A huszadik század ördögi praktikái

A szocializmusban a vesztesek kollektív büntetése – amely a németség mellett a magyarságot sújtotta Közép-Európa másik megbélyegzett népeként – a nyolcvanas évek második feléig tabu téma volt. A marxista történetírásban a fiatal generációnak ma már néha nehezen érthető módon a nemrég elhunyt Balogh Sándor professzor merte megemlíteni először A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945– 1947 címmel még 1982-ben megjelent könyvében, hogy „a német nemzetiségű lakosság kitelepítése tulajdonképpen 1945 februárjában kezdődött meg …, amikor a szovjet katonai hatóságok a Tiszántúlon élő németek egy részét deportálták a Szovjetunió területére”. (Balogh, felvidéki kitelepített lévén, különös érzékenységgel foglalkozott nemzeti-nemzetiségi traumákkal akkor, amikor ezzel pártja rosszallását is kiválthatta.)
Sok ördögi paktum köttetett meg a XX. században: ilyen szerepelt a jaltai konferencia 1945. február 11-én született titkos jegyzőkönyvében is. Ebben a nyugati hatalmak elismerték a Szovjetunió jogát „a német természetbeni jóvátételekre”, amelyek egyik tétele nem annyira diplomáciai finomkodással, sokkal inkább oroszos belügyi szóhasználattal – Poroszország és a többi német lakta keleti terület megtisztítása felforgató elemektől – azt takarta, hogy az NKVD (a szovjet titkosszolgálat) és a katonai hatóságok (például a SZMERS) rendfenntartó osztagai szabad kezet kaptak német rabszolgák vadászatára. Az angolszász szövetségesek pontosan tudták, mit írtak alá, nem hiába támogatták 14 millió német elűzését szülőföldjéről. „Megítélésünk szerint – szólt Churchill a keleti németek kiűzéséről az angol alsóház 1944. december 15-i ülésén – a legkielégítőbb s hosszú távon tartós megoldás az elűzetés. Véget vet a népek keveredésének, amely szűnni nem akaró nehézségekhez vezet. Engem egyáltalán nem zavarnak az effajta nagy áttelepítések…” A nagy áttelepítésnek az NSZK 1966-os adatai szerint kétmillió-száztizenegyezer ember – főképp nő, öreg és gyermek, továbbá sebesült frontkatona – vált áldozatává. Ami a rabmunkát illeti, a Német Vöröskereszt keresőszolgálatának adatai alapján csak porosz földről, Pomerániából és Sziléziából 400 ezer polgári személyt hurcoltak el, akiknek 55 százaléka nem élte túl az éhhalálig való dolgoztatást és a járványokat. Romániából, Jugoszláviából és Magyarországról már 1944 végén megkezdődtek a formailag csak 1945 februárjában szentesített deportálások, amelyek főképp a 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 35 év közötti nőket érintették. A délkeleti térségből elhurcolt mintegy 150 ezer munkaképes emberből 60-65 ezerre tehető a magyarországi németek száma: egyharmaduk örökre ott maradt a Gulágon. (S még egy megdöbbentő adat: az elűzöttek minisztériuma Bonnban 1966-ban 72 ezer főre becsülte a még élő hadifoglyok számát, alig kevesebbre, mint amenynyien Paulus hadseregéből Sztálingrádnál megadták magukat.)
Számítottak-e a jövendő vesztesek ilyen mérvű népirtásra? Úgy tűnik, nem. Az akkor még magyar felségterületen fekvő Zomboron honi és birodalmi német vezetők tanácskozásán az evakuálás ellen döntöttek, s a Nyugat-Bánátban és Szerbiában élő 140 ezres sváb népességnek is mindössze a tizedét készítették fel az elszállításra. Kelet-Poroszországban – holott a Vörös Hadsereg főcsapásának irányában feküdt – sem alakultak jobban a dolgok, s mint a Szövetségi Köztársaságban ennek vizsgálatára később létrehozott történészbizottság megállapította, a „kelet-porosz lakosság megindulása szervezett kiürítés hiányában többnyire a minden szabályt nélkülöző, az utolsó pillanatban eldöntött s a zűrzavar minden jegyét magára öltő, vak menekülésbe torkollott”. A Vörös Hadsereg katonáit az Ilja Ehrenburg neve fémjelezte propagandagépezet a legvéresebb, a szlávok évszázados szenvedéseiért bosszút álló harcra buzdította, mondván, hogy csak a halott német jó német. Az immár honvédő szívóssággal harcoló Wehrmacht katonái az időlegesen visszafoglalt falvakban és kisvárosokban a pokol minden borzalmát magtapasztalhatták: a bestiálisan megerőszakolt s kínhalált halt nemmesdorfi asszonyokról és lányokról készült fotók megrendítők, akárcsak a történteket a hatvanas évek átmeneti kelet-európai eszmélésében szelídített változatban bemutatott lengyel és csehszlovák filmek. (Az 1945. február 28-án Königsberget még egyszer visszavevő páncélgránátosok parancsnoka például ezt jelentette: „Láttam asszonyok holttesteit, nyakukon kötéllel, így vonszolták őket teherautók után kötve. Láttam bestiálisan megerőszakolt leányokat, fejüket beásták a földbe…”)
„Nemmesdorf – írja a történész Guido Knopp – nem számított kivételnek. A Vörös Hadsereg katonái martalócként vonultak át a meghódított tartományon. Házakat, pajtákat, istállókat borítottak lángba merő kedvtelésből. A fosztogatás és a nők megerőszakolása magától értetődő volt.” A jugoszláv partizánhadsereg sem volt különb. Csak az „intelligenciaakció” során, előre elkészített névsorok alapján tízezer délvidéki és bánáti német értelmiségit, papot és jómódú, a helyi közösségekben tisztelt polgárt és gazdálkodót öltek meg, s megsemmisítő tábort rendeztek be a tőlünk visszavett Járokon – amelynek a bürokrata hazafiság a nagyképűen hangzó és rövid életű Tiszaistvánfalva nevet adta –, ahová a németek mellett természetesen jócskán kerültek magyarok is.
A magyarországi németek elhurcolására az oroszok 1944. december 22-én adták ki a 0060. számú hadparancsot, amelyet a január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezménnyel az ideiglenes kormány hivatalból is megerősített. A mozgósítás a helyi hatóságokra hárult, s Erdei Ferenc belügyminiszter már ez előtt, január 5-én kiadta a rendeletet a lakosság munkaszolgálatra való összeírásáról, utalván arra, hogy a német származásúak munkaszolgálata az orosz katonai hatóságok és a magyar kormány közötti megállapodás alapján történik. Az oroszok szigorúan faji alapon álltak, mint azt az eleki járás szolgabírájának jelentése is tükrözi: a németek lakta Eleken parancsnokló NKVD-s őrnagy 1945. január 2-án reggel 7 órakor tette közhírré utasítását, mely szerint minden német nevű, tekintet nélkül arra, hogy bírja-e a német nyelvet vagy sem, tekintet nélkül előéletére, a rendelkezés alá esik. Ugyancsak beleesnek azok a magyar nevű egyének, akiknek egy nagyszülőjük német nevű, illetőleg német származású. Az őrnagy egyébként még a következő kijelentést tette: „Ha csak egy csepp német vér folyik az ereiben, német!” (A viták elkerülésére egyébként az Erdei-féle rendelet eleve mentesítette azokat, akik bár német nevűek, de nem németek, hanem zsidók voltak.) Csak Elekről és a környező falvakból 1368 főt szállítottak el az oroszok 1945. január 11-én. „Hiányzó létszámok kiegészítésére” akár a német deportált-, akár a hadifogoly-szállítmányoknál színmagyar településekről is hurcoltak el nagyobb tömegben embereket a megszállók: így kezdődött a hajdúnánási férfiak kálváriája. Gyűjtőtábort állítottak fel Szerencsen, ahonnan aztán a kárpátaljai hírhedt szolyvai lágerbe kerültek az emberek, s bár az 1941-es népszámlálás adatai szerint Borsod-Abaúj-Zemplén megyében alig volt német falusi népesség, 4801 polgári személyt gyűjtöttek össze pusztán német nevük vagy félig ködbe vesző származásuk miatt.
A deportálás 1945. február első felében fejeződött be. Az elhurcolt polgári lakosok – köztük a német nemzetiségűek – visszaszállítása kapcsán Zielbauer György Elhurcolás – Kollektív büntetés című, 1990-ben megjelent tanulmányában a Népjóléti Minisztérium adataira hivatkozva azt írja, hogy 1947. január 1-jétől 1948 végéig 7090 nő, 26 232 férfi és 6965 „levente” minősítésű, elhurcolása idején vélhetően fiatalkorú személy tért haza, az elhurcoltak mintegy harmada azonban az embertelen körülmények áldozata lett. A visszatérők közül a németek tekintélyes részének szembesülnie kellett azzal is, hogy családjukat kitelepítették a németországi megszállási zónákba, s átszállhattak egy kitelepítési szerelvénybe vagy átszöktek a határon a család után.
Aztán jött a hidegháború. Az 1949 és 1953 közötti spártai években az osztrák és jugoszláv határ mellett lakó emberek tízezreit – magyarok mellett németeket és délszlávokat – kényszerítettek lakóhelyük elhagyására, s kerültek a Hortobágyra vagy más kényszerlakhelyre. Volt olyan vokányi, akit a Pozsony menti Eberhardról, az Apponyiak fészkéből telepítettek ki a szlovákok német volta ellenére magyarként, hogy aztán a szigorú határsáv meghúzása után kulákként a Hortobágyon találja magát. A belső telepítések megszüntetésére a Nagy Imre-kormány megalakulása után került sor, ahogy a tiszalöki német láger felszámolására is, ahol egy lázongás során több rabot megöltek. Tiszalökön azokat a német férfiakat őrizték, akik 1944-ben a „muss vagy kényszer SS-sorozás” útján kerültek a német hadseregbe. Hazakerülésükkor az „SS vércsoport” jelölés miatt a máramarosszigeti vagy a foksáni gyűjtőtáboron keresztül újabb nyomozás céljából visszavitték őket a Szovjetunióba, majd az ÁVH foglyaként a kistarcsai internáló táborból, a váci állambiztonsági börtönből vagy a Kozma utcai gyűjtőből kerültek 1951 márciusában a tiszalöki erőmű építkezéseire.
Mindszenty József bíboros – ahogy a zsidóüldözések idején – most, a németek üldözésekor is a legmagasabb fórumokon emelte fel tiltó szavát. A zsidó gettó után megcsináljuk a német gettót is? – kérdezett rá Tildy Zoltánra, ám hiába próbálta rávenni a kormányt, hogy az jelentse ki, kényszerhelyzetben cselekszik. Hallgatásunk vissza fog ütni ránk – írta. A szövetséges ellenőrző bizottság és a kommunisták machinációi alapján összeállított kormány pedig hallgatott, hiszen arra kötelezte el magát, hogy előírt módon viselkedjék és olyan nyilatkozatokat és gesztusokat tegyen, amelyeket nem ő talált ki.