Egymásról szinte semmit sem tudó katolikus papok – a nunciatúra külső munkatársai – tevékenykedtek 1944 végén Angelo Rotta pápai követ, a magyarországi diplomáciai testület nagy tekintélyű doyenjének irányításával. Az év nyarán, a német megszállás után fiatalon kerültek bele a háború forgatagába. Dacoltak a félelemmel, tették, amit lelkiismeretük diktált: embereket mentettek meg a haláltól. Egymástól függetlenül lettek a nuncius hivatalos megbízottai. Abban az időben senki nem tett fel kérdéseket, mert az információ veszélyes lehetett vallatás vagy zsarolás esetén. Kódolt számokat, illetve csak keresztneveket használtak.
A legnagyobb erény a láthatatlanság volt, s a láthatatlan diplomaták maroknyi csapata tette a dolgát. Több ezer ember köszönheti az életét nekik és munkatársaiknak.
A Szegedi Műhely 1995/1–4. számában olvashatjuk Majtényi Béla S. J. Gettóemlékek című írását, amelyben a jezsuita páter visszaemlékezik a szegedi mentés eseményeire, a keresztelési felkészítésekre, Hamvas püspök gettólátogatására. Szegeden szerzett tapasztalataival, aztán júliusban Hamvas püspök utasítására kereste fel a prímási helynököt Budán, de nem kapott megnyugtató választ a deportálások leállításának kérdésére. „A vatikáni követségre mentem, hogy ott riadózzak. (…) Azonnal fogadtak, és mindent gyorsírtak. Ez már európai, sőt római eleganciával történt. Mondanom sem kell, hogy jelentésemre a válasz 24 órán belül megérkezett XII. Pius pápa személyes táviratával, melyben élesen elítélte a zsidóüldözés minden fajtáját.”
„Ha visszaemlékezem az 1944-es őszi megrázó és felemelő eseményekre, arra gondolok, hogy ma sem cselekednék másként, mint akkor” – mondja Nagy Tibor atya, aki nyugdíjaséveit Szegeden tölti. Nyilas házmesterek és csendőrök őrizte gettókba, csillagos házakba kellett eljuttatnia a nunciatúrán kiállított leveleket. A reverenda és az igazolvány sokat segített: két–háromszáz oltalomlevelet sikerült átadnia. Akadt azonban olyan, akinek nem jutott. A Wander gyógyszergyár igazgatójának 13 éves fiát apja kérésére magával vitte, pedig ezzel a saját életét tette kockára. Nem gondolkodott, a sárga csillagos kabátban reszkető fiúval az oldalán távozott a Pozsonyi út 12. számú házból. „A szüleimhez vittem haza, ők nem kérdeztek semmit. Másnap vettem a fiúnak egy piarista diáksapkát, attól a naptól ő piarista kisdiák volt. Később Svájcban telepedett le, híres zenész lett. Egy másik alkalommal a gettóba küldtek a portugál követség autójával – emlékezik tovább Nagy Tibor. – Megjelent az autó, a sofőrt nem ismertem. Télies este volt, hullt a havas eső, a gettó kapujában csendőrök igazoltattak. A papírjaim rendben voltak, beengedtek. Bementem egy tágas szobába, ahol gyertya égett, éppen az esti szertartást végezték, zsidó imádságokat mondtak, énekeltek. Kihirdettem, lehetőség van arra, hogy visszajöjjenek a városba, kimehetnek a gettóból. Senki nem élt a lehetőséggel azok közül, akiknek oltalomlevelet adhattam volna. Vállalták a sorsukat. Megrendítő élmény volt.”
Magyarországról halálmenetek indultak Németország felé. Hegyeshalom volt a remény utolsó állomása. „A genfi székhelyű Nemzetközi Vöröskereszt Magyarországra küldött képviselőinek megbízásából dr. Kiss Géza, Dienstl ezredes, valamint két kedves nővér és egy katolikus pap kíséretében teherautókkal, élelmiszerrel és gyógyszerrel ellátva Hegyeshalomba utaztam a deportált zsidókhoz” – írja a genfi levéltárban található jelentésében Újváry Sándor. A legnagyobb gondot a hungaristák, a Nyilaskeresztes Párt tagjainak fenyegető magatartása jelentette. Apor Vilmos győri püspök a jelentés tanúsága szerint a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságával közösen olyan állomásokat hozott létre, ahol a szerencsétlen embereket étellel, levessel, főzelékkel látták el. Ennek költségeit a püspök viselte, apácák osztották az ételt. Az egyezkedések nyomán végül Köhler Ferenc atya teherautókon szállított betegekkel visszaindulhatott a fővárosba. A jelentés megjegyzi: „Mindenütt megállapítottuk, hogy a katonák gyűlölik a németeket, a falusiakkal közösen támogatják az átvonuló zsidókat.”
Baránszky Tibor kassai kispap Angelo Rotta pápai nuncius megbízottjaként került Hegyeshalomba, ő is oltalomleveleket vitt. „Megrázó élményben volt részem. Egy zsidó házaspár keresett meg, de fogalmuk sem volt arról, hogy huszonkét évesen az a Baránszky Tibi vagyok, aki gyerekkoromban sokszor jártam náluk az esernyőüzletben. Kinyitnak egy leckekönyvet, s azt mondják, főtisztelendő úr, mi nem vagyunk katolikusok, a fiunk se az, de nagyon rendes gyerek, egyetemi hallgató, őt is elvitték, s ha egyszer megtalálja… Kinyitják nekem a Jóska leckekönyvét. Legszívesebben most is sírnék. Az a szorgalmas fiú valószínűleg elpusztult. A szülőket sem tudtam megmenteni.” Több mint kétszáz, haláltáborba szánt embert azonban sikerült visszafordítania a halál torkából, és vonaton Budapestre kísérte őket mint Vatikán Állam, illetve a pápai követség védettjeit. Mindez november 24-én történt. Batizfalvy rendőrkapitány ugyanezen a napon küldte üzenetét a hegyeshalmi állomásfőnöknek: a m. kir. Belügyminisztérium elrendelte a külföldi védő útlevéllel rendelkező zsidó személyek Budapestre való visszaszállítását.
Ez a nap néhány száz magyar állampolgárnak az újraszületés dátuma lett.
A szerző teológus
Részlet a budai ferences rendház historia domusából
1944. november 4.
A zsidóügyek szörnyű munkát jelentenek. A nunciatúra és a Hercegprímás erőfeszítéseket tesznek, hogy minél többet mentesítsenek, és ezzel hatálytalanítsák az embertelen intézkedéseket. A Hercegprímás körlevelet is adott ki, amit fel kellett volna a szószékről olvasni. Egy nappal előbb a hercegprímási iroda táviratilag leállította a körlevél felolvasását, mert a kormányzat a budapesti zsidók deportálásának beszüntetését ígérte. A nunciatúra menleveleket bocsátott ki, amiket néha figyelembe vettek. Akiket közben deportáltak, ilyen menlevél felmutatása ellenében vissza lehetett hozni. Ilyen expedícióra felkért engem is Angelo Rotta apostoli nuncius. Bár a Margit hídon megfertőződött a jobb kezem, vállalkoztam az ilyen útra. Felkötött karral igyekeztünk nyugat felé, hogy elérjük a gyalog menetelő zsidó csoportot. Dorogon túl egy német teherautó zúzta szét kocsink sárhányóját. Almásfüzitő előtt cc 5 km-re egy munkásokkal teli teherautó kocsink első kerekét szakította le. A teherautó az árokba fordult. Esőben, gyalog folytattam az utat Almásfüzitőig, ahol Komárom felé menő kocsira szerettem volna felkapaszkodni. Sajnos sikertelenül. Gyalog meneteltem tovább, míg végre Almásfüzitőtől három km-re egy személyautó felvett és Komáromig elvitt. Itt díványpárnákból összerakott fekvőhelyen töltöttem az éjszakát. A nyugat felé menetelő csoport már Hegyeshalomhoz ért, ahol Köhler Ferenc lazarista atya, az expedíció egyik hős tagja működött nagy sikerrel. Napok múlva sikerült a menlevél tulajdonosait hazahozni. Siralmas állapotban érkeztek a Kelenföldi pályaudvarra, ahonnan vánszorogva tették meg az utat a rendőrlaktanyába. Csak ott bocsátották őket szabadon.
Kriszten Rafael házfőnök feljegyzése
