Az élet, mármint a gazdasági élet szakadatlan körforgása: a multik – természetesen az európai multik is – az olcsó munkaerő miatt Kínában gyártatnak, a kínaiak pedig Európába hozzák eladni termékeiket. Tavaly május óta Magyarország már nemcsak tízmilliós piacot, hanem Európa szélesre tárt kapuját is jelenti a kínaiak számára. Az egész kelet-közép-európai térségben hazánkat tisztelte meg azzal a Mennyei Birodalom népe, hogy a legnagyobb számban – több tízezrével – telepedjen le.
Magyarországot Európa Hongkongjának nevezik a kínaiak. Európa Hongkongja is telepíthet vállalatokat Kínába, aminek olyasmi a hatása, mintha nagy tál szecsuáni csirke fűszerezéséhez járulnánk hozzá egy szem pirospaprika-őrleménnyel. Viszont a sok ezer kínai cég, amely az elmúlt tizenöt év alatt vetette meg a lábát hazánkban, és évente körülbelül negyvenezer konténer ruhát-cipőt értékesít, jószerével átalakította az ország könnyűiparát és kereskedelmét.
Alulmúlhatatlan áraikkal hamar legyőzték az ukrán és a lengyel feketekereskedőket éppúgy, mint a magyar ruházati ipart. S míg tavaly majdnem két és fél milliárd dollárnyi kínai termék áramlott hozzánk, a Szucsong tea hazája körülbelül százmillió dollár értékű árut fogad tőlünk. Ezért kicsit vicces, mikor kétoldalú gazdasági kapcsolatokról beszélnek a híradások.
Minden statisztika és adat bizonytalan a kínai terjeszkedéssel kapcsolatban. Nemcsak azért, mert az adatrögzítés nem képes követni a növekedést, hanem azért is, mert a migráció és az üzleti tevékenység jórészt a hatóságok elől rejtve zajlik. Így – bár egyértelmű, hogy több tízezer kínai él nálunk, sőt egyes becslések szerint a százezret is jócskán meghaladja a számuk – a hatóságok csak mintegy hétezret tartanak nyilván. (Miközben a Magyarországon kiadott kínai újságok összpéldányszáma meghaladja a nyolcvanezret.)
A Zeit című német liberális hetilap egy tavaly márciusi cikkében azt állítja: a magyarországi bevándorlással egyenes arányban növekszik az illegális áru- és embercsempészet. Míg a budapesti rendőrség harmincezer kínait feltételez, a Scotland Yard ennek kétszeresét. A lap szerint gyakori, hogy a természetes okból vagy bűncselekmény áldozataként elhunyt kínaiak holtteste nyomtalanul eltűnik (kínai temető nincs), s a halottak útlevelét újabb kínai bevándorlók kapják meg. Egyébként ez a szisztéma sokáig működött a New York-i Chinatownban, ahol hivatalosan senki sem halt meg évtizedeken keresztül. Gyakran előfordul, hogy ugyanazzal a biztosítási kártyával több kínai beteg gyógyíttatja magát – egyébként csak a legszükségesebb esetben, például lőtt vagy szúrt sebbel fordulnak orvoshoz. Az Országos Rendőr-főkapitányság adatai szerint évente két–háromszáz bűncselekményt követnek el kínaiak Magyarországon. Egy tavalyi kormányközi megállapodás keretében a rendőrség rövidesen külön részleget hoz létre kínai nyomozókkal.
A Zeit úgy tudja, Magyarországon hatezer-nyolcszázhuszonhét kínai céget jegyeztek be egyetlen év alatt. Az újság szerint Budapest csupán kiszolgálója Peking üzleti érdekeinek: a nagyhatalom nálunk próbálja ki, hogyan tud növekedni a kolónia gazdasági, politikai és kulturális szempontból közép-európai környezetben. A magyarországi kínaiak többsége úgynevezett huaquiao, vagyis olyan migráns, aki megtartva eredeti állampolgárságát és identitását, tulajdonképpen az „anyatigris” oltalma alatt él.
Budapest XV. kerületében, Újpalotán valóságos kínai negyed kezd kialakulni. Tavaly kínai általános iskola nyílt, ahol anyanyelvükön tanulhatnak a diákok; létesült egy buddhista templom is, és sorra nyílnak a kínai éttermek. Itt található az Asia Center és a China Mart üzletközpont. A tervek szerint várható egy kínai kórház megépítése is, ahol az ősi távol-keleti gyógymódokat alkalmazzák. Ami azonban a legérdekesebb, az nem a populáció növekedése, hanem az, hogy Kína követhetetlen sebességgel a saját szabályai szerint írja át a célországok gazdasági struktúráját. S ez a folyamat most alighanem új lendületet vesz. Az idei év első napja ugyanis történelmi jelentőségű a világ könnyűiparában: a száznegyvennyolc tagországot számláló Kereskedelmi Világszervezet (WTO) megszüntette a távol-keleti termékekkel szemben harminc éve fennálló vámtarifarendszert, amely miatt Peking eddig csak meghatározott mennyiségű terméket exportálhatott. Ezután már csak a kereslet szab ennek határt. Kereslet pedig – az alacsony árak miatt – van bőven: nemcsak a szerényebb jövedelmű volt szocialista országok, de a nyugati államok lakossága is kedveli, pontosabban szidja, de veszi az egyelőre távolról sem csúcsminőségű kínai árucikkeket.
A szabad versenyben – világszerte – minden szakértő a kínaiakra fogad. A keleti birodalom jelenleg a világ textil- és ruhaiparának huszonnyolc százalékát tartja kézben, amiből több mint nyolcvanmilliárd dollár bevétele származik. Az új helyzet viszont szerény becslések szerint is három éven belül a világ ruhapiacának ötven százaléka fölött juttatja uralomra. És a nagy fal országát nem az Egyesült Államok vagy valamely híres ruha-, cipőmárkával büszkélkedő európai állam követi majd a sorban, hanem India és Pakisztán – máris e két országban zakatol a föld összes fonal- és cérnagyártó gépének negyede.
A párizsi székhelyű Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) adatai szerint a fejlett országokban az utóbbi néhány évben négymillió munkahely szűnt meg a távol-keleti könnyűipari invázió miatt; amerikai becslések szerint harmincmillió további állás megszűnése várható. Görögország – ahol az összes munkaerő csaknem harminc százaléka dolgozik textilüzemekben – a jövőben összbevétele tizenöt százalékától búcsúzhat el. Az amerikai konfekcióipar gyakorlatilag összeomlott a távol-keleti folyamatok hatására, s – akár az Európai Unió – várhatóan a luxustermékekre koncentrál majd, amelyeket természetesen Kínában fog gyártatni, hiszen az olcsó munkaerő lényegesen csökkenti a költségeket.
A kínai kormány keleti udvariassággal kivetett némi kiviteli vámot a ruházati cikkekre, de ez olyan kicsiny mértékű, hogy pusztán diplomáciai gesztusnak tekinthető. Az EU hozott egy rendelkezést, miszerint az importőröknek engedélyért kell folyamodniuk a beszállított áru tételes feltüntetésével. Az engedélyt automatikusan és ingyen megkapják, de a célországok legalább rendelkeznek majd valamiféle dokumentummal arról, mi és mennyi érkezik a Távol-Keletről.
A Magyarországra tavaly beérkezett két és fél milliárd dollár értékű kínai árucikk a megelőző évek forgalmához képest több mint kétszáz százalékos növekedést jelent. Közben a magyar konfekcióipar belföldi bevételei húsz százalékkal, a cipőiparéi harmincöt százalékkal zuhantak. A cégek tucatjával küldik el dolgozóikat, és többségük azt fontolgatja, a nyugati országokhoz hasonlóan a Távol-Keletre telepítik a gyártást. Az ezredfordulón még több mint százezren dolgoztak az ágazatban – ma ez a szám már csak hetvennyolcezer. Az utóbbi két évben bezárt a körmendi, a beledi és a szombathelyi cipőgyár. Elbocsátották a bonyhádi és a martfűi munkavállalókat is, valamint az ajkai Shoe Maker Cipőipari Kft. dolgozóit. A Zalaegerszegi Ruhagyár Rt.-től hétszáz munkavállalót küldtek el.
A Textilipari Műszaki és Tudományos Egyesület főtitkára, dr. Máthé Csabáné úgy látja, a távol-keleti termékek alacsony ára csak részben magyarázható az olcsó munkaerővel és a hatalmas, az utóbbi években modernizált gyártókapacitással – az elsődleges ok az, hogy az áru nagy része feketén érkezik. A főtitkár abban reménykedik, hogy amerikai és török mintára az Európai Unióban is bevezetnek valamilyen óvintézkedést, ami, ha nem is állítja meg, de némiképp lassítja a kínai import növekedésének ütemét – hogy a defenzívába szorult hazai könnyűipari vállalkozásoknak legyen idejük követni az eseményeket. Máthéné szerint a direkt versenyhelyzeteket óvatosan el kell kerülni. Míg az olcsó távol-keleti áruk sokáig csak az alsóbb rétegek igényszintjét elégítették ki, ma már a középkategóriás cikkek is többnyire Kínában készülnek, és a színvonaluk folyamatosan emelkedik. Ezért vagy a luxusmárkák, vagy a speciális rendeltetésű termékek gyártása és forgalmazása jelenthet egérutat.
Az ázsiai monstrum jelenléte kiélezte a honi cégek közötti versenyt. Csak a nagyobbaknak sikerült talpon maradniuk, s Máthéné szerint nekik is csak az integráció jelent esélyt. A nagy vállalatok olcsóbban tudnak dolgozni, könnyebben képesek fejleszteni a technológiát, és nagyobb a kapacitásuk, s a főtitkár szerint a legjobb az lenne, ha ezek a csoportosulások csatlakoznának az uniós textilipari tömbökhöz.
Az egyik legsikeresebb hazai könnyűiparitermék-forgalmazó cég, a százszázalékosan magyar érdekeltségű Budmil Rt. vezérigazgatója, Hegedüs Vilmos szerint a kínai kereskedők tisztességtelen előnyhöz jutnak, mert az ő tevékenységükre nem terjed ki a hazai hatóságok figyelme. A Budmil, amely több mint tizenkét évig főleg magyar bérmunkában készíttette termékeit, az utóbbi két-három évben áthelyezte ezt a tevékenységét a Távol-Keletre. Hegedüs Vilmos szerint ma már sem az ottani alapanyagok, sem a gyártás minősége nem marad alatta az európai színvonalnak.
A cégvezető gyanúsnak érzi a gombamód szaporodó, alig látogatott kínai éttermek prosperitását is, és nehezményezi, hogy a feketekereskedelem – például a jórészt köztudottan illegális józsefvárosi piac – ellen az állam nem hoz intézkedéseket. Feltűnőnek érzi azt is, hogy a legforgalmasabb helyeken levő üzlethelyiségeket, áruházakat – olyanokat, mint az egykori Centrum és Skála – rendszerint kínai kereskedők vásárolják fel és üzemeltetik. Ha a kínaiak ugyanolyan feltételekkel indulnának a piaci versenyben, mint magyar kollégáik, a Budmil vezetője szerint jócskán apadna az előnyük. A cég már fél évvel ezelőtt írásban jelezte a kormánynak észrevételeit, de érdemi választ nem kapott.
Egyik amerikai cég kínai leányvállalata nem alkalmaz olyan munkavállalókat, akiknek több mint két tetoválásuk vagy fülbevalójuk van, akiknek hosszú a hajuk, terhesek vagy rokonaik közt ügyvéd található – hívta fel a figyelmet nemrég a CAOD (Catholic Agency for Overseas Development) nevű emberjogi munkacsoport, amely szerint a fiatal nők kizsákmányolására is sok példa akad. Egyre több a hatalmas high-tech üzem a Távol-Keleten, a kínai munkakultúra azonban sok szempontból még magán hordozza a Mao-diktatúra nyomait. Több jogvédő szervezet jelentette, hogy gyakori az egészségtelen környezetben végzett gyermekmunka. A rosszul sikerült termékekért bérlevonás vagy megszégyenítés a büntetés. Még a kilencvenes években is előfordult egyes gyárakban, hogy az alkalmazottak nem beszélhettek egymással, s havi bére egyötödét veszítette el az a munkás, aki munkaidőben több mint két alkalommal ment ki a mosdóba. Egy hsziameni evőeszközgyárban a dolgozók negyede sérült vagy nyomorodott meg; 1993 novemberében nyolcvannégy munkás bennégett egy sencseni játékgyárban, mert nem volt menekülési útvonal. Az alacsony bérek többnyire csak az alapvető szükségleteket fedezik, a munkanélküli-segély pedig a fizetések egy – legfeljebb két – százaléka.
