Ezer traktor indult útnak hétfőn hajnalban szakadó hóesésben, rendőri zaklatás közepette a fővárosba. Nem láttak más kiutat, mint a tüntetést, hogy a hitelezők ne verjék dobra házaikat, földjeiket, gépeiket, családjuk jövőjét. Míg Németh Imre foghegyről magyarázgatta a tárca bizonyítványát a parlamentben, minden felelősséget a „buta parasztra” tolva, aki egy nyomtatványt sem tud rendesen kitölteni, a kis- és a közepes gazdálkodók jelentős része azon törte a fejét, hogyan tud a gáz- és a villanyszámlára haladékot kérni, hogy az órát legalább egy darabig még ne kösse ki a szolgáltató. A budapestiek egy része igen felháborodott a tüntetés miatt, sms-eiket világgá röpítették a kereskedelmi tévék: „nem tudok parkolni” – szólt a nyafogás. „Miért kell az én pénzemből milliomos parasztokat támogatni?” – nyitott fórumot az interneten egy lajos77 nevű illető. De azért voltak olyan fővárosiak is, akik megértették a tüntetés jelmondatát, vagyis hogy vidék és város közös sorsban osztozik. Ha megroppan a vidék, az ezzel járó beláthatatlan szociális következmények, terhek a várost is sújtják. Sőt… Hétfő este, dacára a nedves, hideg időnek, jó néhányan döntöttek úgy, hogy a gazdák mellett a helyük.
Zászlók és palacsinták
A Felvonulási térre bekanyarodó út kezdeténél két fiatalember álldogál, elszántan kémlelve a forgalmat, jönnek-e már a traktorok. Balassagyarmatiak, és az ELTE-n tanulnak – rendszerfejlesztő programozó matematikusnak. Hogy miért vannak itt, miért nem valami klubban múlatják az időt? Mert szerintük „kriminális”, amit a mezőgazdasággal művel a kormány. Megfojtja a hazai termelést, és beömleszti a külföldi selejtet. Ők nem akarnak szemetet enni, és felháborítja őket, hogy erre akarják kényszeríteni a népet. És egyébként is: nem csak az agrárpolitikával vannak súlyos bajok. Ha a gazdáknak most sikerül, tán fordulnak máshol is a dolgok – vélik, és csak azt sajnálják, hogy nem jöttek ki többen a tüntetők fogadására.
„Aki csak egy falat kenyeret is evett ma, annak itt lenne a helye” – mondja egy aszszony a fiatalok szavaira rímelően a Regnum Marianum keresztjének tövében. Olajos Pálné a fővárosban él, de a család elvett birtokai után járó kárpótlásból Szolnok megyében vásárolt földeket. Haszonbérletbe adta ki művelésre, úgyhogy nem az anyagi megfontolások miatt van itt, hanem azért, mert a „magyar paraszt nem pesti aszfaltbetyár”, nem hazudik, csak azt akarja, ami a jussa. Hiába beszél mást az a „semmiérő bajuszos miniszter”. A kereszt mellett gyülekeznek a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének tagjai is. Teát hoztak és szálláscímeket, ahol szeretettel várják a tüntető gazdákat. Reményeik szerint 50-100 embert el tudnak helyezni, ha úgy alakul – mondja Ékes Ilona, az elnök. Támogatják a gazdademonstrációt, hiszen családok sorsáról van szó, és tágabb összefüggésben az egész magyar nép sorsáról. „Lesz-e magyar kenyér, lesz-e magyar jövő? Ez a tét” – magyarázza. A kormány szerinte annyira cinikusan viselkedik, hogy csak „nagy megvezetőknek” lehet őket hívni, felelős vezetőknek semmiképp. „Jó lenne, ha a gazdák kitartanának, és nem az történne, mint a szakszervezetek esetében, hogy lefizetnek egy-két vezetőt… Mi igyekszünk minden tőlünk telhető segítséget megadni, hogy sikerüljön elérni a céljukat.”
A Felvonulási téren két tágas sátrat állítottak fel, a kályhák körül nagy a nyüzsgés, és egyre nő az aggodalom. Jócskán elmúlt nyolc óra, de a gazdák még nincsenek sehol. „Azt hallottam, a rendőrség majd csak hajnalban engedi be őket a városba” – mondja valaki. „Á, azt nem merik megtenni” – jön a válasz. „Benne volt a hírekben, hogy szondáztatják, molesztálják őket, a papírokkal vacakolnak” – szól közbe valaki más. „Mit vársz tőlük? Emlékezz a Metész-tüntetésre! Úgy tudom, Kerepestarcsánál balhé volt” – veti közbe valaki más. Az asztalok közben megtelnek finomságokkal. Egy házaspár tízliteres termosszal érkezik:
– Jó cukros, citromos és forró a tea. Ilyen hosszú út után kell valami kis lélekmelegítő – mondja Tus Miklós. Egy másik társaság érkezik, Róna Lászlóék 50 palacsintát sütöttek a gazdák fogadására, még házi baracklekvárt is hoztak hozzá, és persze tányért, villát, szalvétát, ahogy ez dukál. Abban mindenki egyetért, felháborító, ahogy megpróbálják a vidéket szembeállítani a várossal.
– Az országnak semmi nem hiányzik jobban, mint az összetartozás tudata. Ha nem segítjük egymást – például azzal is, hogy magyar terméket vásárolunk, hogy kiállunk a gazdák mellett –, nem fogunk boldogulni. Elveszünk a népek tengerében – magyarázza Tus Miklós. A gazdák fogadására mindenféle jóval felszerelve kivonult a Friss Levegőt polgári kör is. Nemcsak elemózsiát hoztak, de egy egész szállodát szereztek: hátha szükség lesz rá. Mint később kiderült, harminc gazda talált náluk éjszakai nyugodalmat. Az egyik „friss levegős” egy kedves hölgyet kísér a sátorba. Molnárné Margó tősgyökeres budapesti, 77 éves, nyugdíjas tanár pogácsát és ásványvizet hozott a gazdáknak, de már megy is. Annyit azért elmond: reméli, ha a gazdák érzik, hogy sokan gondolnak rájuk, aggódnak értük itt, a fővárosban, könynyebb lesz helytállniuk. Odakint egyre gyűlik a tömeg, egyre több a fiatal.
„Németh Imre mondjon le!”
– Jönnek! – kiált be valaki a sátorba kilenc óra körül, mindenki felkapkodja a kosarakat, tódulnak az emberek a bevezető út felé. Mint egy katonai konvoj, olyan rendben és fegyelmezetten érkeznek, és foglalják el kijelölt helyüket a traktorok. A tömeg integet, éljenez, a zászlókat, transzparenseket kibontják. „A ti érdeketek a fővárosiaké is”, „Nekünk hazai termék kell, nem a génezett, mérgezett szemét” – olvasható a vásznakon. A munkagépekről lekászálódókat szabályosan megrohamozzák a teával, pogácsával. Akik például a keresztény társaskör tagjaival futottak össze, választhattak: citrommal vagy rummal kérik-e a védőitalt. Jó szó persze mindegyik mellé járt. Borsodiak, nógrádiak, Pest környékiek érkeznek először. Lapid Lajos főrendőr, a BRFK helyettes vezetője valószínűleg csuklott, mivel igen erősen emlegették a gazdák. Három– nyolc órát állították őket a város határában, mondván, hogy nagy a forgalom.
– Kerepesnél majdnem baj lett – mondja az egyik gazda. A másik a szavába vág: kombájnnal kellett volna jönni, azzal nem tudtak volna mit csinálni – mondja a kartali Kovács József, aki hatszáz hektáron gazdálkodik. Ha nem fizetik ki a földalapú támogatást – magyarázza –, nem lesz miből kezdeni a tavaszt.
– A kormány nem tesz semmit, én úgy vélem, követelni kellene Németh Imre lemondását is. Nem csinál semmit, nem a gazdák érdekeit képviseli. Az ilyen nem miniszter – nyomatékosítja. A kínálást hárítja, amíg tudja, mondván, a borsodiak meszszebbről jöttek, nekik jobban kell az invitálás, de a harmadik próbálkozás után feladja.
– Ember, lenyúlták ezek az EU-s pénzeket, aztán most nincs miből fizetni. Szétszórták 2002-ben, ami volt – magyarázza egy borsodi gazda, aki 107 hektáron gazdálkodik. – Én például megkaptam a SAPARD-pályázatot, megvettem a gépet, ki kellett fizetnem 200 ezer forintot, mert az állam bácsi nem tette le a pénzt, és most már belementünk a második 90 napba is, a bank már szólt, hogy megint fizetni kell a kamatot, úgyhogy 400 ezer forintnál tartok, hát ez nem játék… Ennyi pénzből veszek egy tárcsát a gép után. A miniszter meg nem tudja, hogy miért jöttünk fel… Persze, mindig a hülye paraszt a hibás, de ha az nem vet, az úr nem eszik – figyelmeztet a régi alapigazságra – ugyan kissé sarkosabb formában – Kotta Elemér Borsodból. Aztán int barátjának: menjünk, ránk fér egy kis pálinka.
A 25 tagú konvojok sorra érkeznek, és a rendőrök útmutatása szerint elfoglalják helyüket a traktorok. A fővárosiak mindenkit megéljeneznek, megkínálnak, amíg bírják. Az utolsó csoport valamikor hajnaltájt érkezik. Bagi Béla alelnök fáradhatatlanul rója a köröket, igazítja útba az érkezőket. „Hála istennek, nagyobb gond nem volt. A fogadtatásról nem lehet pátosz nélkül szólni, a hatósági túlkapások – mert csak annak lehet nevezni a szondáztatásokat, igazoltatásokat – feszültséget keltettek, de nem lett baj, minden megy a maga útján” – mondja. Holnap sok minden elválik…
Csődre ítélve
Tegnap délben a Kossuth téren több ezer tüntető gyűlt össze. A traktorokon érkező gazdák sorait a vonattal és busszal a fővárosba utazó termelők, szimpatizánsok erősítették. A 78 éves Kocsor Gábor most is 30 hektáron gazdálkodik, vonattal jött Békésből, hisz „a jegy ingyen van”, a traktorozás meg már nem neki való, de azért mindenféleképp itt akart lenni. Amióta az eszét tudja, földművelésből élt, Horthy alatt ifjúként, aztán Kádár alatt mint kuláklistás, de azért sem ment be a „kolhozba”. Mint mondja, mindig is küzdelmes volt a paraszti lét, ebben nem különböztek az idők. De annál, ami most van, Kádár alatt is jobb volt. Most itt vannak ezek a multik, a nagytőkések, és megfojtanak mindent. Le van fojtva a gabona ára, hiába dolgozik, csak veszt az ember… Kevés remény van, hogy talpra áll a gazdatársadalom valaha – mondja elmenőben, báránybőr kucsmáját igazgatva.
A szabadbattyáni gazdakörösök csak 11 után érkeztek meg a Felvonulási térre, és bizony a traktoron töltötték az éjszakát. De nem bánják a megpróbáltatásokat, csak sikerüljön elérni a célokat. Mert a helyzet kilátástalan.
– Hiába magyarázzák, hogy 230 milliárdot már kifizettek, nem igaz, csak utána kell számolni. Azt mondják, nem jól töltöttük ki a regisztrációs lapokat. Most jönnek rá? Tíz hónapig mit csináltak, hogy nem derült ki? Hogy lehet, hogy a környező országokban már régen, decemberben megkapták az uniós pénzeket, mi meg nem tudunk vetőmagot venni, felkészülni a tavaszi munkákra? Tönkretették az állattartókat, nincs, ami a magyar gabonafelesleget felszívhatná, mindenhonnan hurcolják be a rossz, ócska termékeket, a magyar gazda meg tönkremegy. Addig harcolunk, amíg tudunk. Kitartunk a végsőkig, mert ha most nem tudjuk kiharcolni az igazunkat, akkor vége – mondja Szentes János. Szavait elnyomja a fütyülés. A szónok Szanyi Tibor nevét említette. Nála csak Németh Imre a népszerűtlenebb, no meg Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, nevük hallatán hangosan pfujolnak az egybegyűltek. „Mondjon le!” – skandálják mindkét notabilitásra, sőt az egész kormányra értve. Ángyán József sorolja a megdöbbentő adatokat: a támogatások 90 százaléka a gazdálkodók 10 százalékánál landol, a jelenlegi rendszer megfojtja a kis- és a közepes gazdálkodókat, és az ország délamerikanizálódásához vezet. „A földeteket akarják” – mondja. „Nem adjuk!” – kiabálnak a gazdák. „Ötvenhatot gyorsan megértették az elvtársak, nem dumálni kell” – kiabálja be valaki. „Megöl a disznófejű nagyúr” – olvasható az egyik transzparensen.
„Így érezzük magunkat, ez a valóság – mondja Hegedűs Zoltánné Sárrétudvariból. Szemét elfutja a könny. – Fuldoklunk az adósságban, beengedték a gyenge minőségű kínai mézet, a sajátunkat fele áron vagyunk kénytelenek eladni, mert nem fizetik ki a támogatást. Áprilisra ígérik a pénzt, de akkorra a magnak már a földben kell lennie… Miből? Nagyon nehéz körülmények között élünk, nem tudjuk mi lesz.”
A színpad mögött gyülekeznek a nyírségi dohánytermesztők. A nyírkárásziak buszt béreltek, hogy itt lehessenek. „Ott tartunk, hogy mindennap várjuk, hogy mikor kötik ki a gázt. Öt és fél millió van az állam bácsinál, plusz még a négy és fél milliós adósság, a tönk szélére jutottunk” – panaszolja Csordás Zoltán. – Már mindenen jelzálog van, a házat elviszi a bank a fejünk fölül – azok nem viccelnek – mondják a gazdák. – Ne támogassanak, csak amit megtermelek, azt fizessék ki – csak ennyit akarunk. Nem igaz, hogy a munkából nem lehet megélni…
„A magyar gazda a végét járja, Németh Imre tanácsára” – olvasható a transzparensen. „Gyere ki! Gyere ki!” – skandálják a gazdák. „A földeteket akarják” – mondja a szónok. „Nem adjuk” – mondják egyelőre a gazdák.
origo.hu
Mindkét irányban le kellett zárni az M5-öst, akkora a baj
