Összesen 1857, származása miatt a második világháború idején meghurcolt személy vagy áldozat hozzátartozójának a kárpótlási ügyét kezelte az utóbbi években a nyomozók adatai szerint Leslie Gross New York-i magyar vállalkozó. Az élelmes üzletember az 1992. évi XXXII., közismertebb nevén a kárpótlási törvény lehetőségeit kihasználva fogott hozzá az Egyesült Államokban élő jogosultak adatainak összegyűjtéséhez. Információink szerint nem sokkal a törvény kihirdetése után már amerikai magyar nyelvű újságokban reklámozta szolgáltatásait. Jelesül azt, hogy némi jutalékért cserébe bárki kárpótlási kérelmét elintézi.
– Önmagában nem kifogásolható, ha valaki összegyűjti az igényeket, és megbízottként jár el a jogosultak nevében – vélekedett kérdésünkre a 2001 decemberében megjelent tényfeltáró riportunkban Juhász Zoltán, a Központi Kárrendezési Iroda főigazgatója, miután elétártuk a történteket. Elmagyarázta: a legtöbb esetben munkaszolgálatot, haláltáborokat megjárt idős személyekről vagy házastársaikról van szó, akik fizikailag is képtelenek lennének a kárpótlási igényük benyújtására. Ráadásul a kifizetett összegek amerikai mércével mérve sokszor meglehetősen csekélyek, ezért nem is éri meg nekik Magyarországra utazni érte. – Ilyen megbízások esetén ugyanakkor nagy gond a kárpótlásra jogosult, azaz az iratokon megbízóként feltüntetett személy azonosítása – ismerte el akkor Juhász Zoltán.
A lapunk birtokába került iratokból nyomon követhető, hogy Gross idővel vérszemet kapott, s az eljárás e gyenge pontját használta ki. Olyan okiratokat tárt sikerrel a hatóságok elé, amelyeken valaki meghamisította a megbízó aláírását. A gyanús beadványok közös jellemzője, hogy – tudomásunk szerint – minden esetben létező vagy valaha élt személy adatai alapján készültek el. Így csak a meghatalmazó okirat elkészítése jelenthetett nehézséget. Leslie Gross a valóban létező személyek adatai alapján a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségétől vagy más hasonló jogokkal bíró szervezettől könnyedén kérhette a „megbízók” haláltáborban, munkaszolgálatban eltöltött idejének vagy az ott elhunyt rokonok létének igazolását.
A jogszabályok szerint az igénylőlapokon szereplő aláírásokat közjegyzőnek kell hitelesítenie. A pecsét megszerzése után pedig a magyar főkonzulátus elé kerül a dokumentáció, amelynek igazolnia kell, hogy az Egyesült Államokban valóban létezik a feltüntetett közjegyző. A Gross által intézett ügyek iratainak többségén az áll, hogy „Hitelesítem Ronald M. Gross, az Amerikai Egyesült Államok New York állam közjegyzője aláírását és pecsétjét, amelynek mintája a főkonzulátus birtokában van”. Nem véletlen egybeesésről van szó: a papírok szerint az USA legkülönfélébb szegleteiből begyűjtött igénylések döntő hányadát Ronald M. Gross, Leslie Gross fia hitelesítette.
Szerkesztőségünk többtucatnyi okiratból véletlenszerűen választotta ki azt a hármat, amelyet azután a budapesti Grafológiai Intézet írásszakértői elé tárt. Ezek közül három iratról Hakkel Hedvig igazságügyi grafológus szakértő megállapította: a kárpótlási igényt benyújtó személy aláírása és a közjegyzői pecsét alatt olvasható Ronald M. Gross szignó valószínűsíthetően egy kéztől származik. Az egyik olyan – 1999. októberi – dokumentumot, amelyet a szakértő manipuláltnak vélt, ifjabb Gross mellett Aron Jenő R. „írta alá”. Az idős urat New York-i címe alapján sikerült elérnünk telefonon. – Valóban felkerestem a vállalkozót, de azt az ötven dollárt, amit előre kért, nem voltam hajlandó kifizetni – mondta kérdésünkre, hozzátéve, hogy „nagy hiba volt megbízni benne”. – Gross végül körülbelül háromszáz dollárt adott, ami nagyon kevés – fogalmazott. Az idős férfitól megtudtuk, hogy maga munkaszolgálatot teljesített, szüleit és hét testvérét pedig elvesztette Auschwitzban. Emlékezete szerint rájuk vonatkozóan is töltött ki megbízóleveleket Grossnak.
Aron Jenő R. ügye igen furcsa: az „Áron Jenő” keresztnév csak az írásszakértő által hamisnak vélt adatlapon, az úgynevezett aláírásmintán olvasható. Más nyomtatványokon a Jenő angol változata, az Eugene áll. A férfi állította: hivatalos iratokon mindig csak az angol nevét használja. Egy „Eugene R.-es” dokumentum szerint kizárólag a munkaszolgálatban eltöltött évek után 110 ezer forint értékű kárpótlási jegyet ítélt meg a Központi Kárrendezési Iroda az amerikai jogosultnak, amit Gross alkalmazottja fel is vett. Ez az összeg a közvetítői jutalék levonása után nagyjából megegyezik az érintett által említett tétellel. A kárpótlási törvény alapján azonban Aron Jenő R. az elhunyt testvérek és a szülők után is jogosult volt kártérítésre. Könnyen elképzelhető, hogy ennek az összegnek mi lett a sorsa.
Gross a területi kárrendezési irodák által kárpótlási jegyekben megítélt, esetenként több százezer forintos címértékű tételeket sokszor életjáradékra váltotta. Ennek oka vélhetőleg az: ha elég sokáig él a megbízó, jóval nagyobb végösszegű kártérítést lehet felvenni utána, mint a kárpótlási jegyekben kiutalt egyszeri juttatás. Érdemes az egyik ilyen esetre külön is kitérni: a Polgári Kereskedelmi Bank fővárosi, Lónyay utcai fiókjában 1999. október 6-án 799 955 forint kárpótlást vett fel Leslie Gross magyarországi alkalmazottja segítségével. A pénz Klara S. New York-i – brooklyni – lakost illette, és kiutalása a Központi Kárrendezési Iroda határozata alapján történt. A hivatal 1999 júniusában ugyanis életjáradékot állapított meg az asszonynak. A tétel a kárpótlási esetek között magasnak számít, aminek oka, hogy azt 1992-ig, a kárpótlási törvény hatálybalépéséig visszamenően állapították meg. A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság 1999. szeptember 22-én értesítette a pénzintézetet az átutalásról, illetve arról, hogy Klara S. ott vezetett számlájára érkeznek majd az életjáradék további, havi részletei is. A bankszámlaszerződést Klara S. már korábban, augusztus harmadikán aláírta, majd Leslie Gross és budapesti megbízottja közvetítésével eljuttatta a Polgári Kereskedelmi Bankhoz. Csakhogy Klara S. az okiraton szereplő aláírásának keltezésekor már halott volt. New York állam nyilvános adatbázisa szerint az asszony 1997. október 18-án, nyolcvankét éves korában hunyt el.
A nagy tételben kárpótlási eseteket lebonyolító Leslie Grossra a magyar szervek is felfigyeltek, ám meglepő módon nem tettek jogi lépéseket. A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság például 1999 júliusában felszólította a vállalkozót, hogy azonnal fizesse vissza azt a kártérítési tételt, amit jogalap és jogcím nélkül utalták át. F. Sándor jogosult ugyanis 1994-ben meghalt, de Gross erről elmulasztotta tájékoztatni a hivatalt. Utána 1997 végéig összesen 397 ezer forint járadékot fizettek ki jogtalanul arra a számlára, amihez Gross mint közvetítő is hozzáfért. A lebukás után a vállalkozó visszafizette az összeget. Bár már ekkor felmerült a visszaélés gyanúja, sem a nyugdíjfolyósító, sem pedig a számlavezető Pénzintézeti Központ nem tett feljelentést. Egy neve mellőzését kérő forrásunk pedig azt állította, hogy 2000-ben egy ízben több Gross-ügyfél aláírása gyanút keltett a Pénzintézeti Központnál vezetett számlákat később átvevő Polgári Kereskedelmi Banknál, amikor a vállalkozó alkalmazottja pénzt akart felvenni a kárpótoltak számláiról. Következménye végül ennek az esetnek sem lett. Leslie Gross újból elküldte a papírokat, amelyeket végül elfogadtak.
Az ügyben a Magyar Nemzet kétrészes riportjának megjelenése után, 2002 júniusában indult nyomozás, amikor feljelentést tett a rendőrségen az amerikai üzletember korábbi magyarországi alkalmazottja. A Budapesti Rendőr-főkapitányság Biczó József alezredes által vezetett vagyonvédelmi osztálya csalás megalapozott gyanújára hivatkozva csaknem három éven át vizsgálta az esetet. A nyomozás során tanúként lapunk munkatársát is meghallgatták, elkérve az írásainkban hivatkozott dokumentumokat és az írásszakértői véleményeket. Az ügy előadója akkor kérdésünkre azzal indokolta a nyomozás lassúságát, hogy az Interpol segítségével az összes Amerikában élő Gross-ügyfelet fel kell keresniük, ami rendkívül időigényes. Ehhez képest igen meglepő a fővárosi XI. és XXII. kerületi ügyészség tavaly november 19-én született határozatának indoklása, amelyben a nyomozás megszüntetését azzal támasztják alá, hogy a rendőrség tizennyolc véletlenszerűen kiválasztott ügyfél aláírását vizsgáltatta meg, s visszaélésre utaló jelet nem talált. A nevek felsorolása alapján kiderül, hogy a Magyar Nemzet riportjában szintén találomra kiválasztott és fiktívnek bizonyult féltucatnyi igényléssel a nyomozók egyáltalán nem foglalkoztak, a kárvallottakat nem keresték meg. Pedig – mint írtuk – minden szükséges dokumentum a rendőrség rendlelkezésére állt.
Az Interpol által megkeresett és Leslie Grossról elégedetten nyilatkozó néhány ügyfél esete sem lehet ok a mulasztásra, hiszen a vállalkozó volt alkalmazottja is, aki a rendőrséghez fordult, azt mondta a meghallgatások során, hogy Gross eleinte tisztességesen bánt az ügyfeleivel, és valós igényléseket nyújtott be. Nem tudható tehát, hogy az üzletember által kezelt számlákra – a rendőrségi adatok szerint – átutalt 35,8 millió magyar adóforint mekkora hányada jutott el a jogosultakhoz, s mikor landolt Gross zsebében. (Pláne, hogy az ügyfelenkénti 19 ezer forintos átlagos kiutalásról szóló adat is kétségbe vonható, hiszen harmincezer és egymillió forint közötti tételeket fizettek ki a kárpótoltaknak.) Mintha a nyomozók a vállalkozó korábbi, a Magyar Nemzetnek adott ingerült válaszát tekintették volna irányadónak, miszerint „ami a kárpótlást illeti, minden legális, minden valós. Semmilyen hamisítás vagy más egyéb nincs”.
*****
(Szerettük volna megkérdezni a rendőrség illetékeseit is, ám ők az utóbbi napokban nem bizonyultak elérhetőnek. Dobos Gabriella, a Fővárosi Főügyészség szóvivője pedig azt közölte, hogy az ügyben a feljelentő fellebbezéssel élt a nyomozást megszüntető határozat ellen, annak elbírálásáig nem nyilatkoznak Leslie Gross esetéről.)
Nem az első eset. Kisebb botrányt váltott ki 1999-ben, hogy a Salamon Berkowitz, az ismert Traubisoda-gyáros által létrehozott Mechon Simon Alapítvány hozzáfogott a svájci kárpótlásra igényt tartó hazai holokauszttúlélők és hozzátartozóik adatainak összegyűjtéséhez. A Mazsihisz, tiltakozva az alapítvány tevékenysége ellen, akkor közölte: az alapítvány nevében fellépő személyek nem rendelkeznek felhatalmazással arra, hogy személyes adatokat gyűjtsenek, a holokauszttúlélőket képviseljék, őket nyilvántartásba vegyék. Időközben kiderült az is: Salamon Berkowitz valótlanul állította magáról, hogy az Ortodox Zsidó Világtanács alelnöke. Mindezek ellenére évről évre vezető baloldali politikusok vesznek részt Berkowitz hanukaünnepségein.
