Kanada megnyitotta ’56-os archívumát

Ezek a diktatúrák nem fognak megdőlni, ezért inkább arra kellene törekednünk, hogy elfogadhatóbbá tegyük őket a magunk számára. Bátorítanunk kell Moszkvával szembeni önállósodási törekvéseiket, ugyanakkor világossá kell tennünk, hogy nincsenek háborús szándékaink, és a fennálló társadalmi és politikai berendezkedésüket sem szeretnénk radikálisan megváltoztatni – tanácsolta kormányának 1956 júniusában született memorandumában Robert Ford, a kanadai Európai Igazgatóság vezetője. Szavait A kanadai diplomácia és a magyar forradalom 1956–1957 című, angol és francia nyelvű dokumentumkötet előszavából idéztük.
Az akkori világ közvéleményét felkavaró forradalom és szabadságharc nemzetközi fogadtatását kutatók alighanem haszonnal forgatják majd a Greg Donaghy szerkesztette kiadványt, amely Kanada budapesti nagykövetségének köszönhetően minden hazai közkönyvtárba is eljut. Robert Hage nagykövet a héten szerkesztőségünkbe látogatva személyesen ajánlotta figyelmünkbe a nyolcvanoldalas kötetet. A Magyarországra eljutott forrásmű a Kanada külkapcsolatairól évente megjelentetett dokumentumgyűjtemény részét képezi; a folyamatosan kutathatóvá váló iratokból eddig az 1909 és 1959 közötti időszak legfontosabb külpolitikai döntéseinek háttere tárult fel az érdeklődők előtt. A gyűjtemény a korabeli kanadai külügyminisztérium és a miniszterelnöki kabinetiroda dossziéin alapul, de a források szükség esetén kiegészültek magas rangú tisztviselők magánjellegű irataival, illetve a többi minisztérium archívumaival.
A cikk elején idézett mondat pontosan érzékelteti, hogy a kanadai – és talán a teljes nyugati – diplomáciát milyen váratlanul érték 1956 őszén a lengyel és a magyar kommunista rezsimeket megingató megmozdulások. A kötet előszavában liberális és realista szemléletű politikusként jellemzett Lester B. Pearson külügyminiszter 1955 őszén alapvetően jó benyomásokkal érkezett haza a Hruscsovval való „mozgalmas találkozót” is magában foglaló moszkvai tárgyalásairól. Hruscsov – akit később Pearson nyers és zabolátlan ukrán parasztként írt le – Sztálint leleplező beszéde aztán végképp meggyőzte a kanadai kormányt a szovjet politika enyhüléséről, s a „békés egymás mellett élés” politikájának óvatos támogatására sarkallta. Ebbe a kelet-európai térséggel kapcsolatos mérsékelten optimista hangulatba robbant be ’56 októberében a magyar forradalom. Kiderült, hogy az elnyomott nemzetek a kanadai diplomácia által elérhetőnek gondoltnál radikálisabb változásra vágynak. A korabeli dokumentumok szerint Ottawa kezdetben az ENSZ gyors beavatkozásában reménykedett, s abban, hogy Nagy Imre kormánya békés kompromisszumot köt Moszkvával. Jules Léger külügyminiszter-helyettes a forradalmat eltipró szovjet invázió után a felkelők és a követeléseiket teljesíteni igyekvő Nagy Imre hibájául rótta fel, hogy „túlságosan gyorsan, túlságosan messzire merészkedtek”. De Léger nem mentegeti az érzéketlen nyugati államok felelősségét sem. A politikus úgy látta, hogy a franciák és a britek szuezi kalandja elfordította az ENSZ-ben az afro-ázsiai országokat a Nyugattól, s ez komoly kárt okozott a magyar ügynek. A dokumentumokból kiderül, hogy a kanadai diplomácia kulcskérdésnek tartotta az el nem kötelezett országok vezetőjének tekintett Nehru indiai miniszterelnök megnyerését a magyar ügy számára. A már idézett Robert Ford hatalmas kudarcnak nevezte az ENSZ fellépését. A Greg Donaghy által összegyűjtött iratok alapján megállapítható, hogy – amint arra Robert Hage nagykövet is felhívta a figyelmünket – a kanadai döntéshozók önkritikával szemlélték magatartásukat forradalmunkkal kapcsolatban. Inkább pozitív kép rajzolódik ki viszont a menekültáradat nyomán hozott kanadai intézkedésekről. A kormány hathatós segítséget nyújtott ahhoz, hogy a szovjet inváziót követő egy évben 30 ezer magyar találjon otthonra az észak-amerikai országban.

---