A baloldal botladozó filozófusa

A Magyar Nemzetnek nemrég adott interjújában Tamás Gáspár Miklós a kormány és ellenzéke között középen, a karosszékében ülő független filozófusként mutatta be magát. Csakhogy – mint tudjuk – a filozófus bölcs ember, aki harag és elfogultság nélkül vizsgálja a szemben álló felek érveit. Ő pedig ebbéli szerepében sem harag nélkülinek, sem elfogulatlannak nem tűnt. Sem akkor, sem azóta. Támadásai meglehetősen egyoldalúan irányulnak az ellenzék és vezetője ellen. A minap a kormány közeli sajtóban Orbán Viktorhoz intézett, kicsit leereszkedőnek tűnő, hamiskásan barátkozó szavait („Szedd össze magad, öregem”) – képszerű hasonlattal – értelmezhetnénk úgy is: megpróbál belopózni az ellenfél táborába, csellel maga mellé állítani Orbán híveit, majd a vezér közelébe kerülvén „lekaszabolni” kíséretének tagjait („Orbánon kívül nincs senki a Fideszben”). Végül titokban megszerezni a vezér skalpját („ő is csak az én tanítványom”), hogy azután saját tábora felé fordulva diadalittasan emelhesse azt a magasba. Talán azt sem alaptalanul feltételezhetnénk, hogy ezzel a cseles módszerrel Tamás Gáspár Miklós és barátai meg akarják alázni az ellenzéket, és igyekeznek meghatározni, ki és hogyan vezesse csapataikat a küszöbönálló választási harcba.
Valószínűbbnek tűnik azonban, hogy a kormánypárti vezérfilozófus nem ilyen agyafúrt. Sokkal inkább mondhatnánk álmodozó filosznak, aki nagyravágyásában hosszú évek óta a felhők fölött tévelyeg jobbra s balra. Aki az éppen ott megpillantani vélt ellenzéki vezérre függeszti irigykedő és sóvárgó tekintetét, s megpróbál megbirkózni vele. A baj csak az, hogy Orbán Viktor szellemével viaskodván TGM belelép a lába előtt tátongó gödörbe. Az emberi jogok felkent védelmezőjeként nem veszi észre, hogy egykori (és talán jelenlegi) munkahelyéről nemrégen rúgtak ki politikai okok miatt egy filozófust. Azt sem látja: alig van ma állami munkahely Magyarországon, ahol nem kellene retorziótól tartania annak a tisztviselőnek, akiről kiderül, nem híve a jelenlegi kormánynak. És vajon mi lehet az, ami annyira elhomályosíthatja egy filozófus szeme látását, hogy erőtlennek tudja nevezni a Medgyessy-kormány időszakát? Amikor ismét börtönnel kezdték fenyegetni a puszta véleménynyilvánítást? Amikor a baloldali emberi jogi szervezet szerint is többször éltek vissza a gyülekezési törvénnyel, mint a rendszerváltás kezdete óta eltelt tizenhárom év alatt együttvéve? Amikor nyíltan és a hátuk mögött, titokban bírósági eljárást indítottak ellenzéki újságírók ellen, hogy lehallgattathassák telefonjukat, kivonhassák őket a forgalomból? Amikor visszatért az emberi jogok korlátozásának rendszerváltás előtti gyakorlata?
És vajon mi lehet az oka annak, hogy TGM, aki a Horn-kormány idején Bokros Lajos védelmére kelt, és most az örök baloldal szociálisan érzékeny filozófusa lett, nagyvonalúan keresztülnéz a balliberális koalíció mindkét kormánya idején bekövetkezett gazdaság- és társadalompolitikai csődje felett? Amikor két rövid esztendő alatt Magyarország éltanulóból sereghajtóvá lett az új uniós tagországok között? Amikor nincs többé olyan gazdasági mutató az államháztartási hiánytól az infláción keresztül a munkanélküliségig, ahol ne kerültünk volna az utolsók közé? Amikor az Európai Unióban is felfigyeltek arra, hogy nálunk kozmetikázzák a költségvetési adatokat? A Magyar Nemzetnek októberben adott interjújában azt ígérte az örök baloldal filozófusa, hogy Gyurcsány Ferenc is megkapja tőle a magáét, ha tovább folytatja a privatizációt. Nos, azóta a magánosítás nem állt le, bizonyos területeken egyenesen felgyorsult. A Nemzeti Tankönyvkiadó és néhány állami gazdaság a miniszterelnök barátai kezébe került. Számos, már klasszikusan állami feladat magánosításának előkészítése is gőzerővel folyik. Draskovics Tibor és csapata egy, az eddigieknél is igazságtalanabb és a kisembereket az eddigieknél is jobban sújtó adórendszert készít elő. Magyarország Részvénytársaságban emberek százezrei veszítik el utolsó részvényüket is, miközben néhányan egyszerre szereznek meghatározó döntési jogosítványokat az rt. gazdasági, média és politikai leányvállalatában.
Azóta hiába várjuk a kormányzó baloldal bírálatát TGM-től. Akár baloldali lapban, ahogy azt megígérte. Most azt kéri Orbán Viktortól, menjen be az Országgyűlésbe, és vegye fel a munkát, mert különben nem lesz demokrácia Magyarországon. De vajon ő szóba állna-e olyanokkal, akik négyszemközti megbeszélésre hívják, hogy azután a média teljes nyilvánossága előtt próbálják az egyoldalúan előre elkészített közös nyilatkozat elfogadására kényszeríteni? Vajon szalonképesnek tartaná-e azokat, akik a nyilvánosság fórumain rendre diktátornak, klerikálisnak, nacionalistának és szélsőjobboldalinak nevezték? Leülne-e olyan emberrel cseverészni, aki néhány hónappal ezelőtt még árnyékállam kiépítésével vádolta, és azóta a legcsekélyebb késztetést sem érezte arra, hogy a vádat visszavonja? Egyáltalán: ki rekeszti ki itt a másikat szalonképesség ürügyén immár tizenöt éve?
Tamás Gáspár Miklós igazából nem a demokrácia védelmében aggódik. Mert nem nagyon van ma Magyarországon olyan közéleti ember, aki többet tett volna a demokrácia lejáratásáért, mint ő. Merte-e bárki is oly gyakran a demokrácia teremtő aktusától, a választástól való távolmaradásra buzdítani az állampolgárokat, mint ő? Mondta-e más, amit ő többször is, hogy a magyar parlament és demokrácia lejáratta magát, ezért az épeszű ember távol tartja magát tőle? Nem. Milyen alapon várja el tehát bárkitől is, hogy a parlamentbe járjon, ha szerinte nem épeszű az, aki nem tartja távol magát tőle? Különben is, mi akadályozza meg, hogy – ha nem tartja elfogadhatónak egyik politikai erőt sem a mai választékból – demokráciáért aggódó állampolgárként pártot alapítson? A baloldali média támogatásával új pártjával akár a parlamentbe is bejuthatna. Ő azonban nem gondol erre.
Vajon megérdemli-e a filozófus címet az, aki – miközben arról beszél, hogy az ellenzéki politizálás színvonala alacsony és nem is demokrata, és azt is mondja büszkén magáról, hogy ő a történelmi baloldal árulója – nem volt elég bátor ahhoz, hogy – hasonló szigorú mércét alkalmazva – egyszer is részletezze, milyen a magyar „történelmi baloldal”? Vajon le merte-e írni Tamás Gáspár Miklós azt, amit a szintén baloldali Szalai Erzsébet leírt, hogy a történelmi baloldalt – „főként hatalmi pozícióban – a konkrét emberek iránti rideg, gyakran kíméletlen magatartás, a gyengeség iránti intolerancia, a hatalommal való korlátlan visszaélés, a sokszor egymás életére is törő, kemény rivalizálás” jellemezte? Az örök baloldal vezérfilozófusának soha eszébe nem jutott: az igazi baloldal zászlaja máshol is lenghet, mint ott, ahol a politikai baloldal vezérei 1989-ben leszúrták. Pedig ha valaki az örök baloldal filozófusa, akkor – ha a mindennapokban nem találja – legalább keresse.
Ez a filozófushoz méltó feladat.