A gonosz valódi arca

Kétségtelen, Hitler személye sokkal inkább megosztja a világ közvéleményét, mint a XX. század másik véreskezű diktátora, Sztálin. Az állítás nem is igényel különösebb argumentációt, elég, ha A bukás című, Hitler utolsó tizenkét napját bemutató film heves, vitákat generáló fogadtatására tekintünk. Vagy talán arról van szó, hogy végre egy olyan alkotás született, amely nem akarta a szőnyeg alá lapátolni a valódi, eleddig megválaszolatlan, nyugtalanító kérdéseket. Rendezője nem hajbókolt a politikailag jóváhagyott, mindenki által kötelezően puffogtatott frázisok előtt, s nem hőkölt hátra a mesterségesen kialakított tabukkal szembesülve. Való igaz: pirosra állították a szemafort jó néhány Harmadik Birodalommal és a második világháborús pusztításokkal kapcsolatos kérdésben, s a jelek szerint a hallgatás falát máig nem volt illendő áttörni.
„Németek a németekről” – hatvan évvel Hitler halála után – címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést a Terror Háza Múzeumban, s a résztvevő történészek a szó- és gondolatkimondás jegyében a fent körvonalazott látszattabuk megkérdőjelezését is feladatuknak tekintették. Gerő András, Keresztes Lajos, Schmidt Mária és Stark Tamás között főként abban mutatkozott egyetértés, hogy a feldolgozatlan, kibeszéletlen témák egyre inkább a körmünkre égnek, homályosítják históriai és politikai tisztánlátásunkat. Vagyis: amikor Hitlerről és a hatvan évvel ezelőtti világégésről beszélünk, valójában mai rendezetlen ügyeinkről ejtünk szót.
Mint ismeretes, a náci vezér utolsó tizenkét, már a bunkerben töltött napját mutatja be a vihart kavaró film, s teszi mindezt egy fiatal gépírókisasszony látószögéből. Az egyik kritika éppen amiatt érte, hogy kimaradtak a holokauszt borzalmai, a nagy csaták vágóhídjai, csupán Berlin ostromának felvillantott képeiből, a bunkerbe beszűrődő szuggesztív hangokból lehet benyomásunk a külvilág összeomlásáról. Eközben Hitler mint ember is megjelenik a filmvásznon, aki nemcsak tajtékzik a dühtől, s paranoiásan utasítja már nem létező hadoszlopok bevetésére beosztottjait, hanem még süteményt is oszt a gyerekeknek, fejüket megsimogatva. A kérdés tehát adott: lehet-e, szabad-e a Führert nemcsak embertelen szörnyként, hanem hús-vér emberként is ábrázolni? Nem keltenek-e ezek a momentumok szimpátiát az ifjabb nemzedékekben? A kerekasztal-beszélgetés résztvevői szerint lehet, sőt ezáltal mutatkozhat meg igazán a gonosz valódi arca. Ne felejtsük: a megsimogatott gyerekeket éppúgy halálra szánta – még ha ők nem is tudtak róla –, mint közvetlen környezetét és jobb sorsra érdemes országát is. Azt pedig talán mégsem lehet komolyan elvárni egy filmtől, hogy két és fél órába sűrítve kronologikus felvonultatását adja az összes embertelenségnek, hosszú évek történetének.
Heller Ágnes filozófus egy televíziós beszélgetésben úgy reflektált a filmbeli Hitler-képet kárhoztatók aggodalmaira: jó, hogy bemutatják, hogy az ördögnek nincs mindig szarva, s tud kedves is lenni néha, hiszen így válhat felismerhetővé minden korban. Másként nem értenénk meg a Hitler és Sztálin-féle személyiségek veszélyét, azt, hogy miért tudtak vonzóvá válni sokak számára.
Hasonló koordináták között mozogtak a Terror Házában rendezett diskurzus történészeinek gondolatai is. Kimondatlanul is ott lebegett a levegőben a kétely: éppen hogy a túlvilágira sematizált, irreális kép inspirálhatja arra a hiányosságokat ösztönösen megérző újabb nemzedékeket, hogy kreáljanak maguknak egy másikat. Gerő András szavai irányadók lehetnek: akkor válik egy jelentős esemény – függetlenül attól, hogy hatvan vagy tizenöt éve történt – valóban történelemmé, amikor már nem félünk a szavaktól. Amikor mindenki szabadon mondhat egy narratívát, értelmezést, senki sem fújja meg a harci riadót, különböző politikai félelmektől indíttatva. Összegezve: demilitarizálnunk kell a nyelvet és közbeszédet, meg kell szabadítanunk a mögöttes gondolatok, szándékok feltételezésétől. Szerinte egyébként nem is elsősorban Hitlerről és csapatáról, hanem a benne hívőkről szól a nagyhatású filmalkotás. Azokat a rejtett mozgatórugókat tárja föl, amelyek kitermeltek egy vezetőt, akibe minden reményüket, vágyukat belevethették. Hitler pedig tényleg létrehozott egy ilyesfajta spirituális közösséget.
Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója is az eddigi egysíkú Hitler-ábrázolásokat kárhoztatta. Mint mondta, tudjuk, hogyha tabuk vannak, az emberek fantáziája megindul, és szeretnének végre más történeteket is hallani. Például arról, hogy összevethető-e a huszadik század két kegyetlen, saját népét is irtó diktátora, Hitler és Sztálin. Megjegyezte azonban: érdekes, hogy egy titkárnő ártatlan vagy bűnös volta csak Hitler akkori munkatársa esetén vetődhet föl mifelénk, Rákosi Mátyás vagy Sztálin közvetlen beosztottjaival kapcsolatban sosem. Tudjuk, a németeket „nácitlanították”, mi viszont még a diktatúra politikai vezetőinek is felmentést adunk. S valóban: ha a német nép szembe tudott nézni saját, más népeket is szinte likvidáló történelmével, mi miért nem tudunk elszámolni egy egész kommunista vezetői garnitúra múltjával sem?
Stark Tamás utalt rá, az 1945-ös potsdami konferencia lényegében a német nép kollektív bűnössége mellett tette le a garast azzal, hogy kollektív büntetésben részesítette ezt a népet, amikor brutális formában milliószám telepítették ki a németeket szülőföldjükről Kelet-Poroszországtól Magyarországig. Kérdés: ha viszont ez helytelen volt, miért érvelnek egyesek máig a magyar nép kollektív bűnössége mellett, amiért nem szálltak szembe kamikázeszerűen az idegen diktatórikus hatalmak által a nyakunkba ültetett Szálasi, Rákosi avagy Kádár diktatúrájával szemben? Így hovatovább a mai iskolásoknak lassanként azt kell magyaráznunk, hogy nem Magyarország szállta meg Németországot 1944 márciusában, hanem éppen fordítva történt.
Természetesen a kerekasztal-beszélgetésen is szóba kerültek a náci diktátor politikusi, hadvezetői képességei. Többek közt az is, hogy ha az élete főműveként számon tartott Mein Kampfban úgymond szinte minden benne van, hogy maradhatott ki belőle a kétfrontos háború veszélyének még csak az említése is?
Keresztes Lajos – aki a film hitelességével kapcsolatos méltatásban nem osztozott történésztársaival – arra hívta fel a figyelmet, a Hitler terjedelmes irományában foglaltakat szinte mindenki számon kéri a szerzőn, holott ez eleve irreális elvárás. Furcsa, hogy míg a diktátoron bevasalnák egykori lefektetett elveinek következetes végig vitelét, addig a mában a jelen politikai erőtől már nem kérjük számon a leírt kampányígéreteket.
De hát hogy is lehetett volna sikeres az az ember, aki tevékenységével romba döntötte saját országát s Európa nagy részét? A történészek szerint látszatsiker volt ez csupán, mivel 1942 után senkinek sem lehetett kétsége afelől – talán még Hitlernek sem –, hogy a bukás csak idő kérdése. Schmidt Mária azért utalt rá, abban viszont sikeres volt a német diktátor, hogy Sztálinhoz hasonlóan, úgymond „megcsinált egy pártot, egy országot”, s hatalomra jutásától kezdve látszólag minden külpolitikai siker, terjeszkedés őt igazolta.
Arról persze, hogy Hitler maga által zseniálisnak tartott hadvezéri képességei milyen szinten voltak, A bukás című film nézői is képet alkothatnak. A Führer egy terepasztal fölött tajtékozva ordít tábornokaival, s már régen megsemmisült hadosztályokat vezényelne az ellenség hátába. Ha a fenti képsorhoz hozzávesszük azt a tragikomikus történést, hogy az 1944. június
6-i normandiai partraszállás azért is lehetett sikeres, mert a szokás szerint délig alvó Hitlert nem merték felébreszteni, nem maradhat kétségünk afelől, hogy Chaplin híres filmjében, A diktátorban nemcsak nevetségessé tette a náci és fasiszta vezéreket, hanem reális lenyomatát adta a paranoiás valóságnak.
Schmidt Mária rámutatott: a kapitulációtól való zsigeri félelem átjárja a film szereplőit. Tegyük hozzá: ennek tapasztalati okai is voltak, mivel később derült ki, 1918-ban a németek úgy kértek fegyverszünetet, hogy nem tudták, előtte az antant is már az összeomlás szélén állt.
S hogy miért volt törvényszerű a hitlerista ideológiára alapozott pártállam bukása? Gerő András hangsúlyozta: nemcsak a zsidóság kiirtására, hanem az európai népek többségének szolgasorba taszítására, illetve megsemmisítésére törekedett ez a diktatórikus rezsim. Igaz – ahogy Stark Tamás megjegyezte –, soha, a Mein Kampfban sem definiálta Hitler, mit ért pontosan az árja s mit az übermensch fogalmak alatt, ám egy percig sem hagyott kétséget afelől, hogy uralni akarja Európát.
Megkockáztatható: a zsidóság mint hívó szó ébren tartása azért volt fontos, hogy a rendszer egyszerű lelkivilágú hívei számára se kelljen megmagyarázni egy megmagyarázhatatlan, zavaros ideológiát és totális elnyomást. Éppen a szomorú előképek miatt fontos, hogy a történelem feltárása ilyen tanácskozások segítségével is teljes legyen, s ne a vélt félelmek uralják a közbeszédet.