A hagyomány rejtett oldala

Irodalomtörténeti ismereteimet és élményeimet összegezve úgy látom, hogy nagy íróink közül Adyt és Németh Lászlót foglalkoztatta a legmélyebben és legdrámaibban az a kérdés, hogy nemzeti életünkben hol romlott el minden, s hol veszett el a magyar a magyarban. Ady a lírai költészet minden meredélyét, síkságát, poklát bejárta, hogy a kérdésre megkeresse a választ. Imádkozott, csikorgott, lerészegedett, sírt, tavaszi seregszemlét doboltatott össze, hallgatta vak ügetését eltévedt lovasoknak, csak hogy közelebb kerülhessen a titokhoz. Eszelősen azt kiabálta újra meg újra, hogy nekünk Mohács kell! Németh László pedig, Ady líraiságához fogható szenvedéllyel, magát az értelmet, a tudást mozgósította. A történelmet is földúló ész szabadcsapatait.
Talán nem fölösleges megjegyeznem, hogy mindketten egyformán magányosak voltak. Minden látszat ellenére az volt Ady a Nyugat körében, s az volt Németh László is egész írói pályáján. Meggyőződésem, hogy ez a dúvadszerű magányosság nem az alkatuk és a természetük vadhajtásából eredt, hanem épp a tisztánlátásukból. Aki különbözik, arra bármikor rá lehet fogni, még gúnyból is, hogy próféta, s ezzel ki is lehet iktatni őt a józan emberek világából. Hogyan vall erről Ady?

Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások.

Vagyis az elviselhetőnél sokkal súlyosabb terheket cipelnek, aminek következtében sebezhetőbbek, sértőbbek és követhetetlenebbek. Kétségbeesésükben sose a hétköznapi logika lépcsőin szaladgálnak föl-alá, hanem a látomásokéin, amelyek a történelem, a sors, a végzet minden szintjét összekötik egymással. Példaként hadd hivatkozzam Németh László egyik elátkozott könyvére, az 1939-ben megírt Kisebbségben című könyvre. A mindenkori magyar irodalom legbotrányosabb műve ez a hosszú tanulmány. Kétségbeesés és lázadás közös szülöttje. Van lázadás, amelyet az esztelenség szít, de még gyakoribb az, amelyet az igazság meghódításának a vágya. A lázadó – paradox módon – épp a rendre vágyik. A Kisebbségben szerzője is a múlt kuszaságát szeretné megszüntetni. Elfújni agyunk fölül a ködöt, hogy kudarcsorozataink okát mindnyájan világosan láthassuk. Ezt írja egy helyütt: „A magyarságnak… semmire sincs nagyobb szüksége, mint hogy teste fölött ahhoz tartozó magyar öntudatot hordjon.”
Óhaja arra utal, hogy leginkább ez hiányzik az életünkből.
Hogy miért?
A legfőbb okot Németh László egy robbanékony modell megfogalmazásával magyarázza. A mélymagyar és a hígmagyar fogalom megteremtésével. Szerinte minden vereségünk arra vezethető vissza, hogy a felvilágosodás korával induló szellemi, politikai közéletünkben nem a „mélymagyarok” szabják meg nemzeti fejlődésünk irányát, hanem a „hígmagyarok”. Az előbbiek mindig lemaradnak, elmagányosodnak, megőrülnek, az utóbbiak pedig az élre törnek és virulnak.
Régen, ha szóba került Németh Lászlónak ez a dinamittöltésű metaforája, mindig elcsendesedtem, s arra a kétségbeesésre gondoltam, amely a második világháború kitörése előtti pillanatokban az őrület felé sodort vagy sodorhatott egy magyar értelmiségit. Egy magyar írót. A túlzásait a magam nyelvére fordítottam le, és sértő eszmefuttatásából nemcsak a vádaskodást hallottam ki, hanem a segélykiáltást is.
De 2004. december 5-e után újra kellett gondolnom mindent, ami az alapkérdésünkhöz kapcsolódik: hol veszett el a magyar a magyarban? Így jutottam el ismét Németh László Kisebbségben című művéig. Végigolvasva – immár negyedszer – a könyvet, megrendítő fölismerésre jutottam. Mélymagyarok és hígmagyarok? Úristen, hol vannak már ezek a tegnapi fogalmak? Sehol. Elvéreztek vagy megfakultak. Valószínű, hogy Németh László ma rendkívül örülne a hígmagyaroknak is, hiszen helyettük már csak nem magyarok vannak.
Mi köze mindennek egy új könyv bemutatásához?
Az, hogy a Visszanéztem félutamról című kötetemben megjelentetett tanulmányok minden idegszálukkal sorsunkhoz és nemzeti kultúránkhoz kötődnek. Széchenyi, amikor a XIX. század első negyedében rádöbbent a magyarság veszendő helyzetére, a megmenekülés egyetlen esélyét a visszamagyarosodásban látja. Visszatérni eredetünkhöz, legtisztább hajlamainkhoz. Bartók és Kodály ugyanezen az úton indul el. „Nincs más zenénk, amely a magyar lélekbe mélyebben világít bele, mint a népzene. A magyar népdal a par exellence magyar klasszikus zene” – állítja Kodály Zoltán.
Ebben a könyvben ugyanezt igyekszem bizonyítani a magyar népköltészetről én is.
Az út hosszú volt és kalandos, amíg a fölismerésig eljutottam. Ha hűen akarok beszámolni erről a regényes történetről, kénytelen leszek néhány életrajzi adatot is megemlíteni.
Kezdjük az elején.
1930-ban születtem a Fejér megyei Zámolyon. A szüleim kisparasztok voltak, és szigorú kálvinisták. A falum ugyan az egykori királyi város tőszomszédja volt, de mivel csak madarak röpültek északnak, Zámoly felé, csattogó vonat soha, sőt autóbusz is csak a negyvenes évektől kezdve, Zámoly igazi zárt település maradt. A falu egyébként arról nevezetes, hogy második királyunkat, Orseolo Pétert, István királyunk unokaöccsét itt fogták el, és itt szúrták ki a szemét. Ennek az eseménynek a nyomán naiv legendák és történetek raktak fészket a gólyákkal együtt a kéményeken. S velük együtt különféle borzongásos babonák és hiedelmek. Egyszóval a megtérítésünk előtti pogány hitvilág emlékei. Egyet említek csupán közülük. Az első világháborúban, valahol az olasz fronton, egyik zámolyi gyalogos katonának egy gránátrepesz teljesen leszakította arca bal felét. A bajtársa, aki látta ezt az apokaliptikus sebet, megesküdött, hogy a halálfej nem lehet soha olyan rémisztő, mint amilyen ennek a szerencsétlennek a feje lett. Tanárki Mihály fél arcát egész életén át egy fekete kendő takarta. Gyászkendő, túlvilági rongydarab. A kísérteteket gondolták olyannak, mint amilyen ő volt. A pogány hagyományokat magában hordó népnek maga a látvány elég volt ahhoz, hogy elterjesszék róla: időnként kivert fekete kutya alakjában kódorog éjszakánként a faluban. Nyolc–kilenc éves lehettem, amikor Szíjártóék asztalosműhelyében a saját fülemmel hallottam, hogy valaki tegnapelőtt éjjel a posta előtt látott egy ilyen ismeretlen fekete kutyát. De nemcsak látott, hanem meg is dobálta kővel, méghozzá az oldalát találta el. Kettejük azonosságának lehet-e beszédesebb bizonyítéka annál, mint hogy Tanárki Mihály két nap óta nem tud kikelni az ágyból, rettenetesen fájlalja az oldalát.
Míg odahaza éltem a falumban, fogalmam sem volt arról, hogy a hiedelmek, a babonák, a nomád világ hagyatéka jól megfér bennünk a betlehemi pásztorok fényes tekintetével. Vagy hogy a szüreti bálos alakoskodók gólyafejei ugyanabban a magasságban lebegnek, mint Kálvin Jánosé, akit született magyarnak hittem gimnazista koromig.
Nem a butaságunkról vagy a zavarodottságunkról beszélek most, hanem a zártságunkról. A zártság olyan tökéletes volt, hogy ha engem valaki tíz–tizenkét éves koromban arról világosít föl, hogy a szokásaink, a dalaink miatt elsődlegesen én a népi kultúra világán belül élek, úgy bámulok rá, mint borjú az új kapura. A nők ugyan még népviseletben jártak körülöttem, a férfiak kora őszig gyolcsgatyában, de hát ez volt a természetes. Ez volt a mindennapi. Csupán utólag, felnőtt fejjel estem hanyatt, hogy amit én természetesnek tartottam, már mennyire tisztátalan és zűrzavaros volt. Igazolásul elég, ha a harmincas évek dalaiból idézek föl néhányat. Egyszer ezt énekelték gyönyörűen a lakodalomban:

Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem,
mért nem virágoztál minden fa tetejen.
Minden fa tetejen, diófa levelén,
hogy szakított volna minden leány s legény.

Öt perc múlva pedig azt:

Lesz is maga juszt is az enyém,
csak az enyém.

Azt hiszem, nem kell bizonyítanom, hogy az előbbi igazi költészet, az utóbbi silány szöveg, orfeumi giccs. De hogy még ennél is elképesztőbbet mondjak: az én elbolondított paraszt őseim, rokonaim teli torokkal, elérzékenyülve énekelték, hogy:

Nyár este volt, pacsirta szólt a fán…

Nem is folytatom tovább, hiszen a földön eddig még egyetlen paraszt sem élt, aki pacsirtát hallott volna énekelni a fán. Ők más helyszínekhez szoktak. S mindezt a fővárosi bugyutaságot Zámolyon hallottam, ahol a földim, Csanádi Imre költő a magyar népköltészet, illetve virágköltészetünk egyik legszebb szövegét jegyezte le közös ismerősünktől, az öreg Simon Józseftől:

Valaki jár a kertemben,
fekete galamb képiben,
töri virágomnak színét.
Rozmaringomnak elejét.

Természetesen nem hallgathatok akkori saját vakságomról és süketségemről sem. 1947-ben nősült az unokabátyám, Csoóri József. A rokonság íratlan törvénye szerint csakis én lehettem a „vőfénye”. Egy szó, mint száz: kezembe adták a vőfénykönyvet, hogy minden tisztségemhez tartozó verset tanuljak meg kívülről, a vendéghívástól a menyasszony-búcsúztatásig. Én ekkor már felső osztályos gimnazista voltam, az ősi Pápai Református Gimnázium ötödikes tanulója, és valamit már konyítottam a költészethez is. A vőfénykönyv népi, kántortanítós rigmusait fakónak és költőietlennek éreztem.

Tisztelt atyafiak, egy kis csendet kérek,
míg a mondandómnak végére nem érek.
Mielőtt e házat végképpen elhagyjuk,
ékes menyasszonyunk nevében búcsúzunk.
Búcsúzna ő maga, de a szíve nehéz,
ha édes szülei megtört arcára néz.
Én tehát elmondom, mit elméje gondol…
Én azonban ezt a szöveget nem voltam hajlandó elmondani. Nekiültem, és két hét alatt átírtam az egész vőfénykönyvet. Az alaphangot elsősorban Vörösmarty A merengőhöz című verséből kölcsönöztem:

Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?

Ha zokogtak valahol híres lakodalomban, hát itt zokogtak. Még a kajánabb férfiak orra is elvékonyodott a meghatottságtól.
Elmondhatom, hogy első költői sikeremet a néphagyományok szétzúzásával arattam. Mi, magyarok hány ilyen fonák hősiességgel tudtunk és tudunk ártani ma is magunknak!
Ez után a győztes kaland után évekig nem foglalkoztam a hagyományokkal. A népköltészettel is csak anynyit, amennyit a magyartanárunk az órákon megkövetelt tőlünk. S inkább csak címszavak voltak ezek is: Petőfi és a népköltészet, Arany és a népballadák, Ady és a kuruc költészet kapcsolata.
De ezekben a hivatkozásokban is inkább csak az irodalomtörténet és az esztétikai különlegesség játszotta a főszerepet, nem maga a népköltészet. Még Petőfi és Arany esetében is az irodalmi realizmusnak volt elsődleges szerepe, nem a népköltészet esztétikai sugárzásának. Más szóval: a népnek szóló költészet eléggé távol esett a népköltészettől, még akkor is, ha ez esett a legközelebb.
De az ötvenes évek elején váratlanul a költészetben végrehajtott nagy erejű robbanás hívta föl újra rá a figyelmemet. A modernség megjelenése. A második modernségnek nevezhető irányzatoké. A szocialista realizmus, mint tudjuk vagy hallottunk róla, mindent a „nagy eszmének” rendelt alá s nem a valóságnak, ezáltal mindent elszürkített, ellaposított, beterelt a zsákutcákba. Paródiává formálta át magát a képzeletet is. Így történhetett meg, hogy a korszak sikeres költői közül sokan a gyárkéményeknek udvaroltak inkább, mint az eleven nőknek. Kezdőként sokunkat megérintett ez a politikai perverzitás.
A hamis viszonyok természetesen a nyelvet is hazugságokba sodorták. Néhány fiatal költő, akit rövid időre elkápráztatott a történelmi remény, hamarosan a saját korlátaiba ütközött bele és fellázadt. A politika világán belül ez akkor lehetetlen volt, a nyelven belül azonban lehetséges. Elég, ha csak négy nevet említek: Juhász Ferencét, Nagy Lászlóét, Pilinszky Jánosét és Nemes Nagy Ágnesét. Különösen az első kettő mutatta meg, miféle csodák és miféle szabadságok rejtőznek a nyelv mélyén, s miféle modern látomások, amelyekhez képest a szocializmus minden kiejtett mondata, igéje szürke és hamis locsogás. Ráadásul mindkettőjükre kivételes erővel hatott a népköltészet világa. A század egyik legemlékezetesebb versét, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából címűt Juhász Ferenc bartóki ihletésre és a népköltészet mítoszi erejére támaszkodva írta. Gyorsan hozzáteszem, hogy a versnek ugyanabban a magasságban van a helye, ahol Bartók Cantata profanájának, Concertójának és a többi remekművének. Ugyanezt mondhatnám el Nagy László Havon delelő szivárványáról vagy a szüleiről és a paraszti világról írt hosszú verséről, a Rege a tűzről és a jácintról címűről.
A modern magyar és a modern európai költészet világa tárult föl előttem ezeknek a verseknek a közvetlen szomszédságában. És ha kissé romantikusan akarnék fogalmazni, azt mondhatnám: ekkor szólalt meg egy hang, amely megváltoztatta az életemet.
Már három esztendő telt el az 1956-os forradalom óta. A teljes reményvesztettség állapotában éltem. Se állásom, se megjelenési lehetőségen sehol. Már csak a lélegzést kellett volna fölfüggesztenem. S a föntebb említett hang ekkor hívott találkozóra magához. A hang gazdáját Muharay Elemérnek hívták. A Népművelési Intézet fő-fő embere volt, de inkább belső emigránsa, mint vezetője. Az intézet egyik félreeső szobácskájában adtak neki helyet, amely inkább éléskamrára hasonlított, mint hivatali helyiségre, csak a fokhagymafüzérek és a cseresznyebefőttek hiányoztak belőle. Ha Kodály nem becsüli annyira Muharayt, mint amennyire becsülte, bizonyára kiköltöztették volna egy szeméttelepre.
Muharay sovány, aszkétatestű és aszkétalelkű ember volt, de a cellájában is tudott ragyogni. Így fogadott engem is. Rögtön rátért a tárgyra.
– Azért kértelek, hogy keress meg, mert szükségem van a segítségedre.
– Az enyémre? – képedtem el.
– Hát nem is a kalocsai érsekére.
Fogalmam sem volt, hova akar kilyukadni.
– Ugye, te is zámolyi vagy, mint Csanádi Imre?
– Igen.
– Nahát, ez az! Ő már megcsinálta a magáét, Vargyas Lajossal közösen kiadták balladáskönyvüket, a Röpülj pávát, illendő volna valamit neked is csinálnod. Én afféle bezupált őrmestere vagyok a népi kultúrának, némelyek szerint öreg magyarkodó, jó lenne, ha te is beállnál a csapatba. A magunkfajta régi vágású legényekre gyorsan rásütik, hogy pudvás narodnyik, nacionalista, parasztimádó, városellenes, de talán az új nemzedéknek nem kellene a múlt miatt mentegetőznie. Bartókot és Kodályt ismered valamennyire?
– Csak a nevüket.
– Semmi baj, manapság ők se olyan népszerűek Magyarországon. Még ’56 előtt azt olvastam ki a verseidből, hogy érdekel a politika, most kellene csatasorba állnod. Tudod, hamarosan elkezdődik a kolhozosítás. Hogy miként zajlik le, milyen