Üzletkötés a mauzóleumban

A rendszerváltás után feléledő nyugati posztmodern stílus ismét a figyelem középpontjába emelte a szocreál egynémely hazai relikviáját. Számos példa szól arról, hogy az egykor híres-hírhedt épületek – kézen-közön gazdát cserélve – fényes karriert futottak be. Ott van például a privatizált Matáv új székháza Bel-Budán, az egykori Kohó- és Gépipari Minisztérium Tervezőintézete robusztus épületében, vagy ugyanilyen az új Meridian szálló esete az egykori Budapesti Rendőrkapitányság épületével. A hazai tervezés egyik fellegvárát, a Városépítési Tervező és Tudományos Intézet szocreál épületét a patinás tervezőcégek feloszlatása után ugyancsak átalakították, így a frekventált budai hegyoldalra a Budapesti Kereskedelmi Kamara költözhetett.
A szakszervezetek székháza viszont szerencsétlenebb sorsra jutott. Lebontották, és a helyére az egykori Felvonulás tér feletti uralom új dekonstruktivista szimbólumát, a „Szelek Házát” emelték holland segítséggel. Újabban pedig itt van az ötvenhatos titkok tudója, a Köztársaság téri párt(szék)ház eladásának ötlete. Vajon mi lesz a kopottas, kifakult, lelakott épület sorsa ebben a történelmi környezetben? Vagy talán időközben már vevő is akadt rá?
Különös fintora a sorsnak, hogy a tizenöt éve „agyagba taposott” rendszer Köztársaság téri eredettörténete nem, antikizáló építészeti relikviái viszont annál inkább érdeklik a versenytársadalmat. Az átkosnak kikiáltott korszak levitézlett történelmi figuráival nem, szocreál, sztálinista épületeivel viszont annál inkább hajlamosak történelmi kompromisszumot kötni. Mi több, szívesen költöznek az ódon falak közé, ha a felújított oszlopcsarnokokban legalább a lift üvegből van. Vajon mi lehet ennek a sajátos vonzódásnak a mozgatórugója? Az esetleges nosztalgián és különcködésen túl a gyökerek valószínűleg mélyebbre vezetnek. Valószínűleg oda, hogy a rekvizitumot megőrizzék megszelídítetten felidéző formájában, ám úgy, hogy egyúttal el is vegyék annak eredeti jelentését, mivel funkcionálisan ellenkező mondanivaló szolgálatába kényszerítik. Ezáltal ugyanis a beköltöző új tulajdonosok az épület által eredetileg felidézett múlt egyedüli, sőt kizárólagos tulajdonosaivá is válhatnak az általuk hőn óhajtott e világi örök életben. Így lehet ez minden stílussal minden rendszerváltásnál.
A korszellem diktálta antikommunista közhangulat miatt egy ideig senkit sem érdekelt múltunk ezen öröksége. A befektetők viszont, megsejtvén benne az üzletet, felvásárolják a szocreál épületeket. Mert van abban valami mágikus: belakni a múlt temetőit azért, hogy azok felidéző szelleme a túlélők felügyelete alá kerülve sohasem térhessen vissza a palackból. Mert az emberek félnek a megholtak szellemétől, különösen ha saját rossz lelkiismeretük hordozóit is látják bennük. Akkor inkább váljék a szocreál unikum foyer-vé az idelátogató tétova külföldiek számára! Váljék inkább szorgos üzletemberek sietős találkozóhelyévé az aula, ahol a sarokba elbújtatva esetleg megőrzött emléktáblák, szobrok beszélnek az épület eredeti történetéről! Inkább az álom, csak ne a valóság történelmi tükre, amelyben éltünk egykor.
Nem kétséges, hogy a Köztársaság téri pártház is erre a sorsra jut majd, ahogyan a szobrot is elhurcolták előle. Mert a tragikus végkifejletű ’56 polgárháborús szakaszának máig megemésztetlen emlékét is úgy lehet végérvényesen kimosni a fejekből, ha majdan csak maszkabált, panoptikumot ünnepelünk helyette. A drámai valóság helyett csupán azt, ami fogyasztható és ami belefér a szűkre szabott nemzeti közmegegyezésbe. Az épített örökség pedig az építészetben sem cicoma, hanem patina kérdése. Ha viszont ennek teljes városépítészeti egysége – az eredeti genius loci – hiányzik, műemlékeink is csak mauzóleumokká, műkincsekké állnak össze, amelyekkel szabad az ingatlankereskedés éppúgy, mint a tér fogyasztása, a harács.
Hallatszik már nyilatkozatokban, hogy a megújult kormánypárt rövidesen új pártszékházba költözik. Megérdemli, megdolgozott érte, különösen az augusztusban végrehajtott kormánypuccs idején. S ha már új, legyen kövér! „A múlt fog sarkából kitörni, semmik vagyunk, s minden leszünk” – hangzik fel a fogadalom új értelmezésben a tisztújító kongresszus végén. Így ha előbb nem, 2006-ra mindenképpen körvonalazódnia kell a projektnek, hogy legyen miről informálni a tétova jóléti társadalmat a kampányban. A helye persze még rejtély, mint ahogyan arról sem szól a fáma, hogy mi lesz a sokat megélt ódon, szocreál Köztársaság téri pártház sorsa a tervezett tranzakciók során. Ismerve valamelyest a budapesti konstellációt – az expó és a Nemzeti Színház körüli vitákból –, nem kizárt, hogy 1956 ötvenedik évfordulójára vagy talán még előbb, a választási kampány idején meglesz az új koalíciós megállapodás a pártház sorsáról. Tekintettel az ügy történelmi és urbanisztikai jelentőségére, a szélesebb nyilvánosság számára is van talán helye találgatásoknak. Például a következőképpen.
Az új székháznak természetesen valahol a Belvárosban van a helye (ne csak szállodák költözzenek oda!), hiszen Zugló meg a budai hegyvidék már betelt pártházakkal. Az MDF elhagyott helyére, az egykori Fehér Házzal szembe pedig aligha akarnának költözni, bár ’56 emléke szempontjából a Bem tér „szerencsésebb” lenne, mint a mostani. Az épülő millenniumi városközpontban már minden telek gazdára lelt. Az egyetlen szabad helyen egy nemzetközi konferencia-központ vár felépítésre. Meg aztán furcsa is lenne megépíteni itt a Duna-parton az egykori Fehér Ház déli pandanját. A „spenótház”, az egykori Tervhivatal robusztus tömbje helyén szálloda épül. A funkcióhoz méltó üres telekként maradt csupán a forgalmilag és városépítészetileg remekül exponált, máig beépítetlen városházi „gödör”, szemben a Madách-kapuval és a patinás középkori várfalakkal. Évek óta úgysem hasznosult itt a tér, mert méltó befektetőkre vár. Persze bármely nemzetközi tervpályázat kiderítené, hogy itt nem lehet valami axiális hatalmi centrumra gondolni, ahhoz túl tág és – a fák meg a fal miatt – túl szűk a hely. Pártszékházat csak akkor lehetne itt elképzelni, ha tulajdonosa a programjával magába tudja foglalni a belvárosi irodákat, butikokat és egyéb kapcsolódó létesítményeket, amolyan „modern néppárti” módon. A néppárti multifunkcionalitás ugyanakkor lehetővé teszi számára, hogy megőrizze kívánatos történelmi inkognitóját, a nemzeti baloldali szocreál talányt, ugyanakkor a Köztársaság tér kísértő emléke sem gyötörné többé. Jövőbe forduló tekintete pedig csak néha akadna fenn a szemközti Madách „sugárút” diadalívén.
Végtére is mit tegyen egy szervezet, ha végkép kinőtte azokat a falakat, amelyek közé történelme kényszerítette? Mint mások manapság, új helyre költözik, és ez a mobilitás a történelem forgatókönyve szerint nem róható fel neki. Az egykori „testvérpárt”, a Francia Kommunista Párt új székházát például a hetvenes években egyenesen Le Corbusier brazil tanítványa, Oscar Niemeyer tervezte. Az épület abban különbözött a korszak ügyeletes egyenstílusától, hogy üvegtömegével egy lobogó zászlót formált és szimbolizált, és ezt a „zászlót” úsztatta el az alagsori konferenciaterem felett. Igaz, bravúros megoldását napjainkban a posztmodern kritika nem sokra méltatja. Persze a Parcsam (Zászló) mozgalom eszméje is határozottan kompromittálódott azóta, hogy Camus A lázadó ember című híres esszéjében hátat fordított a nemzetközi baloldalnak.
Nálunk 1956-ban kezdődött meg a folyamat a régi széljárás radikális tagadásával. A szabadságeszme új letéteményesei tanultak Camus-től is, aki szakított mindenfajta „ortodox baloldalisággal”. Ebben a helyzetben új helyet és adekvát formát találni az egykori állampárt örökösei számára hathatós liberális rásegítés nélkül nem lesz könnyű Budapesten. De legyen ez az újonnan megválasztott kampányfőnökök és agit-proposok dolga. Mert az igazi szakmai kérdés mégiscsak az, hogy ha valóban kiköltöznek valahová, akkor mi lesz az elhagyott szocreál pártház sorsa és főként az előtte elterülő téré. Ki adja majd vissza a mauzóleum történeti patináját, és mennyit ér a „műkincs” a nemzetközi piacon? Vagy kereskedői logikával akkor ér legtöbbet, ha lebontják, és kedvezőbb szintterülettel új épületet emelnek helyette? Újat, de más funkcióval, hogy ne kelljen többé szégyenkezve visszaemlékezni a történelemformáló – kevesen vallják ma ezt – borzalmas napokra, a pártház ostromára (ma már be van ott vetve minden fűmaggal és leterítve gyeptéglával).
Tizennégy éve, hogy új szelek fújdogálnak a Köztársaság téren. Olyannyira, hogy időközben a gazdátlanná vált emlékműpark beépítése is napirendre került. Évekkel ezelőtt volt ugyanis egy koncepció, amely szerint az Erkel Színház lebontásával egy hiperszuper új „japán opera” épült volna. Természetesen nem magában, hanem egy belvárosi bevásárlóközpont kíséretében, amelyet pont a tér legkritikusabb pontjára, az emlékműegyüttes helyére képzelték el a befektetők. Mindeddig szerencsére semmi sem valósult meg az ominózus projektből, hacsak az nem, hogy az emlékműparkot felszámolták, a szobor vezéralakját pedig a távoli Szoborpark Múzeumba deportálták. Az új 4-es metró építésének és állomásának közelsége azonban új lendületet adhat a tér intenzívebb hasznosítási elképzeléseinek is, hiszen a metróállomás jelenléte a csillagokig verheti fel itt is az ingatlanárakat, megmozgatva a „developerek” fantáziáját. De a régi projektnek új perspektívát adhat a szocreál pártház tervezett eladása is, és innentől sokesélyessé válik a játszma. Az ingatlanbiznisz azt diktálná, hogy már lábon, lakottan eladva is nyereséges üzlet, hát még opciósan, lízingbe, kivárva a megfelelő árkonstellációkat a hazai ingatlanpiacon, különösen, ha bennfentes banki hitelhez is hozzá lehet jutni majd egy szindikátuson keresztül!
Az épületet a köztérhez kapcsolt ingatlanbefektetésként minden bizonnyal a legjobb áron lehet eladni, összekötve a nagyobb szabású tranzakcióval, társasági apportként. Azt pedig a versenytársadalmi tapasztalatokból tudjuk, mi az ilyen típusú üzletek urbanisztikai hozadéka. A genius loci, a hely szellemének halála mindenesetre. De lehet, hogy épp ez a cél: 1956. október 30. emlékének a teljes kiiktatása az ötvenhatos nemzettörténelemből a hazai jobb- és baloldal jövőbe (?) mutató történelmi konszenzusában. „Szép jövőnk, ne légy ily sivár!” – könyörgött József Attila, de senki sem hallgat rá azóta sem.
Ahogyan közeleg a 2006-os választási kampány, úgy borul alkonyi fénybe az elárvult Köztársaság tér az általa szimbolizált történelmi tanulságokkal együtt. Mert az új baloldalon így szól a nóta, „a múltat végképp eltörölni”, és ezt komolyan is gondolják. Ehhez pedig útban van a tér és tragikus szelleme.
Mert az útban lévő szerény városépítészeti együttes szakadt állapotában is egyelőre alapvetően felidéző erejű. Még állnak a fák a pártház előtt, ha az emlékkert rettenetes kínokra emlékeztető szobrát el is szállították. Olyan tények és emberek sorsának felidézéséről van szó, amellyel az amnéziába süllyedt, ma ünneplő eufória semmi esetre sem kíván szembesülni. Rontaná a nemzeti közmegegyezésben újjászületett ünnep egyértelmű hangulatát. A tét ugyanis nagy: 16 évvel a békés rendszerváltás után vajon fenntartható lesz-e az ’56 kapcsán megkötött nemzeti közmegegyezés jelenlegi formája? A politikai viták nyílt (nem levéltáros) lefolytatása helyett kampányidőben a Köztársaság téren minden bizonnyal ingatlanpecérek veszik át a hatalmat, mögöttük hivatásos ideológusokkal és természetesen építészekkel, akiknek posztmodern, ezoterikus formanyelvét már a vájt fülűek sem értik igazán.
Eközben csaknem minden politikai erő egyetért abban, hogy ’56 hivatalos értelmezésében az október 30-i eseményeknek nincs helyük, mert a polgárháborús szakasz tragikus történelmi fordulópontjának nemzeti drámáját a tanulságokkal ma már semelyik hangadó sem érzi magáénak. Ebben az esetben a szocreál pártház sorsa már látszólag másodlagos, szolgálhat akár kulturális célokat is. A liberális politikusok szemüvegével nézve: esetleg ötvenhatos múzeumként működhetne a Terror Háza pandanjaként. Vagy – ismerve a depolitizálódott posztmodern mai ízlését – a legfőbb történelmi bűnbaknak kikiáltott Kádár János „posztsztálinizmusának” tendenciózusan elferdített bemutatásával ’56 panoptikumává alakítható ki. („Neve szégyen, neve átok, ezzé lett magyar hazátok” – megéltük ezt Petőfivel és Arannyal is ’48 vonatkozásában.)
Most még öles léptekkel haladunk az ügydöntő népszavazások tarkította úton a sorsdöntő 2006-os választások felé. Ez kísérteties módon esik egybe az 1956-os forradalom, polgárháború és szabadságharc 50. évfordulójával. Csak a nagy sietségben nehogy úgy járjunk, mint Dürrenmatt novellájának éjszakai alagútban gyorsulva száguldó, vezető nélküli szerelvénye! Vagy lassúságunkban Kuroszava utolsó filmje jusson eszünkbe, amelyben egy vak koldus tántorog a szakadék szélén! Vajon azzal, hogy 1956 egyik legfontosabb álma – a nemzeti függetlenség – azóta megvalósult (?), feledhető-e az évszázados többi álom az egyenlőségről, testvériségről, hitről, reményről és szeretetről? Mert ezekben sajnos 48 évvel a tragikus események után sem alakult ki konszenzus, sőt csendesen emelkednek tovább a barikádok.
De finomul a kín, és a globalizációs korszakban posztmodern választ illik adni szocreál eredetű problémáinkra is. Soha nem volt nagyobb szükség az új – a megújított – nemzeti közmegegyezésre. Persze aligha erről szólnak 2006-ban a Ron Werber-i választási kampányok.
Az elhagyott épület szocreál homlokzata addig is mély hallgatásba burkolódzik. Várja tovább a befektetők felmentő seregét vagy inkább a vesztét. Mert jól ismeri Márai Sándor keserű igazságát: „Más lóg a fán, nem cukorkák, / Népek Krisztusa, Magyarország.”

A szerző okleveles építészmérnök