Az egyetem elvégzése után a Szegedi Biológiai Központban, a Venetianer Pál által vezetett intézetben kezdtem dolgozni, ahol a klónozás alapjaihoz nélkülözhetetlen DNS-szeletelő enzimekkel foglalkoztunk – mondja Izsvák Zsuzsa. – Itt ismerkedtem meg Zoltánnal is, aki 1991-ben féléves ösztöndíjat kapott egy külföldi tanulmányútra. Én éppen a kandidátusi disszertációmat írtam, és úgy gondoltam, hogy azt akár Amerikában is be lehet fejezni, ezért Zoltánnal tartottam. Így jutottunk ki az Egyesült Államokba, St. Paulba, ahol a minnesotai egyetemen kezdtünk el dolgozni. A hat hónapból aztán hat év lett, hat termékeny esztendő Minnesotában. Bár sokat publikáltunk, a legnagyobb horderejű munkánk mégis a Csipkerózsika-gén fölébresztése volt.
– Mi volt kutatásaik kiindulási pontja?
– Az úgynevezett ugráló géneket első ízben Barbara McClintock írta le, aki eredményeiért Nobel-díjat kapott. Olyan, a génállományban lévő instabil génekről van szó, amelyek ide-oda mozoghatnak, sőt át is ugorhatnak egyik élőlényről a másikra. Ennek óriási jelentősége van a génfelismerésben és a géntérképezésben. Ugráló géneket hosszú ideig csak az alacsonyrendű élőlényekben ismertek, mi azonban feltételeztük, hogy a gerincesek génállományában az aktív gének mellett lévő hatalmas inaktív szakaszok ilyen alvó transzpozonokat rejtenek. Aztán különböző génmanipulációs módszerekkel sikerült rekonstruálnunk olyan, több millió évvel ezelőtt aktívan ugráló géneket, amelyek mostanra „használaton kívülivé” váltak. A Csipkerózsikának elnevezett gént először különböző halfajokon teszteltük. Később bebizonyítottuk, hogy Csipkerózsika minden gerincesben, így az emberben is működik. Megfigyeléseinket 1997-ben publikáltuk. [Molecular reconstruction of Sleeping Beauty, a Tc1-like transposon in fish, and its transposition in human cells. Cell 91:501–510.] Szakmai körökben meglehetősen nagy feltűnést keltettünk. A Csipkerózsika az ébredés után egy kicsit még bágyadt volt, eleinte nehezen ment át a köztudatba a fölfedezés valódi jelentősége. Az utóbbi két-három évben viszont erőteljesen megnőtt az érdeklődés a technológia iránt, először Amerikában és Japánban, s most Európában is.
– Miben áll felfedezésük jelentősége?
– A Csipkerózsika transzpozon három területen is forradalmasíthatja a biológiai kutatásokat. Az első az, hogy a transzpozont molekuláris eszközként alkalmazhatjuk olyan alapvető sejtbiológiai folyamatok megértéséhez, mint a DNS-javítás vagy az immunrendszer működésének molekuláris mechanizmusa. Másodsorban: a Csipkerózsika a humán génterápia hatékony és biztonságos eszközévé válhat, mivel génpostásként bármilyen terápiás célú génszakasz bevihető vele az emberi sejtek génállományába. Végül a Csipkerózsika hasznos eszköz a gének funkciójának feltérképezéséhez. A génkutatás lényege, hogy megpróbáljuk felmérni, megismerni, hogy a sejtjeinkben működő harmincezer gén valójában mit is csinál, vagyis mi egészen pontosan az egyes gének funkciója. E kutatások fő mozgatója az, hogy a gének funkciójának ismeretében hatékonyabb gyógyszereket, illetve gyógyászati megoldásokat tudjunk kidolgozni. Ez ma a biológia egyik legnagyobb kihívása.
– Ön hogyan került kapcsolatba a génkutatással? – kérdezem Ivics Zoltánt.
– Gyermekkorom óta a biológia érdekelt, a gimnáziumban kémia tagozatra jártam, végül a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre kerültem. Talán harmadéves lehettem, amikor először megfogalmazódott bennem, hogy nem agrármérnökként képzelem el a jövőmet. Egyre inkább vonzott a biológia elméleti része, pontosabban a tudományos kutatás. A diploma után, 1988-ban a Szegedi Biológiai Központba vezetett az utam, ahol Duda Ernő csoportjába kerültem, s alkalmam nyílt a molekuláris biológia alapjainak elsajátítására. Három éve dolgoztam Szegeden, amikor adódott az amerikai tanulmányút lehetősége. Hat évet töltöttünk az USA-ban, majd úgy gondoltuk, hogy Csipkerózsikával a zsebünkben akár a saját lábunkra is állhatunk. Ezzel az elhatározással vágtunk neki újból Európának 1997-ben. Először Amszterdamban, Európa egyik legmagasabb színvonalú kutatóintézetében, a Holland Rákkutató Intézetben kaptunk újabb kutatási lehetőséget – különböző rangos szervezetek, így az EMBO, a HFSPO, az OECD támogatásával –, majd 1999-ben, miután elnyertem egy kutatócsoport vezetői állását, Berlinbe költöztünk. Zsuzsa önálló kutatócsoportja – az Euryi-díjnak köszönhetően – jövő januárban indulhat útjára. Munkánk természetesen továbbra is az ugráló gének biológiájára és genetikai felhasználására összpontosul.
– Mi a véleményük a kutatás magyarországi helyzetéről?
– Úri mulatságnak tartják, nem pedig tőkebefektetésnek. Elhibázott érv azzal előhozakodni, hogy Magyarország szegény, tehát ne is gondolkodjon a kutatás-fejlesztés fölvirágoztatásán. Ördögi kör ez, hiszen aki nem hoz áldozatot, annak később sem fog jól menni. Aki előrelátó, az sok pénzt fektet kutatásba. Busásan megtérül. Lehet, hogy csak tíz év múlva térül meg, de megtérül. Magyarországon a GDP kevesebb mint egy százalékát költik kutatásra és fejlesztésre, az Európai Unió viszont a három százalék elérését tűzte ki célul. A kormányzat úgy visszafogta az amúgy is szinte nevetséges támogatásokat, hogy még olyan pályázati pénzeket sem folyósított, amelyeket korábban már odaítéltek. Ennek a következménye az, hogy a fiatalok az egyetem elvégzése után szinte gondolkodás nélkül mennek külföldre, hogy ott folytassák további tanulmányaikat. Régebben a külföldi út legkorábban a doktorátus megszerzése után kerülhetett szóba. Az agyelszívás következményeképpen a magyarországi kutatóhelyeken ma – kis túlzással – két réteg található: az egyetemista szakdolgozó és a nyugdíjhoz közel járó csoportvezető, vagyis éppen azok hiányoznak, akik a legaktívabban, a kellő tudás birtokában igazán eredményesen tudnák tolni a hazai kutatás szekerét. Tisztában vagyok azzal, hogy máról holnapra nem lehet a háromszorosára emelni a költségvetés kutatásra fordított hányadát, de fontos volna, hogy tudatosan araszolgassunk fölfelé.
– Önök szerint tehát a pénzközpontú gondolkodás akadályozza az előrelépést?
– Igen. Sok ember még saját maga számára is kizárólag pénzben tudja meghatározni a különböző értékek fogalmát. Egy otthoni kutatót, a viszonylag szerény fizetésével, sokan kötözni való bolondnak tartanak. Elismerést majd akkor kap a kutatás, ha ismét világraszóló találmányaink lesznek, s ezeket a találmányokat magyarországi intézmények szabadalmaztatják, magyarországi intézmények gazdagodnak belőlük, és magyarországi intézmények fizetnek adót utánuk. A kutatót pedig áldozatos munkájáért szintén tisztességesen megfizetik.
origo.hu
Leáll a debreceni repülőtér, törlik a járatokat június végén
