2005 a nemzeti konzultáció éve legyen!

Az elmúlt év rövid áttekintése
Kezdhetjük azzal a mai beszélgetésünket, hogy megkérem önöket, emlékezzenek vissza arra, miként kezdtük el a tavalyi évértékelő beszélgetést. Akkor azt mondtuk, a szokásunk lényege az, hogy Magyarország minden esztendőben odaáll a képzeletbeli ajtófélfához, és megnézzük, mennyit nőttünk az előző esztendőhöz képest. Tavaly azt láttuk, hogy nem nőttünk, hanem kisebbek lettünk. Sőt, szándékosan húztuk össze magunkat, mert arra tanítottak bennünket, hogy merjünk kicsik lenni.
Nem túlzok, ha azt mondom, idén ismét kisebbek lettünk. A helyzet csak annyit változott, hogy most azt mondják nekünk, nem számít, mit mutat az ajtófélfa, most már nem a testméret határozza meg, hogy ki mekkora, hanem az, hogy ki milyen nagyot tud mondani. Félre a múltbaforduló, bezárkózó, nacionalista, enyhén klerikális rovátkákkal, most már máshogy kell mérni a dolgokat. Új kor, modern, nyitott Magyarország, új mértékegység. A modern Magyarországot hantaméterben kell mérni.
Ha visszaemlékeznek a mögöttünk hagyott évre, talán nem érzik túlzásnak, hogy 2004 a nagyotmondás éve volt. Kezdődött az előző miniszterelnök nagy ívű javaslatával, amely megrengette, vagy ha meg nem is rengette, de felrázta Európát: versenyezzünk, induljunk egy demokratikus választáson mind egy közös listán. Aztán a 2004-es esztendő egy másik, legalább három hantaméteres bejelentéssel végződött, amely úgy hangzott, hogy nagy a jólét. Ide jutottunk az év végére.
Az országjárás során sokaktól hallottam, hogy mintha az ország vezetői nem mindig tudnák pontosan, hogy hol is vannak. Mint a régi zenésztörténetben, amely arról szól, hogy a vak zongorista beszélget a nagyothalló dobossal. A vak zongorista megkérdezi: „Táncolnak-e már?” Mire a nagyothalló dobos: „Miért, játszunk?”
Néha így érezte magát az ember 2004-ben. Ezzel szemben a valóság közel sem ilyen vicces. A szociális felmérések alapján azt tudom mondani, hogy 2004-ben oda jutottunk, hogy egymillió honfitársunk van, aki ha kifizeti a rezsijét, akkor 3400 forintnál kevesebb pénze marad havonta. És hárommillió ember él Magyarországon, aki, ha egy főre lebontjuk a keresetét, akkor fejenként havonta a minimálbér felénél, vagyis 23 ezer forintnál kevesebb összegből tartja fönn magát.
A kormányváltás óta 33 alkalommal emeltek adót, s valljuk be, ez még gombócból is sok. Tehát miközben a nagyotmondás országa lettünk, 2004 a ráfizetés éve is volt. 2004-ben hosszú esztendők után először csökkent Magyarországon a bérek reálértéke. Ismét az inflációt jóval meghaladó mértékben nőttek az árak. Ráfizetéses volt ez az esztendő azoknak, akik munkából éltek. Nőtt a munkanélküliség Magyarországon. Mintegy 30 ezerrel több munkanélküli lett az év végére. Ráfizetéses év volt a gazdáknak, mert nem kapták meg azt a támogatást, ami egyébként járt volna nekik az európai uniós csatlakozás következtében, és ráfizetéses volt a vállalkozóknak is, nemcsak az adóemelések miatt, hanem azért is, mert nem kapták vissza azt az áfát, amit egyébként törvény szerint vissza kellett volna kapniuk. Ráfizetéses év volt a nyugdíjasoknak is, akiktől a gyógyszer és a rezsi emelkedésével visszavették a korábbi nyugdíjemelést, sőt, nemcsak visszavették, hanem talán már kétszeresen is visszavették az elmúlt esztendő során.
2004-ben az is kormányzati politikává vált, hogy szembeállítják egymással a vidékieket és a városiakat, a hívőket és a nem hívőket, a határon belülieket és a határon kívülieket, a szegényeget és a gazdagokat, sőt éppen a védteleneket, a gyengéket és az ártatlanokat támadták a leghevesebben. Emlékezzenek arra, hogy az idősödő nőket, a 40 évig üldözött egyházakat, s a munkájukat tisztességesen végző köztisztviselőket fenyegették meg a leggyakrabban. Új kormány, új bátorság! Sakkozni bokszolókkal, bokszolni sakkozókkal szeretnek. Ez az új bátorság, kedves barátaim.
Az évértékelő beszélgetések során gyakran felmerült, mit tehetünk a mostani szózuhatag, ahogyan az újságokban mondják, „kommunikációs offenzíva” ellen? Egy tanácsot tudok adni mindannyiunknak: nagyotmondás ellen legjobb orvosság a nagyothallás.
Akik pedig a veretesebb ritmusba szedett mondatokat szeretik, azok ismételgessék azt, hogy „omlásában súlyos a légvár”.
Túl a 2004-es év értékelésén azt is el kell mondanom, hogy Magyarország nagyon sokat változott az elmúlt három évben. Most nem arról beszélek, hogy rosszabb vagy jobb kormányunk van, mint korábban volt, hanem valahogy Magyarország összeesett, elvesztette a hitét, valahogy megnyitották az ereit, és elfolyt az energiája, elvesztette az önbecsülését. Nem tudjuk pontosan, miért, azt sem, hogy pontosan mikor, de valahogyan 1998 és 2002 között egy lelki változáson ment át az ország. Egyszer csak olyan dolgokra éreztük magunkat képesnek, amilyenekbe korábban bele se mertünk vágni. Pedig akkor is volt éppen elég baj. Például az orosz gazdaság összeomlása. Akkor is voltak természeti katasztrófák, cián került a Tiszába, minden évben volt árvíz, a rosszabbakban nem is egy, s mégis fölépítettük a Mária-Valéria hidat, megépült a Nemzeti Színház, kétszeresére emeltük a minimálbért, elindítottuk az otthonteremtési támogatást, létrehoztuk a diákhitelt. Ha a románok nem voltak hajlandóak megindítani a magyar nyelvű egyetemet Erdélyben, akkor megindítottuk mi a magyar nyelvű egyetemet.
Magyarország akkor elhitte, hogy arra is képes, amire korábban nem volt. Ez párolgott el ma. Ma egyfolytában csak arról folyik a közbeszéd, hogy mit, miért nem tudunk megcsinálni. Ezen kellene változtatni. Ha 2006 tűnik fel a horizonton, akkor nem egyszerűen kormányváltásra gondolunk, hanem arra, hogy vissza kell adni Magyarországnak ezt a fajta lelkületet, életerőt.
A falvak helyzete
Magyarországon 3200 település van, ennek a 75 százaléka kevesebb mint kétezer lelket számlál. Amikor a falu jövőjéről beszélünk, akkor Magyarország területének háromnegyedéről beszélünk. A magyar falu úgy érzi, hogy magára hagyták – és ez nemcsak az elmúlt három évben kialakult érzése, történetileg is elég régóta így van. Falun egyre bizonytalanabb az élet. Sokan kérdezik, van-e egyáltalán jövője a falujuknak. Ugyanakkor az Európai Unió más államaiban, tőlünk nyugatra, azt hallani, hogy a falusi a legbiztonságosabb és legkiszámíthatóbb élet, s ha valaminek van jövője az Európai Unióban, akkor az a falu. Az Európai Unió is úgy gondolja, hogy ez így van rendjén, és ezért jelentős támogatásokat ad. Ebből jól látszik tehát, hogy nem egy világtendenciának vagyunk mi elszenvedői, hanem itt Magyarországon valamit rosszul teszünk. A falunak lehetne és kellene is hogy jövője legyen. Mi a baj? Valóban arról szólnak a hírek, hogy postákat zárnak be, iskolákat számolnak föl, szárnyvonalak tűnnek majd el, még azt sem tudják, hogy lesz-e buszjárat egyáltalán.
Kérdezem én, mi az a tervrajz, vagyis a falusi életről fönntartott, átgondolt eszmény, amely alapján ezeket a döntéseket – posta-, buszjárat-, iskolafelszámolások – meghozzák? Nem tudunk válaszolni erre a kérdésre. Ez mutatja azt, hogy nem egyszerűen rossz döntésekről van szó, hanem elveszett a tervrajz. Nem tudják a döntéshozók, hogy milyen legyen, milyen lehet a falusi élet. Ezért arra kérem a falusiakat, hogy hozzanak létre faluparlamenteket! Ez minden megyében egy nagygyűlést jelentene, ahol összegyűlnek a falusiak, és megfogalmazzák, hogy szerintük milyennek kell lenni a falusi életnek. Mi a segítségükre leszünk. A faluparlament elkészíti a tervrajzot, és akármilyen kormány is lesz 2006 után, ezzel a kormánnyal erről próbáljanak megállapodni. Kézbe kell venniük a falusiaknak a saját jövőjüket! Nyugat-Európában számos bevált gyakorlatot ismerünk, amelyeket Magyarországon meghonosíthatunk. Például azt, ahogy az értelmiséget próbálják falun megtartani. Ezt Magyarországon is be lehet vezetni. Azok a közalkalmazottak, mondjuk kultúraszervezők, tanárok, vagy éppen egészségügyi dolgozók, akik vállalják, hogy falun teljesítenek szolgálatot, magasabb fizetést kapnak.
Ha faluról beszélünk, érdemes fölfigyelnünk arra, hogy a gazdák számára a magyar közélet sajátosságai miatt egy év mostanában tüntetéstől tüntetésig tart. Ezért azt hiszem, hogy a gazdákat bátorítanunk kell, és anélkül, hogy beavatkoznánk a dolgukba, ki kell nyilvánítanunk, hogy mi velük vagyunk! Azt kívánjuk nekik, hogy járjanak sikerrel, és azt kívánjuk a Magosznak, a gazdaszövetségnek, hogy erősödjenek meg. Legyenek megkerülhetetlen szereplői a magyar közéletnek. Az európai uniós csatlakozás következményeit összegző tanulmányban azt lehet olvasni, magam is láttam, hogy Lengyelországban és Csehországban a gazdák jövedelme 54 százalékkal nőtt egyetlen esztendő alatt. Magyarországon – írja ugyanez a tanulmány – 24 százalékkal, csakhogy a magyar gazdák ezt a pénzt még nem kapták meg.
Miközben az Európai Unióban nemcsak az újonnan csatlakozottak, hanem a régi tagállamok is védik a gazdáikat, például a kötelező hatósági eljárásoknak a díját elengedik, és ingyenesek a hatósági szolgáltatások, addig mi megsarcoljuk a gazdáinkat. A nyugatiak pontosan tudják, hogy az európai uniós szabályokat betartva miként támogassák a saját gazdáikat, és ezáltal azt, hogy a saját nemzetük termékei legyenek ott az élelmiszerpiacon. Mi nem ezt tesszük. Magyarországon a kormány erről nem hallott, ilyen döntések nincsenek. Minden más ország tudja, hogy mi az angol, a német, a francia és az olasz érdek. Csak mi nem védjük meg a gazdáinkat, nem védjük meg a munkahelyeinket, nem védjük meg a piacainkat. Ezen változtatni kell!
Budapest
Amikor kiderült, hogy Budapest a mai beszélgetés témái között lesz, akkor hirtelen összeállítottam egy listát: millenniumi városrész, Nemzeti Színház, Művészetek Palotája, Millenáris, új sportcsarnok, Terror Háza, népligeti buszpályaudvar… Csak hogy hirtelen mondjak néhány olyan beruházást, ami a polgári kormány idején jött létre Budapesten. És mégis, a budapestiek úgy érezték, hogy ez kevés. Ám, ha mélyebben belegondolunk, talán nem is azt gondolták, hogy kevés, hanem azt, mindez nélkülük történt. Nem tudtuk őket eléggé bevonni abba a munkába, amit végeztünk. Ez nagy tanulság a jövőre nézve.
Ezért a főváros jövőjéről szóló terveket úgy kell elkészítenünk, hogy azok ne csak jó minőségű tervek legyenek, hanem sokkal inkább arra kell törekedni, hogy egy olyan terv szülessen Budapest megújítására, amelyet az emberek a sajátjuknak éreznek, mert megkérdezték őket, benne van az ő véleményük is! Nekünk most egy olyan új Budapest-tervet kell létrehoznunk, ami másképp születik, mint ahogyan az eddigiek születtek. Minden budapestinek föl kell kínálni a lehetőséget, hogy elmondja, ahol ő él, ott milyen változásokat lát szükségesnek.
Miért van az, hogy szeretjük Budapestet, hogy otthonunk Budapest, és mégsem érezzük otthonosnak? Én úgy érzékelem, azért van, mert amikor az ember kijön a lakása ajtaján, onnantól kezdve a város nem segíti őt, hanem csupán akadályokat támaszt vele szemben. Olyan az élet itt, mint egy akadálypálya. Kis túlzással azt mondhatom, olyan, mint egy kiképzőtábor, vagy túlélőtábor, teli igazságtalan akadályokkal.
Vegyük a gázfűtéses és távfűtéses lakások helyzetét, és azt tapasztaljuk, hogy a távfűtéssel működtetett lakásokban élők egyharmadával többet fizetnek, mint a gázzal fűtött lakásokban élők. Ez elfogadhatatlan. Ha a kormány képes volt arra, hogy bizonyos szociális szempontok szerint a gázáremelést bizonyos lakások esetében kordában tartotta, akkor ezt meg kell tenni a távfűtés esetében is, vagyis legalább egyharmadával csökkentenie kell a távfűtés árát is. Nagyon remélem, hogy a parlamenti frakciónk ennek a véleménynek majd hangot is ad a jövőben.
Mi annakidején világossá tettük, hogy amíg Magyarországnak polgári kormánya van, vagy amíg a magyar kormány a polgárok oldalán áll, addig sohasem fordulhat elő, hogy az inflációt meghaladó mértékben növekedjenek bizonyos, a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen cikkek árai. Ugyanis az árak tekintélyes mértékét, vagy a legfontosabbakat maga a kormány határozza meg. Nem igaz, hogy a piac határozza meg! Az sem igaz, hogy a világgazdaság határozná meg! Nem. Kormányzati döntések kellenek hozzá! Ez nem könnyű küzdelem. Amikor erről van szó, akkor higgyék el, hogy nagy elefántok mozognak a bozótban. De ez nem azt jelenti, hogy a magyar kormány erőtlen volna. A magyar kormány a közakaratot, a közhatalmat képviseli. És igenis meg tudja védeni az embereket az indokolatlan áremelésektől. Tehát most nemigen van jobb ötletem az árak megfékezését illetően, mint egy csöndes, nyugodt kormányváltás.
Óbudán meghívtak egy panelházba is, ahol beszélgethettem a közös képviselővel. Elmondta, hogy három évvel ezelőtt, a kormányváltáskor ebben a blokkban a díjhátralékosok száma alacsony volt, és az összeg, amivel tartoztak, 180 ezer forint volt. Három évvel a kormányváltás után ez a szám 1,85 millió forint. Azt is elmondta, hogy három évvel ezelőtt ugyanennek a panelblokknak az aljában még az üzlethelyiségeket csak úgy lehetett kiadni, – miután túl sok volt a jelentkező –, hogy versenytárgyalásokat tartottak. Megmutatta, elsétáltunk a ház előtt. Most üresen állnak az üzletek. Ezt hozta az elmúlt három év.
Panelrekonstrukciós programra mindenképpen szükség van. Magyarországon nagyjából 800 ezer lakást érint ez, és Budapesten is van belőlük vagy 400 ezer. Komoly munkát folytatunk most annak érdekében, hogy Európai Unió megértse, olyan térséget emelt be a tagjai közé, ahol ez súlyos probléma. Az unió ugyan most nem rendelkezik erre elgondolásokkal, de foglalkoznia kell ezzel a kérdéssel, mert itt nagyon jelentős fejlesztéseket kell végrehajtani, amit nemzetállami forrásokból nem tudnak megoldani az országok. Európai kérdéssé is kell tenni a panelvilág rekonstrukcióját.
A rendszerváltoztatás után mindenki azt gondolta, hogy most Budapest fejlődni kezd. Sok volt a hit és magasak voltak a remények. Prágát már nem is mondom, csak legyintek, de ha elmennek – mondjuk – Tallinba, vagy Krakkóba, akkor láthatják, hogyan is nézhet ki egy város 15 évvel a rendszerváltoztatás után, ha van gazdája, ha törődnek vele, ha szeretik, ha építik. Mi budapestiek, Budapesten élők nem voltunk ilyen szerencsések. Nagyon gyakran azt érezhetjük, hogy mintha az egész városra kerékbilincset tettek volna. Megállt, vesztegel, nem mozdul. Meg kell próbálnunk közös erővel lecsavarozni ezt a kerékbilincset. Nem hiszem, hogy ne tudnánk megtenni, ha ilyen sokan nekiveselkedünk.
Budapest a magyar nemzet fővárosa. Ez azt jelenti, hogy – s ezt a jobboldalnak is meg kell értenie – nem lehet szeretni úgy a nemzetet, hogy ne szeressük annak a szívét, a szíve közepét. Nem lehet úgy szeretni Magyarországot, hogy ne szeressük Budapestet! S nem lehet úgy szeretni Budapestet, hogy közben ne szeressük Magyarországot, és ne szeressük a magyar nemzetet! Vissza kell adni a magyar nemzetnek a főváros