Az európai integráció történelmi fejlődése során soha nem volt igazi összeütközés nagy és kis államok között. Hogy nem az országok méretének volt e szempontból a legnagyobb jelentősége, arra Luxemburg az egyik bizonyíték. Ez a Német- és Franciaország között elhelyezkedő hercegség a mostani bővítésig az Európai Unió (EU) legkisebb állama volt, lakói egyszerre vallották és vallják magukat a francia és a német kultúrához tartozónak. Meg akarták őrizni nemzeti azonosságtudatukat, ezért az nemhogy nem sérült az integráció során, hanem tovább erősödött. Van mozgásterük a kis- és közepes méretű országoknak az európai együttműködésben, amelynek alapja a francia–német megbékélés. Sőt még a nagyok közti közvetítő szerepét is betölthetik, amint azt a Benelux államok példája mutatja. Belgium erejét az adja, hogy negyven éve ugyanazokat az elveket, orientációkat, elsősorban az európai gondolatot védi – derült ki a szegedi konferencia előadásaiból. Az is világossá vált azonban, hogy Európa országainak közvéleménye – kicsiké és nagyoké egyaránt – sok mindent nem ért a Európai Uniót illetően. Talán azért sem, mert a politikusok közül némelyek Brüsszelt sokszor amolyan mumusként emlegették. Meg kell tenni ezt meg azt, mert Brüsszel így akarja. Nem szabad ezt vagy azt tenni, mert Brüsszel nem engedi, és így tovább. Sokakban fölmerül a kérdés, vajon alkalmas-e a hatalmas európai intézményrendszer arra, hogy megoldja mindazokat a problémákat, amelyekkel szembe kell néznünk.
Jacques Santer Jean Monnet-t idézte: „Semmi sem lehetséges emberek nélkül, semmi sem tartós intézmények nélkül.”
– Szükség van az intézményes keretekre, mert csak így teremthetjük meg a folyamatosságot. De ebben a keretben emberek politizálnak, és úgy kell politizálniuk, hogy Európa meg tudjon felelni a XXI. század kihívásainak – magyarázza Jacques Santer, amikor arra kérjük, fejtse ki Jean Monnet gondolatát. – Hogy melyek ezek a kihívások? Például a szociális piacgazdaság megteremtése, hogy hatékonyan tudjunk küzdeni a munkanélküliség ellen. Vagy a környezetvédelem, illetve minden, ami az emberek életminőségét érinti. Ember és intézmény elválaszthatatlan egymástól.
– Néhány éve ön egyik beszédében azt mondta: a XX. század Amerika százada volt, és feltette a kérdést: vajon a XXI. század Európa százada lesz-e? Hogyan válaszolna ma erre?
– Lehet Európa évszázada a XXI. század, ha az európaiak képesek lesznek gazdasági közösségből olyan politikai unióvá alakítani, amelynek van közös védelmi és biztonságpolitikája, külpolitikája. Akkor majd elmondhatjuk, hogy Európa hatalom. Ma még nem az, Európa jelenleg gazdasági közösség. Bizonyos politikai szempontból fontos fejlesztéseket illetően mi vagyunk a világ legnagyobb nettó befizetője: az Európai Unió, a tagországok fizetik a harmadik világ országainak juttatott összes segély 63 százalékát. Mi adjuk a legtöbbet a menekültügyi főbiztosság fenntartására, nagyrészt mi finanszírozzuk a Palesztin Hatóság igényeit, mi vagyunk Izrael első számú kereskedelmi partnere, még sincs szerepünk a közel-keleti politikai válság rendezésében. Európának nemcsak „global payernek” – világméretű fizetőnek – kellene lennie, ahogy a britek mondják, hanem „global playernek”, világméretű játékosnak is, aki képes politikai szerepet vállalni nemzetközi terepen.
– Európa gazdasági és monetáris unió – halljuk a leggyakrabban. Beérhetjük ezzel ön szerint, aki nemcsak pénzügyminiszter, hanem kulturális miniszter is volt hazájában?
– Nem, egyáltalán nem, a gazdasági és monetáris unió fontos, de Európa lényegét, gazdagságát kulturális sokszínűsége adja, és ez jelenti egyik problémáját is. Össze lehet hangolni a gazdasági, jogi szabályozást, lehet belső piacot teremteni, szabványokat meghatározni, de a gyökereket nem lehet „összehangolni”. Az Európai Unió országainak nagyon mély kulturális gyökerei vannak, ezt a sokszínűséget ki kell használni, meg kell őrizni. Én az egyes tagországok kultúrájának megőrzését pártolom, de tudnunk kell, hogy a civilizációnk közös értékeken alapul. Ezt a jövőben sokkal erőteljesebben kell képviselnünk, mint a múltban.
– Előadásában feltette azt a kérdést, alkalmasak-e a régi tagállamok arra, hogy integrálják az újakat a kibővült Európai Unióba?
– Az idén május 1-jén nagyot léptünk előre, de ez csak a kezdete annak a hosszú folyamatnak, amelyet mindig is folyamatként képzeltem el. Békében, szabadságban tudtuk egyesíteni a kontinensünket, ez nagy dolog, de további erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy az újonnan belépett országok is részesülhessenek azokból a fejlesztésekből, amelyekben nekünk ötven éve részünk van. Folytatnunk kell azt a politikát, amely sikeresnek bizonyult a korábban felvettek: Írország, Portugália, Spanyolország esetében.
– Sokan demokráciadeficitről, demokráciahiányról beszélnek az Európai Unióval kapcsolatban. Van ilyen, és mit tehetünk az egymás országait illető kölcsönös ismerethiány megszüntetésére?
– Az unióban nincs demokráciadeficit, az Európai Parlamentben is szavazunk, az Európai Bizottság elnökét választják, a minisztertanács a tagországok kormányainak képviselőiből áll, akiket ugyancsak választanak a hazájukban… Ismerethiány viszont valóban van, és még nem tudatosult az emberekben, mit jelent az európaiság fogalma. Nem tudatosodott bennük az sem, hogy az őket érintő kérdések hetven, talán nyolcvan százalékáról végső soron Brüsszelben vagy Strasbourgban határoznak. Azt kell megértetnünk velük, hogy a sorsuk szorosan összefügg az európai intézményekkel, nekik is részt kell tehát vállalniuk az európai ügyek intézésében. Persze nem arról van szó, hogy nem akarnak részt venni ebben a munkában, hanem inkább arról, hogy nem érzik szükségét, mert nem látják az összefüggéseket.
Jacques Santer 1937-ben született a luxemburgi Wasserbilligben. A jog- és a politikatudományok doktora, több mint tíz évig hazájának miniszterelnöke. 1975–1979 és 1994–2004: az Európai Parlament (EP) tagja, 1975–1977: az EP alelnöke. 1995–1999: az Európai Bizottság elnöke. 1972–1974: munkaügyi és a szociális ügyek államtitkára, 1974–1979: országgyűlési képviselő, 1979–1984: pénzügyi, munkaügyi és társadalombiztosítási miniszter, 1984–1995: pénzügyminiszter, 1989–1995: kulturális miniszter. 1987–1990: az Európai Néppárt elnöke.
