplantáció marad el amiatt, hogy nincs elegendő beültethető szerv. Noha évről évre emelkedik a donorok száma, még mindig elmarad a lehetőségektől – állítja Borsi József, a Hungarotranszplant Kht. igazgatója. 2001-ben 170 agyhalottat jelentettek a kórházak, 2003-ban 233-at, 2004. november 22-ig pedig 208-at. Ezt az eredményt úgy tudjuk öszszehasonlítani más országokéval, ha megnézzük, mennyi donor jut egymillió lakosra. Magyarországon 16, ami az európai középmezőnyt jelenti. Az Európa Tanács hivatalos összesítése szerint Spanyolországban 34, Ausztriában 24, Portugáliában és Olaszországban 19 ez a szám. Ebben a rangsorban Ukrajna áll az utolsó helyen, ott csak 0,4, de Szlovákia (8,5), Anglia (12) és Németország (13,8) is mögénk szorult.
A Hungarotranszplant Kht. számítása szerint a potenciális donorok negyven százalékát nem jelentették az Országos Koordinátori Központnak. Így az ő szerveiket eltemették. – Ezért javasoljuk, hogy az egészségügyi miniszter vizsgálja meg, milyen jogszabály-módosítással lehetne elérni, hogy a kórházak minden agyhalottat jelentsenek – mondta Borsi József, majd hozzátette: kötelezővé kellene tenni, hogy minden intenzív osztályon alkalmazzanak egy koordinátort, aki ezzel foglalkozna.
Halála esetén egyébként az válhat donorrá, aki ezt életében nem tiltotta meg. Eddig kevesebb mint 300 tiltó nyilatkozat érkezett az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálathoz. Az alacsony szám feltehetőleg azt mutatja, hogy az emberek nem tudnak erről a lehetőségről. Noha nem előírás, az intenzív osztályos orvosok általában megkérdezik a rokonoktól: van-e kifogásuk az ellen, hogy az agyhalál állapotába került hozzátartozójuk szerveit mások megmentésére használják fel. Tavaly kilenc, az idén októberig tizenegy esetben hiúsult meg a szervek kivétele a család tiltakozása miatt.
Az orvosoknak egyre gyakrabban sikerül több átültethető szervet kioperálniuk egy donorból. 2003-ban tizennégy alkalommal vettek ki négy szervet, míg az idén ezt már hússzor tudták produkálni. Tavaly és 2004 eddig eltelt időszakában is hétszer fordult elő, hogy egy halott öt szervét, és egyszer-egyszer, hogy hat szervét tudták másokba átültetni. A fejlődés vitathatatlan – fogalmazott Borsi József –, ám e tekintetben még mindig jelentős az elmaradásunk más országokhoz képest. Ezzel is magyarázható, hogy miközben a donorok számát tekintve nem állunk rosszul Európában, addig a vesén kívül minden szervátültetésben a sereghajtók közé tartozunk. Magyarországon például 1,2 szívátültetés jut egymillió lakosra, míg az EU-tagállamok többségében ennél több. Ausztriában 7,7, Spanyolországban 6,8, Olaszországban 5,6 és Szlovákiában is 1,5.
Szembetűnő Spanyolország jó eredménye. Szakemberek ezt többek között azzal magyarázzák, hogy ott minden intenzív osztályon kötelező úgynevezett donációs felelőst alkalmazni, akit rendszeresen cserélnek, hogy bele ne fásuljanak a feladatba. Ráadásul a katalán országban az egészségbiztosító több pénzt fizet a kórháznak a szervek kivételéért (a beültetésért csak annyit, mint nálunk), ezzel ösztönözve őket a donorok jelentésére – mondja Borsi József.
A beültethető szerv származhat agyhalottól, aki baleset vagy agyi érkatasztrófa miatt került ebbe a visszafordíthatatlan állapotba. Létezik úgynevezett élő donoros transzplantáció is, amikor egy családtag ajánlja fel a betegnek a szervét vagy annak egy részét. Magyarországon azonban nagyon ritkán alkalmazzák ezt az eljárást. Míg Norvégiában a veseátültetések 60, az Egyesült Államokban pedig 40 százalékához élő donort használnak, hazánkban ez az arány csak fél százalék, ami a legalacsonyabb a fejlett országok között. Általában sem a beteget, sem a hozzátartozóit nem tájékoztatják erről a lehetőségről, sokszor maguk az orvosok sincsenek tisztában vele. Így kevesebb a tervezhető, előre kiszámítható műtét, és kevesebb a megmentett ember: sokaknak ugyanis nem találnak időben megfelelő szervet. Tavaly például 70-en haltak meg a várólistán lévők közül.
Sokan azonban még a várólistára sem kerülnek fel, ami gyakran a halálos ítéletet jelenti egy betegnek. A vese kivételével minden szervnél gond, hogy nagyon kevesen vannak a várólistán. Új májban például csak 42-en reménykedtek 2003. december 31-én, míg a kisebb lélekszámú Ausztriában – ahol sokkal kevesebben halnak meg májbetegségekben –161-en. Nemzetközi összehasonlításban azonban a tüdő- és a szívvárólistánk a legrövidebb. Tüdőátültetésre hazánkban csak négy pácienst irányítottak, míg Ausztriában 57-et, a szintén tízmilliós lélekszámú Belgiumban 72-t, a 60 milliós Franciaországban pedig 202-t. A magyar szívvárólistán 2003. december 31-én 25 név szerepelt, míg a hazánknál ötször több lakost számláló Olaszországban 26-szor ennyien voltak. Szakemberek szerint több oka lehet annak, hogy ilyen rövidek a magyar várólisták. Egyrészt az, hogy az orvosok egy része nincs tisztában a szervátültetés lehetőségével. Nem tudja, miként juttathatja fel betegét a várólistára. Más orvosok pontosan tudják ezt, ám nem értenek egyet a transzplantáció hatékonyságával. Vannak, akik pedig nagyon drága beavatkozásnak tartják, ami szerintük általában nem áll arányban az elérhető nyereséggel.
A szervátültetést valamiféle mítosz övezi, még mindig csuda dolognak tartják. Sokan gondolják azt is, hogy nem egyenlő feltételekkel indulnak a betegek. A személyes kapcsolatok vagy a pénz bárkit előre juttathat a várólistán – vélekednek. A Hungarotranszplant Kht. készíttetett nemrég egy felmérést, hogy többek között megtudja, miként látják ezt az emberek. Feltették a kérdést: „Ön szerint egyenlő esélye van-e a gazdag és a szegény embernek a szervátültetésre?” A válaszadók több mint 55 százalékának voltak kétségei az esélyegyenlőséggel kapcsolatban. Közülük 15 százalék egyértelműen úgy látta, hogy van különbség szegény és gazdag beteg között. A szakemberek többsége állítja: nem lehet sumákolni, pénzzel nem lehet előnyhöz jutni. Mint mondják, az egészségügyi törvény kizárja a szerv vagy szövet anyagi ellenszolgáltatásért történő elidegenítését. Voltak azonban orvosok, akik – nevük elhallgatását kérve – jelezték, hogy a szervátültetésre kerülő beteg kiválasztásának feltételeit ugyan törvény szabályozza, annak betartását viszont nem ellenőrzik megfelelően.
Az említett felmérés arra is kíváncsi volt, hogy az emberek miként vélekednek a hírekből gyakran hallott szervkereskedelemről. A válaszadók 24 százaléka szerint van ilyen Magyarországon, 27 százaléka pedig azt mondta, hogy nincs. A transzplantációs turizmus valós veszély, noha a szakemberek szerint Magyarországon nem létezik. A transzplantációs turizmus egyébként a szervkereskedelem leggyakoribb formája. Azt jelenti, hogy például egy fejlett állam gazdag, vesebeteg polgára elutazik egy olyan országba, ahol pénzért szervet tud vásárolni és a műtétet is el tudják végezni. A leggyakoribb ilyen célország India, Brazília és a Fülöp-szigetek. Nem véletlen, hogy általában a fejletlen országok kapcsán hallunk ilyen hírekről. Ott ugyanis a jog valójában nem szankcionálja ezt a cselekedetet. A szervkereskedelem egy másik formája, hogy egy olyan országból, ahol ezt súlyosan büntetik, a donor és a szervet kapó beteg együtt utazik egy olyan államba, ahol a jogi szabályozás nem olyan erős. Végül olyan is van, hogy a teljes műtéti személyzet, orvosok, asszisztensek is velük utaznak. Sok tévhit él egyébként a szervkereskedelemről. Az a filmbéli jelenet, hogy valakit elrabolnak, majd egy szállodai szobában ébred, hasán egy hatalmas vágással, soha nem történik meg.
– Megdöbbentő, hogy miközben az igényeknél sokkal kevesebb a felhasználható szerv, és emberek halnak meg, mert nem találnak nekik időben szívet, májat, tüdőt, vesét vagy hasnyálmirigyet, addig sorra temetjük el a felhasználható szerveket. Csak azért, mert a kórházak nem jelentik a lehetséges donorokat, vagy mert az indokolatlanul rövid várólistán nincs olyan beteg, aki megkaphatná azokat – szögezte le Borsi József. Ezért javasolja azt is, hogy Magyarország kapcsolódjon be egy nemzetközi együttműködésbe, szervcserébe. Így nem mennének veszendőbe azok a szervek, amelyekhez nem találnak recipienst, azaz befogadó beteget. Nekünk pedig nagyobb esélyünk lenne például megfelelő májat találni, ha arra sürgősen szüksége lenne egy családnak mondjuk gombamérgezés miatt.
Szerencsés, aki várólistára kerül
Hancz Csaba az egyik leggyakoribb, gyógyíthatatlan szívbetegségben szenvedett. Fáradékony, erőtlen volt. Mintha az élet csak takaréklángon pislákolna benne – foglalja össze a betegség tüneteit. Kímélő életmóddal egy darabig szinten tartható az állapot, de egy idő után már nem megy. – A szívem az elvárható teljesítménynek már csak a 25 százalékát produkálta. Az orvos nem köntörfalazott, megmondta, hogy legfeljebb egy évem van hátra – emlékszik vissza.
Hancz Csaba szerencsésnek tartja magát, hogy egyáltalán felkerült a várólistára. Az ilyen betegségben szenvedők több mint 90 százalékának még a remény sem adatik meg az új életre. – Székesfehérvárnál rosszul lettem az autópályán, és a helyi kórházba kerültem. Az ottani orvosok indítottak el a transzplantáció felé vezető úton. Ki tudja, hogy valaha felkerültem-e volna a várólistára a pécsi szívcentrumból, ahol kaposvári lévén kezeltek – mondja. A Szív a Szívért Alapítvány kuratóriumának elnökeként ma már ő is tudja, hogy vannak olyan megyék az országban, ahonnan még soha senkit nem javasoltak szervátültetésre.
– Hatalmas szerencsém volt – mondja. – Nagyon hamar, nem egészen három hónap alatt találtak nekem szervet. Lehet, hogy ezzel magyar csúcstartó vagyok a szívesek között – mondja, majd hozzáteszi: – Segített, hogy átlagos pasas vagyok. Hetvenkilós, a vércsoportom pedig A+.
– Izgalmas állapot várólistán lenni. Bármikor csöröghet a telefon, hogy indulhatok az új élet felé. Az ember napokig szorong, hogy ott ne felejtse valahol a telefonját, hátha épp akkor hívják. De ebbe rövid idő alatt belefásultam – emlékszik vissza. Hancz Csaba épp kórházban feküdt, amikor a hívást kapta. Helikopterrel szállították volna Pécsről a fővárosba, akkor ült volna először ilyen járművön. Csakhogy ez 2001. szeptember 12-én történt, egy nappal az Amerikát érő terrortámadás után, amikor repülési tilalmat rendeltek el Magyarország teljes területe felett is. – Hát így nem ültem helikopteren. Maradt a mentőautó, de szerencsére minden rendben volt – mondja.
– Sok babona kötődik a szívhez. Gyakran mondjuk, hogy vannak kőszívű emberek, vagy hogy sok szeretet van valakinek a szívében. Az ismerőseim gyakran kérdezték, megváltozott-e a személyiségem a szervátültetés után. Ezt balgaságnak tartom. Nem a szívünkkel szeretünk, hanem az agyunkkal és a lelkünkkel. Ha változtam is, az csak azért volt, mert kritikus élethelyzeten estem át. Sokan kérdezték azt is: nehéz volt-e feldolgozni, hogy valakinek meg kellett halnia azért, hogy én tovább élhessek. Nem mardosott a bűntudat. Azzal az egyszerű gesztussal fogadtam el a szervet, amivel én is odaadnám másnak. Az én helyzetem és az illető halála független volt egymástól. Csak egy számítógép hozott össze bennünket, engem választott az ő szerveihez. Van, akit nagyon foglalkoztat, hogy kinek a szervét kapta meg. Nyomozni kezdenek, felkutatják a rokonait. Engem ez nem érdekelt.
