Tiszafüreden éltek. Apja, Farkas József híres cigányzenész volt, édesanyja pedig magyar asszony. Jó életük volt, apja a füredi szállodában muzsikált, „az urak” is szerették, tisztelték.
Mégis elvitték őket.
– Egy reggel jöttek értünk. Minden házról volt papír, amin nyilvántartották, ki lakik ott. A miénknél az volt ráírva: Farkas József és családja, cigány – idézi fel az 1944 elején történteket Dósa Gyuláné.
Burgenlandba vitték egy hatalmas gazdaságba.
– Ahogy vissza tudok emlékezni, sokfélék voltunk a gazdaságban. Voltak ott lengyelek, zsidók, oroszok, mi, magyar cigányok… mindenféle nép. Nem lehet azt elfelejteni, mikor beküldtek a lovak közé. Én kicsinek nagyon féltem a lovaktól, még enni se mertem adni nekik. Azóta szeretem őket, mert azok az állatok olyan türelmesek, kedvesek voltak. Szinte megérezték, hogy milyen bajban van az ember. Reggelente jöttek az urak kilovagolni. Volt ott egy náci nő, akitől nagyon féltünk. Nádpálcával agyonvert egy zsidó lányt. Csak ütötte, ütötte. Bele volt bolondulva a kegyetlenkedésbe. De a többiek, a németek is meg a magyarok is rendesek voltak – mesél, megelevenítve a múltat, ahogy a szívében él.
Majd hatvan évvel később Dósa Gyuláné is egyike volt azoknak, akik a vidéket járó holokausztnepperektől tudták meg, hogy az osztrák állam jóvátételt fizet egykori szenvedéseikért. Az ausztriai Megbékélés Alapítvány kárpótlást folyósít minden kényszermunkára hurcolt túlélőnek és leszármazottaiknak, így a cigányoknak is. A hetven éven felüli túlélők csaknem kétmillió forintot kaphattak.
Bár a holokauszt története régóta tananyag az iskolai történelemórákon, a cigányok szenvedései alig egy évtizede kerültek be a szélesebb köztudatba. A jóvátétel, a túlélők és a leszármazottak kárpótlása Magyarországon ellentmondásos, botrányokkal kísért folyamattá vált, a különféle nemzetközi akciók, kezdeményezések kusza és átláthatatlan szövevényt alkotnak, olyannyira, hogy a parlamentben vizsgálóbizottságot állítottak fel a roma kárpótlási ügyek tisztázására.
Mert a hír, hogy igényelhető a jóvátétel, finoman szólva is nehezen jutott el a cigány közösség tagjaihoz. Így aztán tág terük nyílt a szélhámosoknak. Az osztrák kárpótlási pénzzel seftelők 50–100 ezer forint ígéretével vásárolták fel az idős romák adatait. Tizenegy megyében kezdődött nyomozás, cigány önkormányzati vezetők is gyanúba keveredtek, az eddig kifizetett nyolcmilliárd forintból szerény becslések szerint is több százmillió forint kerülhetett illetéktelen kezekbe.
Dósa Gyuláné egy olyan neppertől értesült a lehetőségről, akit azóta előzetes letartóztatásba helyezett a rendőrség. Nagy nehézségek árán végül mégis sikerült érvényesítenie kérvényét a kárpótlás hivatalos magyar lebonyolítója, a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány irodájában, így remény van rá, hogy egyszer hozzájuthat a kárpótlási összeghez. Igaz, nem annyira a pénz miatt aggódik, bár meglenne a helye. Szerinte a legnagyobb baj az, hogy elveszett valami, ami még az üldöztetésük cudar világában is megvolt.
– Megváltozott a magyar, és megváltozott a cigány is – mondja.
Farkas Julianna a burgenlandi gazdaságban a tápiószecsői cigányokkal került össze, ők vették pártfogásukba.
– Nekik köszönhetem az életemet. Mondták: csinálj meg mindent, amit parancsolnak, dolgozzál, mert különben feltesznek a vonatra, és elvisznek Auschwitzba… Én tizennégy éves koromig, bizony, éjszakánként bepisiltem. A félelem teszi ezt, azt mondják – emlékezik.
Középső bátyja és öccse még azelőtt megszökött, hogy értük jöttek volna. A környék erdeiben, tanyavilágán húzták meg magukat. Csak apja, anyja maradt otthon és legidősebb testvére, Gyula. Őt Mezőkövesdre vitték, onnan szökött meg. Apját Németországba hurcolták, a hétéves Juliannát elszakították anyjától.
– Apám rengeteget szenvedett, éhezett, fázott. Lőszergyárban dolgoztatták őket. Aztán, mikor el akarták vinni őket máshová, tán Auschwitzba, megszökött a vonatról. Kifeszegették a padlódeszkát, és a sínek közé ugrottak.
Az apa ezután Svájcba menekült, de nem volt maradása, vágyott a családja után. Mikor felerősödött a honvágya, elindult haza. De akkor már új vendégek is érkeztek Tiszafüredre.
– Amikor bejöttek az oroszok, egy szál hegedűvel ment eléjük a határba. Játszotta nekik a Katyusát, annyira örült, hogy megjöttek, s hogy újra együtt lehet a család. Mert akkorra már hazakerültünk, csak anyámról nem tudtunk még semmit. Őt szakácsnőnek vitték el valahova.
Apját korábban a tiszafüredi polgármester mentette, „mikor az egyik SS-tiszt megharagudott rá”. Agyon akarták lőni. S mit tesz a sors? Mikor bejöttek az oroszok, lefogták a polgármestert, aki egy ideje az erdőben bujkált. Farkas József ott volt az oroszokkal a Kövér-kastélyban, muzsikálni hívták. A kezébe adta a hegedűt, és mondta: „Ő is muzsikus, jó barátom.” A polgármesternek meg odasúgta: „Játssz, ahogy tudsz, mindegy…” Így menekült meg a polgármester.
– Rendesek voltak az urak is, nem igaz, hogy rosszak lettek volna. Vérbeli magyarok voltak. Volt, hogy duhajkodtak, de sohasem bántottak senkit, nem viselkedtek embertelenül – Dósa Gyuláné így emlékezik. Tán azért, mert az idő megszépíti a múltat, tán azért, mert a jelen mindig keserűbb. Annyi bizonyos, hogy ami most van, azzal nincs megbékélve.
– A deportálást túléltük. De sokat segítettek ebben a magyarok. Jó emberek voltak. S most? Borzasztó, ami van. Hová lett az akkori jóság? Akkoriban – ahogy emlékszem – nem volt olyan, hogy valaki éhezik egy faluban. Elment a koldus, a szegény, kitakarította a módosabbnál a disznóólat, és a gazda telerakta a kosarát ennivalóval. Két-három napig elég volt a családjának. S ha elfogyott, jött dolgozni újra. Szerették a magyarok a cigányokat. Segítették őket, nem bántották. Ha megtudták, hogy éhezik egy család, föltettek egy zsák búzát vagy krumplit a kocsira, elvitte a gazdag ember, és azt mondta: „Itt van, süssed a gyerekeknek a csobányt, süssed a bodagot!” Ha disznóvágás volt valahol, akkor is kapott a szegény, ha elment segíteni. Olyan nem volt, hogy egy falu ne tudta volna eltartani a szegényeit. A cigány muzsikált nekik, megfizették érte. Egyenrangúnak vették az én apámat is, megbecsült ember volt, engem sem bántottak soha, nem éreztették velem, hogy alábbvaló lennék. Más világ volt a háború előtt is, és jó volt utána is. Mert a cigány akkor már tudta taníttatni a gyerekét. Nem azt mondom, hogy nem volt egy-két rosszindulatú ember akkor is a faluban, de csak egy-kettő. A többi meg lehurrogta. Most meg ez a gyűlölet… Ezen csodálkozom a legjobban, hogyan lett ilyen a világ. Ez fáj a legjobban.
Miután végre összekerült a család, és vége lett a háborúnak, Dósa Gyuláné szerint „aranyéletük” volt. Apja szerzett hozzá való anyagot, és nadrágokat varrt, amelyeket aztán a később hazatért édesanya adott el a tanyákon, és hozta haza érte az ennivalót. Csodájára jártak az emberek, hogy „ez a Farkas Józsi mindenhez ért”, aztán, miután rendeződött a világ, újra muzsikált a szállodában. Jól éltek. Dósa Gyuláné is taníttatni tudta mindhárom leányát: a legidősebbnek főiskolai végzettsége van, a középső üzletvezető, a legkisebb szakácsnő. A fia biztonsági őr, most kezdi a számítógép-tanfolyamot. Úgy mondja, „jutottak valamire”. Ahogyan a testvérei is. A legidősebb bátyja nagybőgős, a középső dzsesszbőgős, a legkisebb pedig cimbalmos. A Farkas család híres zenészfamília volt, de a cigányzenének már nincs megbecsültsége, úgyhogy ők sem ebből élnek, „csak értenek a hangszerhez”. A legidősebb bátyja a kezdetektől a budapesti csőszerelvénygyárban dolgozott, onnan ment nyugdíjba. A középső bíró lett Szegeden.
– Anyám azt mondta neki: „Na, fiam, meglett a diplomád. De ha csak egyetlen embernek is úgy intézed a sorsát, hogy felakasszák, ide a lábadat soha többé be nem teheted.” Szegeden ötvenhatig ő volt a tanácselnök-helyettes. A forradalom alatt nem bántották, de a tanácselnököt – aki gyerekkori barátja volt – agyonütötték. Mert olyan rossz volt. A testvérem hiába mondta neki, hogy nem szabad az emberekkel úgy bánni, nem hallgatott rá. Őt a mai napig úgy szeretik, hogy ha végigmegy a piacon, ha akarja, ha nem, telerakják a kosarát a kiskereskedők. Mert akinek tudott, segített.
Ez az a segítség, amelyet Dósa Gyuláné igencsak hiányol maga körül a mai világban.
– A magyar ember olyan volt régen, hogy ha az éhező bekopogtatott az ajtaján, nem engedte el anélkül, hogy legalább egy karéj kenyeret ne adott volna neki. Hol, mikor veszett ki a szeretete? Hova tűnt az együttérzés? Az én anyám annak idején rőfös volt, jól keresett, de nem maradt a pénzből semmi. Mert bárki kért tőle, és rászorult a segítségre, adott neki. Már régen volt villany nálunk, de anyám még mindig vett petróleumot a boltban. Kérdezték is, hogy ugyan minek. Anyám meg csak legyintett: hogy tudjak adni, ha arra van szüksége valakinek.
Dósa Gyuláné szerint ma már nehezen találni „jó embereket”. A hivatalban nem segítőkészek, ide-oda küldözgetik, és „disznóság”, amit a kárpótlási pénzzel csináltak.
– Hogy lehet ellopni azok pénzét, akik annyit szenvedtek? – kérdezi hitetlenkedve.
Dósáné Farkas Juliannának csak nyolc osztálya van. Bár kitűnő volt a bizonyítványa, nem tanulhatott tovább. Mint meséli, a régi szokás szerint a roma lányok egyetlen hivatása a családanyaság volt. Úgy is adták őket férjhez. De a háború utáni években megváltozott a világ, a nőknek is el kellett menniük dolgozni.
– Én a szlovák iskolában voltam takarítónő, onnan is mentem nyugdíjba. Elmondhatom, én neveltem fel az összes unokámat. Mondom is nekik, mikor kijön belőlük a rossz: „Ne legyetek olyanok, mint a magyarok! Ne irigykedjetek!” De a romák is megváltoztak. Én úgy mondom, átváltoztak. Igaz, azért a többségükből még nem veszett ki a segítőkészség. A romáknak aranyszívük van, ahogy az volt a magyaroknak is.
A pharrajimos emlékezete A Holokauszt Emlékközpont adatai szerint a magyarországi romák állami szintű üldözése 1916-ban kezdődött, amikor rendeletet hoztak a „kóborló” cigányok nyilvántartásba vételére, testi megjelölésükre, a renitensek munkatáborba irányítására. Egy jó évtized múltán, 1928-ban rendelet született országos cigányrazziák tartásáról, ezeket 1929-től évente legalább kétszer meg is szervezték. Újabb tíz évvel később, 1938-ban rendeletet hoztak a romák mint csoport megbízhatatlanná nyilvánításáról – olvasható az emlékközpont honlapján.
A továbbiakban az olvasható, hogy 1941-ben a magyar hatóságok a német hadműveleti területekre hajtottak több mint ezer kárpátaljai romát, ahol többségüket kivégezték az Einsatzgruppék. 1943-tól folyamatosan hurcoltak romákat kényszermunkára, több megyében mezőgazdasági kényszermunkatáborokat, 1944-ben pedig országszerte cigány gyűjtőgettókat hoztak létre. 1944 júniusától nagy számban kerültek romák különböző német megsemmisítőtáborokba a „megbízhatatlanok” internálótáboraiból, augusztustól pedig cigány munkaszolgálatos századokat állítottak fel. 1944. november 2-án kezdődött el országszerte a roma családok szervezett németországi táborokba történő internálása. Az első állomás általában a komáromi Csillagerőd, a következő Auschwitz, Dachau, Ravensbrück, Buchenwald és egyéb hírhedt táborok. 1945 februárjában a nyilas Belügyminisztérium elrendelte a cigány családok összeszedését és internálását. A fajüldözés közvetlenül érintette a magyarországi roma közösségek mintegy harmadát. A meggyilkolt magyar romák számát több ezerre becsülik, Európában pedig csaknem félmillióra tehető az áldozatok száma. Augusztus 2-án emlékeznek a pharrajimos, a roma holokauszt áldozataira, mert 1944-ben ezen a napon számolták fel az egykor húszezer főnél is népesebb auschwitz-birkenaui cigány tábort. Negyvenöt tavaszán a foglyok nagy részét kivégezték, mielőtt a tábor felszabadult.
