Auschwitz volt az a helyszín, ahol az emberiség egyik legszörnyűbb bűntette történt. Ahogyan a második világháború még véresebbé, még elkeseredettebbé vált, a nácik egyre több zsidót deportáltak Auschwitzba, s a lengyel kisváros a világtörténelem legfeketébb oldalaira írta be magát. Az 1942-től érkező tömegek már nem kaptak sorszámot sem, 70-75 százalékukat azonnal kivégezték. Négy év alatt napi átlagban 3500-4000 deportáltat gyilkoltak meg. Az emberek tervszerű megsemmisítése csak 1944 késő őszén ért véget.
Ma Auschwitz név alatt három lágert szokás érteni. Ezek közül az elsőt, az Auschwitz I jelű létesítményt 1940 májusa és júliusa között építették a nácik néhány lengyel kaszárnya alapjaira. Az Auschwitz I barakkjaiban orosz hadifoglyokat, nőket, illetőleg betegeket tartottak fogva. Az altábor szovjet hadifoglyainak kilencven százaléka gázkamrában, Zyklon–B által halt meg, a túlélőket az Auschwitz II-be vitték kényszermunkára. A Németország által megszállt területekről begyűjtött, legyengült tizenhétezer női foglyot magas fal választotta el a tábor többi részétől, közülük több ezret szintén gázkamrában végeztek ki. A betegek a nekik szánt építményt a „krematórium előudvarának” nevezték, ugyanis az életbe való visszatérés innen teljességgel kizárt volt. Ahogyan a birkenaui lágerben is, úgy itt is a betegházban folytak Josef Mengele végtelenül kegyetlen kísérletei. Az áltudományos vizsgálatokat vezető orvosok csontvázgyűjtemények alapján igyekeztek bizonygatni az északi „rassz” felsőbbségét, s Hitler parancsára a sterilizáció, azaz a meddőség mesterséges (vegyi anyagok és sugárfertőzés általi) megvalósításán buzgólkodtak. Szintén az egyes számú altáborban volt a hírhedett halálfal és a 11-es blokk. Utóbbi építménybe az auschwitzi tábor egészéről hurcolták be a szökevényeket, konspiránsokat és bárkit, akire csak a gyanú árnyéka vetült. Pincehelyiségében 1942-től többek között a lengyel ellenállási mozgalomban részt vevőket végezték ki. Az auschwitzi létesítményt eredetileg lengyel mozgalmárok tervszerű kivégzésére szánták, de az úgynevezett Endlösung (végső megoldás) retorikájának idején minden addiginál nagyobb arányban hurcolták be és mészároltak le a zsidókat.
A területileg legnagyobb kiterjedésű, birkenaui komplexumot Auschwitz I-től az úgynevezett Judenrampe választotta el: ez volt a zsidókat Auschwitzba deportáló vonatok végállomása. Itt válogatták ki a zsidókat a romák és egyéb nemzetiségek közül. A rámpánál a zsidóknak újabb csoportba kellett gyülekezniük: a nőknek és gyermekeknek, illetve a férfiaknak külön sorba kellett állniuk. Az emberek többsége innen került tehát Birkenauba, azaz Auschwitz II-be, az Auschwitztól északnyugatra eső falvacskánál rögtönzött haláltáborba. A legtöbb deportáltat a három auschwitzi láger közül a birkenauiba szállították, ezért egy idő múlva saját vasútállomása és rámpája lett. A birkenaui létesítmény közepén szinti és roma deportáltaknak helyeztek el barakkokat, közvetlen a mellett az építmény mellett, ahol a holttestekről lelopott ékszereket, javakat gyűjtötték. Átellenben a karantén volt, ahová Auschwitz fertőző betegeit szállították. Birkenauban négy gázkamrát építettek, ezekben 24 óra alatt kortárs feljegyzések alapján 1440 főt, vagyis egy kisebb falu lakosságát lehetett megsemmisíteni. A szövetségesek által Auschwitz II-ről készített légi felvételeken jól kivehetők az úgynevezett magyar tábor körvonalai is, ahová nőket küldtek a családok és a férfiak barakkjai közé. Minthogy az SS a vasúti rámpánál erősnek és munkaképesnek minősítette a magyar nőket, nem is regisztrálták, hanem Auschwitzból Németország belső vidékeinek táboraiba küldték őket.
A harmadik nagy auschwitzi láger a Buna nevű volt. Ehhez csatolták az auschwitzi iparvidéket, ahol az IG Farbenindustrie kollaboráns vegyianyag-gyár telephelye is volt. Az embertelen munkakörülmények között a gyárban tízezrek vesztették életüket. Mindezen túlmenően még negyvenhat kisebb fogolytábor volt a Visztula parti város közelében, ahol tervszerűen irtottak embereket.
1944 végén a Vörös Hadsereg árnyékában álló SS elkezdte a dokumentumok megsemmisítését. Pontos adatok részben ezért sincsenek a kivégzettek számáról. Építményeket romboltak le és repítettek a levegőbe, s 1945 januárjának derekán kiadták a parancsot a tábor teljes körű felszámolására. A szovjet előrenyomulással párhuzamosan, lépésről lépésre kezdték a németek az auschwitzi foglyokat az ország belsejébe deportálni, s január végén a maradék 56 ezer fogollyal együtt elhagyták az auschwitzi KZ-tábort. A halálmenetnek is nevezett evakuáció után néhány ezer haldokló ember maradt a lágerben, akiket az oroszok január 27-én találtak meg a szögesdrótok fogságában. A halálmenetben a foglyok java része odaveszett.
Egy város tragédiája. A negyvenezres kisváros, Oswiecim Krakkótól hatvan kilométerre nyugatra fekszik. A területen hosszú ideje együtt élő számos nép közül a környéken átutazó zsidóság a tizenötödik század közepén kapta meg a letelepedési jogot, miután a lengyel király megvásárolta az auschwitzi hercegséget. Az önmagát kereskedelmi csomóponttá kinövő lengyel–zsidó település az újkor során svéd, porosz és osztrák kézre került, 1939 októberében a Német Birodalomhoz csatolták. Heinrich Himmler parancsára 1940-ben koncentrációs táborrá alakították át az Auschwitz körüli lengyel kaszárnyákat és hatósági épületeket. A holokauszt szinonimájaként számon tartott lágert 1945 januárjában számolták fel a szovjet katonák elől menekülő nácik. (B. A. I.)
